A Karaköy-Kadıköy kompon,
nedves leheletükkel és véres testükkel minden este
megszagolják egymás sebeit a városi lovak, hogy meggyógyuljanak,
akik túlélik a mindennapi háborúkat, visszatérhetnek istállójukba
levethetik nyergeiket és gyeplőiket,
gyógyíttathatják magukat az éjszakával,
de amikor a reggel újra eljön,
hová futnak a városi lovak?

A városnak és utcáinak íratlan szabályai vannak,
önmagában álló rendje, csapdákkal, trükkökkel,
addiktív kémiája van,
és a városi lovak, akik
folytonosan vágtatnak
toronyházas plázák folyosóin,
közös munkahelyeken,
ügyféllátogatásokon,
számla- és lakbérfizetési kötelezettségeikkel,
melyik vályúnál pihenhetnek meg más lovak aortáin,
nyugalomban, le sem véve szemellenzőiket?

A város zsúfolt, a város sáros és poros,
elképzelhetetlen, hogy a lovak ebben ne osztoznának,
és a sarkantyúzás útját állja távoli erdőkről szőtt álmaiknak,
az Égei-tenger falvai pedig talán megfelelőnek
tűnnek a nyugdíj éveire azoknak, akik
még törött lábbal sem szeretnék, hogy lelőjék őket,
de miért nem vetik le magukról lovasaikat a városi lovak? 

Akiknek istállótársaik vannak, azok tudják a legjobban:
A városi lovak futás közben halnak meg.