Sonnet Mondal versei
Sonnet Mondal versei

Zárlat

Ahol az utak nem bontakoznak ki
ott a határigény
lélegzik száraz könnyeken át.

Ahol a Magány kap szárnyra
a zuhanó Nap felé
amnézia árnyékol egy generációt.

Ketrecben, szárnyak nélkül, egy
madár várja az utolsó szürkületet

míg egy magára hagyott csónakos
evez ételért az alkonyatban.


A válasz

Egy száraz föld kutatja a szabadságot
hogy e vihar utáni csend
csodájába mártsa magát.

Az utaknak mindez ismerős.
A levegő illatának nem az.

A fák nem érintkeznek többé.
Elkötelezettségüknek vége.

Szüksége van ránk az újrafogalmazásnak?

Egy üres tál hull a földre –

Szokatlan a hang.
Jelen volt a csendben
a vihar előtt.

 

***

A fordító jegyzete:

Megkövül az idő, és végtelenné nyúlik. Egyszerre fagy meg minden, néhány tömör, szemléletes képben, mondatban, kijelentésben, miközben megindul benne egy lebegés, melynek, innen nézve egyértelműnek tűnik, sohasem lesz vége. Mint a bezártság maga: mérhetetlenül átmeneti és törékenységében végzetes, újraíródnak tér és idő szabályai. Sonnet Mondal versei gyakran járnak ezeken a kietlenül burjánzó tájakon, éppen csak egy lépéssel, egy megrendítően precíz lépéssel a valóság mögé lépve.

A vers szerzőjéről
Sonnet Mondal (1990)

Indiai költő, irodalomszervező, szerkesztő. A berlini Lyrikline Poetry Archive  indiai szekciójának szerkesztője, és az Enchanting Verses Literary Review főszerkesztője.

A fordítóról
Nagy Hajnal Csilla (1992)

Makói Medáliák-díjas költő, író. Legutóbbi kötete: Miért félünk az őrültektől (Kalligram, 2016)