Végső világosság

Húsz év máshollét után, a tisztaság közbevetése
a végső óráidban: felszínre jött egy morfiumhullámtól,
és hirtelen, ott voltál újra,
a szemeid világítottak az arcomra, arany-panorámás mogyoró,
feléledt benne a régi intelligencia.
A kicsiny kórházszobában a folyosó végén
Clair de Lune-t hallgattunk,
ahogy homályos eső esett a kerti ágyásra.
Hallgattál, szunyókáltál, felébredtél. Beszéltem,
és addig maradtál, amíg ki nem fogytam a szavaimból,
és maradtál végig az utána következő csöndben.
Minden csönd már – olyan mélységű csönd,
amitől minden más csönd hangos –
de a napok cezúrájában hallom, ahogy hallgatsz engem.

Az ejtőernyő

Édesapám egész este fejjel lefelé lóg
a kórház pincéjében,
foglyul ejtve egy hatalmas pulzáló medúza-fátyol
alatt. Be van kötve –
fémcsatok keresztezik a mellkasát, gubancnyi
felfüggesztő vezetékek gombolyagként tekerendek a lábaira.
A ripstop nejlon hullámzik és sikít felette:
katonazöld ejtőernyőkupola, egy lázas bőrréteg.
Nem érti, hogyan landolhatott az ellenséges vonalak mögött
ebben a bejárótérben, réz csövek és felesleges felszerelés
zagyvaságában. Lassan mozog, mint egy rovar a borostyánban.
A szemei vakok és világítanak a próbálkozástól.
A vitrolája ráakadt egy láthatatlan akadályra –
egy fára, vagy egy fa imitációjára.
A fáradtságait megismeri, de az ejtőernyő az édesapjáé –
az, amelyik nem nyílt ki, amikor a Hawker Hurrikánt lelőtték
Franciaország fölött. Megfigyelés vagy
felderítés miatt tartják bent – a küldetés mindig változik –
de van egy kulcslyuk a feje fölötti szöveten:
egy tiszta pupilla, egy csúcsi szellőző, portál
egy világba, amit akár láthatna is,
ha el tudná érni, ha nem zuhanna mélyebbre minden egyes
lélegzetvétellel.