kiskoromtól töröm a szavakat helyzeteket
felidézek minden pillanatot
amikor magzatpózban aludtam el
a biztonság illúziója megvéd
mások fóbiájától

egy tökéletesen izolált bunkerben
nem tudok aludni
rosszul vagyok az ismétlődő gondolatoktól
ugyanakkor ráébredek hogy
kevés dolog van ami sokkol

menekülök a felelősségek elől
rágyújtok egy cigire
kint olyan a hideg hogy
a torkomban ragad minden csakrám és kapar 

nyugalmas pillanatokban
amikor van ami betakarjon
új világokat társz ki körbe amik
majd téged is megnyitnak 

a hamu mindig máshová esik
perfekcionista vagyok mégse
tudom mi az a hamu 

az egyetlen félelmem
hogy talán már rám talált
a legnagyobb boldogság

*

A fordító jegyzete:

Luca Ştefan Ouatu töri a szavakat, a helyzeteket, ezzel együtt mégis magabiztos nyelvvel szólal meg.

Az egyetlen félelme sem valódi félelem, inkább szorongás, holnappara. A jövőre vonatkozik, és a múlt ki nem mondott, mégis gondosan számba vett traumái táplálják. A bizonytalanság adott úgy kívül, mint belül, mikor a felelősség elől a szabadba menekülne az ember, s ott a dermesztő hideggel találja szembe magát. Még az anyaméh valamikori biztonsága is illúzió. A kudarc, a hiba, a fájdalom lehetősége adott, megpróbálni elkerülni azt, ami jön, vagy jöhet, a visszatérő repetitív gondolatokat elfojtani – kényszeredett szélmalomharc ez. A számbavétel és rendszerezés kényszere, a rejtőzködés kényszere, a menekülés kényszere és megannyi pótcselekvés. Rágyújtani, megtorpanni –  a perfekcionizmus hiábavaló –, a hamu mindig máshová esik, nem tudni, mi jön, mindegy, mivel próbálja nyugtatni magát, aki szorong, a váratlant előre elhárítani nem lehet.