Élethű életünk közepén
eljutottam ehhez a villához a kezedben –
makulátlan ezüst, jelentős súllyal –

és teljesen megértem szúrósságát,
a szükség görbülését, ahogy egy kifejező fej
és keskeny nyak szétágazik,

mint egy delta, három szigorú párhuzamosba.
Te, a gyerekek, én.
A pincér egyszer csak kihozta

a tengeri sügéredet, a villa ott lebeg
megperzselve tálalt, páncélinges alakja felett,
az ajkai szétnyíltak a meglepetéstől.

A merev abrosz
és a villán csillanó napfény mellett
a bőröd karamell, enyhén fehérre

kopott az ujjak ízületeinél.
Néhány ér sötét vonulatokba foglalja
a bőrt, és ahol gyökeret vert

egy-egy szőrszál, ott apró mélyedés,
árok van a húsban.
Ha a helyzet bizonytalan,

vagy fenntarthatatlan,
azt meg kell említenem,
hogyha tovább haladnánk befelé –

a hús egy atomjába
vagy a villa fémszerkezetébe,
az abrosz mikroszövetébe,

ott többé-kevésbé ugyanaz
a teljes üresség lenne–
ahogy minden étterem szívében

ott ez a halott szem,
a tengeri sügéredé, a tányérodon,
a fénytelen pupilla üveges glóriája

síkba süppedve, mint egy rajzszög,
amely magát az univerzumot tartja meg a helyén,
bámulom, és visszabámul.