Abban a néhány hétben, amíg várandós voltam, valahányszor megkérdezték,
hogy vagy, Meg?, rávágtam: Hát... tudod, áldott állapotban,
és azt hittem, haláli jó a humorom. Ma már egyáltalán nem gondolok rá,
csak az edzőteremben, olyan nők között,
akik a terhesség alatt felszedett kilókat próbálják leadni, ilyenkor számolgatni kezdek,
(most nagyjából tizennégy éves lenne), belenézek a tükörbe,
miközben a többiek körülöttem guggolásokat csinálnak és emelgetik a lábukat,
és arra gondolok, hogy hú, milyen jól nézek ki ahhoz képest, hogy van egy tizennégy éves
fiam, aztán eszembe jut, hogy ha tényleg létezne,
akkor ezt valószínűleg hangosan is kimondanám, és biztosan leégetném
az osztálytársai előtt. Valamiért úgy képzelem,
hogy dobolna, és mindig zöldben járna. Nem bántam meg semmit,
de néha eltűnődöm, vajon vár-e valahol az égben,
vagy egy másik dimenzióban épp rocksztár, kokaint szív,
és nagyon is él. Nem hiszek a vér szerinti kötelékekben,
de abban igen, hogy a versek formát tudnak adni a nem létezőnek,
és elég egy sor, hogy az ember mégis bejárhassa a járatlan utat,
és nevet adhasson neki. Virginia Woolf regénye. Mondanám,
és tovább beszélnék, ő meg csak legyintene, de talán egyszer,
az egyetem alatt mégis elolvasná, és elgondolkodna az anyján,
aki író akart lenni, és hogy mi mindenről kellett
lemondania azért, hogy huszonhárom évesen gyereket neveljen.
Írna nekem egy dalt. A címe az én nevem lenne.

A mű eredeti címe: Orlando