a robbanás gyengéd fele

hónapok óta remegek; mint egy fél dinamit, úgy ébredek a város szívében
és tudom, hogy kívül soha, semmi sem fog történni. harag és megkönnyebbülés
a tömbház két emelete, amelyet tervezek felrobbantani.

ezért összekuporodva és nyugalomban állok a telek végében, ahová a kutyát
      kellett volna elhelyezni.
oda a föld alá, ahol egyszer kinőtt a paradicsom,
    ismétlem: a test egyébként sem
létezik, a test porhüvely, a test csupán a lényünk
    performatív megjelenése.

a bérelt lakásban nincs sütőm, így nem is tudom
    beledugni a fejem.
neveléssel elhárítom a könnyelműséget: a tragédia
   a költőkre tartozik,
– tőlem kifinomult, értelmes és gyakorlatias
cselekvést várnak el;

ennek ellenére a mancsaim a földtől piszkosak, kiszáradtak,
a nyers fától,
a le nem hűtött bortól. a durranásra vágyakozva
sikeresen várom a hajnalhasadást, és ez elviselhetetlen.

kutyaszív, irodalmon kívül

összejöttünk, négy felnőtt ember, akik állítják,
hogy ismerik egymást: hogy megöljük az állatot,
értelemszerűen, minél gyengédebben.
napok óta erről beszélgetünk, kikérjük a szakértők
s a barátok véleményét, miközben mind az ünnepekre készülünk.

mindenki magának tervezi a szabadságot,
ami az érettség nyilvánvaló jele.
emlékeink egymással való szomorkás megosztása
a családi közelség bizonyítékaként van jelen. undorodom
a befejezésekre jellemző gyakorlatiasságtól, így ettől is.
a következő vasárnapi ebéden a múlt heti tapasztalatainkról
trécselünk majd, rájövök, hogy ezek közül az egyik egy
ködös, utolsó kép lesz a kutyáról – a halál szót
napokig fogjuk, a kenyérmorzsákkal együtt, az asztal alatt nyújtani.

                                                ***

A fordító jegyzete:

Míg első kötetét a felnövés egyfajta idealizált, verses bemutatásaként lehetne meghatározni, addig Maša Seničić második kötete az urbanizált környezet és a benne él(degél)ő ember oppozícióiból adódó egzisztenciális feszültségek mentén szerveződik. Az ember és a város, az ember és a városi lakótömbök, az egyén és a család, stb. egymásra hatásából adódó tapasztalat beszél a költeményeiben.

Az elidegenedett, elembertelenedett viszonyok állati elemmel való vegyítése egy érdekes versszituációt nemz. Egy városi, konkrétan belgrádi (kutya)életet élő költői én beszél. Az élet nagy durranásaira vár, mint legtöbbünk, ami sohasem érkezik meg, vagy megérkezik, de mindig másmilyen, lágyabb, tompább formában.