Csüggedt, dermesztő hullámverés, a lemenő nap fáradt, közönyös,
A déli part felett hideg szél zúg, süvölt.
Feltámadt a szél, deres ág alatt magányos árnyék,
A régi fűzpamacsra emlékszel-e még?
Későre jár, füsttengerben úszó ferde napfény,
Egy sovány, ingó alak a távolba vész.
Minden sivár, kietlen; sápadtan búslakodom,
Messze a remek dalok, a Jen pavilon.

Tavaszi nap őszi esővé fonnyadt, a régi könnyedség oda,
Bensőm ezernyi rejtett bánat kínozza.
A víztükrön ünnepi sétahajó ring, csak az én bensőm kopár,
A víz, a felhő ugyanúgy vonul tovább.
Szemöldökráncolva gondolok a múltra, lágy szellő fújt, keleti,
Hálószobám függönyét már nem lebbenti.
A sápadt Hold alatt napnyugtakor szilavirággal van légyottom,
Gyengéd szavaim már csak neki mondhatom.