Aztán elhagytuk Finalét, meg a Tündérbarlangot,
meg a szélrabolta, kövületekbe rögzült testeket.
Az erdőkben köröskörül bordák, párnapuha csigolyák,
vállak, medenceövek, combcsontok,                             
napfényre borotvált kemény metszetek;                                   
aztán az autópályán be az alagutakba,
kocsidobozba zárva újabb dobozok mélyébe,                           
füstösen-maszatosan; ekkor előtűntek a csillagok;
a sötétben recsegett-zúgott a rádió,
később a hang, a zene és a fény is visszajött,
vissza az éterbeli lények pulzáló tengere.                     
S vissza a sötét, a rövidke csillagillúzió, a kopár kozmosz.
Kelet felé, Spotorno táján megállni készültem,
de barátnőm rám szólt, hajts tovább, jussunk végre túl
az alagutakon, de megijedhetett,
mert más hangon folytatta: állj meg ott, ahol gondolod,
veled megyek.

Letértünk egy olajfoltos kihajtón,
s máris ott jártunk az enyhe magaslaton, ahol
a napot nem takarta előlünk alagút, s emberek ástak hevében.    
Beléptünk az alig mélyülő munkagödörbe;
a vörös okkerral behintett csontvázak elnyúlva 
vagy összegörnyedve nyugodtak sírjaikban.                             
Levették az első kőlapot,
s ekkor a három emelő ember és mi
egy jobb oldalára fordított gyermeket pillantottunk meg,
jobb karja egy negyven éves asszony
feje alatt pihent.
Mellettük, dupla sírban,
húsz év körüli fiatal nő feküdt
egy hattyúszárnyon nyugvó csecsemővel.
Fiú, mondták, a mellére
helyezett kovakés árulja el.
Kezük több réteg okker alatt
rubinköveket markolt.
Aztán sötét következett, rövid útszakasz, sűrűsödő           
árnyékkúpok; barátnőm némán, töprengve
mellém húzódott.
Mit szerettem akkor benne, mi vonzott hozzá,              
miért akartam támasza lenni...
„Mintha bámulnának minket                             
a vízből a halak, mintha megéreznék szagunkat …”
Bokrok, mimózák, parti fenyők,
tömör időfal zárt el a tengertől bennünket.
„Csak emlékekből ismerek rá. Az alagút 
sötétjére, a most is szóló rádióra;
jelenünktől minden oly távolra került.”

S kihallottam a búcsúszót, nem felém szállt,    
és nem is belőlem indult, saját magának szánta,
benne élő lényemhez intézte,
ahhoz, aki énjének volánnál ülő folytatása volt.                                   
A kísérő árnyak nem olvadtak vízzé,
szétvált kezeinknek nem volt tükörképe;
aztán a kijárat előtt, a homály
nedves kékjében
újabb sír került útunkba,
a Kis Herceg sírgödre,
a többitől kissé odébb.
Az élet ezzel visszatérített bennünket a környező világba,
ahogy a hideg keltette borzongás is fölráz a hidegben.
Homok, bazaltkő, nyúlánk test,
állkapcsát és apollói vállát
kitépte egy párduc- vagy medvemancs;
azt mondják, nem volt több tizenhat évesnél,
királyfi volt, űzőbe vett
egy vadat, s követte barlangjába.

Elénk tárult a corpus callosum, az érzelmek fala,
ahol ellenirányt vesz teremtő képzelet és megfontolás,
jobbra a szemüreg, a csontba vesző szemé,                                          
mely egykor képet formált, sírt, tájat méregetett,
balra pedig, a zúzott járomcsont felett
az a rész, mely tovább nem növekedhetett,
a kérdések űre, amely már nem
kérdezhetett, nem gátolhatta
az érzékek futását a másik féltekében.
Az ott a lyukas bot, mellyel a nyílvesszőt
egyengették, a királyi jogar,
ott meg az anyai kéz lyuggatta kagylóhéjak,
az alászálláshoz egyenként fejfedőbe
fűzve; szétfejthetetlen háló,
mely egyesít fiút, anyát,
síró lányokat és apát, ki agyaggal és okkerral
fogta egybe fiának széjjelmarcangolt csontjait,
agyának tizennégybillió neuronját,
szaglásközpontját, s mögötte a látás-,
az egyensúly- és hallásközpontot;
s mi hallottunk, láttunk, s látszottunk is
a sűrű félárnyék-glóriában,
a napfény határmezsgyéjén;
aztán kiléptünk a hirtelen fénybe,
a tőlünk oly távoli, mégis oly eleven sügérek
csillámló, szellő borzolta tengerének
vakító fénytükrébe, a rádió, mintha csak fojtogatnák,
egy pillanatra fölrecsegett, aztán folytatta a dalt,
amely Cellében, a part mellett
egész éjszaka áradt felénk,
s ezzel az idegen, emlékidéző
hanggal magunkra maradtunk,
a többiek ebédelni mentek.
A félárnyék-sír szélén még megálltunk,
hátrahagytuk a csöndes elmélyülést, meg a környező,
útnak indító kevéske fényt,
meg a szegycsont és a váll közötti űrt,
a kulcscsont helyét, a fehérbe mélyülő
sötét üreget, a párduc-
vagy medvemarcangolást, meg a koponyát, mely a végső,
lanyhuló lélegzettel kissé oldalra billent,
meg az íjfeszítő húrt, meg a korallokkal
kirakott övet, meg a bíborszín
hajpántot; s mintha a munkagödörből kilépve mindez
elménk okkerporában, a tenger
csillámpikkelyein megtörve tündökölt volna,
ezernyi halszem villogott,
keleten, Spotorno felé tükröződni láttam
apámat a szaracén bástya ormán,
és öcsémet is a rekettyebokrok közt,
melyeket örvénylő szalmaként
kavart előtte a szél,
barátnőm magához vont,
előbb ajkát, aztán mellét                                                
préselve kulcscsontomhoz,
átkarolt és lefelé, a mellette
mélylő, kékes fényű
gödör felé vonszolt,
tégy magadévá, mondta, Istenem,
tégy magadévá, s én a palamorzsákon
fénylő testébe hatoltam,
alábuktam a félhomályba, bőrömön
éreztem kulcscsont alatti
mellét, ágaskodó mellbimbóját; vigyél
egész a mélybe, mondta, Istenem, még
az enyhe magaslaton,
a kékesen homályló árok mellett,
ágyéka azonban engem tolt
magasba, az izzó síkság  
űrének már-már feléig,
egyesítettük keletet-nyugatot,
s egyetlen testünk a mélyből
föl, a fönti kék magasába tartott,
hogy beletöltse az űrök ürességét,
az emléket, rövidke életünket,
a bennünk egyesült okkerport, verítéket,
az egyszínű szivárványt,
a napsütötte, végső emberpartot.

*

A fordító jegyzete:

A vers az 1990-ben megjelent Gita meridiana címadó poémája. Mussapi lábjegyzetet is fűzött hozzá, eszerint „Giacomo Giacobini professzor a torinói Bonctani Múzeumban megmutatta nekem az úgynevezett Kis Herceg sírjának általa készített makettjét. Megőriztem emlékezetemben, s mivel jól ismertem a vidéket, ahol a sírt föllelték, megírtam ezt a verset, mielőtt még visszatértem volna a helyszínre.”