Reggel

              a Felszabadulás Napján

Ó, honnan tör elő ez a ragyogó fény?
Barackszínekbe öltözött a keleti ég.

Átjutottunk a végtelen tenger mélyén,
keresztül vége nincs sötét éjszakán,
a szenvedély lángját őriztük szívünkben, rendületlenül.

Minden ház ereszén büszkén lobog a nemzeti zászló.
Az utcákból kiáltások hallatszanak, megrázzák a föld tengelyét.
Vidám nevetés visszhangzik ma szerte e hazában, a hegyek s folyók felett.

Még a talpam alatt dagadó sárban is csillog az igazság,
és még a sírokból is, az igazság illata átjárja az eget.

Az égi birodalomban isteni áldások örömünnepét ülik,
és még az alvilág szellemei is
visszanyerik jogos helyüket.

Bár keskeny – ez a föld a miénk; bár szerény – ez a mi hazánk…
Még ha osztályrészünk is a szenvedés és a rossz lelkiismeret,
e napon megértjük, hogy mennyit ér az élet.

Ó, honnan tör elő ez a ragyogó fény?
Egy virágból, amelyik a legsűrűbb sötétségben nyílik.

Magányos bajtársak

Ahogy lapozgatom a poros könyvlapokat,
a szoba sarkaiból fehér bogarak gyűlnek körém,
majd azon kapom magam, hogy hozzájuk beszélek –
halkan magyarázom, mit gondolok csendről és magányról.

Ők az én fiatal társaim, akik nálam sokkal jobban tudják,
noha a napfényben csillogva tündökölnek, mennyire kíméletlen is a könyörület.

Egy ősi templom

              a Sunggasa templomból

Ahogy léptünk az éjszakába át,
elállt az eső, észre sem vettem.
Virágok édes illata
lengett körülöttem.

Messze túl a szúnyoghálón,
ahol a mandulafenyők erdővé sűrűsödtek,
csüngött az égről a hold.
Mellette felhők úsztak el.

Mintha álmukból riadtak volna fel,
ahogy halkan megcsendült a szélharang,
lehullott néhány bazsarózsa-szirom.
A pagoda nyugodt árnyai közt
századok jöttek és tűntek el tova…

Ó, minden
reménytelennek tűnt.
Valahol távol
egy kakukk kiáltott.