Régóta ezt mondom

A forrás marháknak való,
nem embereknek. És a szobák is marháké,
nem embereké. És a kenyér sem embereknek való.
És az egyenes utak sem embereknek valók.
Marháké a pénz és édesség,
nekik való a ruha és arany. Marháknak valók
ezek a szemek és ujjak, a gyengédség és szenvedély
nem embereknek való. Ezek a marhák megsértik
a dolgok rendjét, és a gyanú törvényei érvényesülnek,
és a szerelmesek egyenként elvesznek,
és nincsenek jó utak, sem célok.

Régóta ezt mondom, régóta.

A szentélyben

Nem tudom, mi történt.

Fel, le –
át az úton, a vizes havon.
Nem várom meg az éjszakát,
visszamegyek oda,
egy körvonalazatlan
belső illathoz,
vékony lábú tanárnő
vagyok
egy lekerekített üregben,
hüvelyem úgy feszül,
mint az összeszorított fogak.

A szentélyben megereszkedett zsigerek,
a felső ajak repedésénél színes ikon
alig valamivel az ajtó felett,
és ez a szentély –
a tanárnő már halott.

*

A fordító jegyzete:

Jurij Zavadszkij egy jelenség. Olyan, mint egy kifeszített kötélen bicikliző artista. Állandóan egyensúlyoz: intuíció és tudatosság közt. A közönség (esetünkben a magyar nyelv) helyéről a magasság nem mindig tűnik olyannak, mint amilyen valójában. Azok a költemények, amelyek viszont betalálnak, egészen húsunkig marnak. Zavadszkij írásai leginkább a Goo Goo Dolls alternatív rockegyüttes Iris c. számának sorát juttatják eszembe: Yeah, you bleed just to know you're alive. Így találkozhatunk egy vékony lábú tanárnő bizarr emlékévél, máshol pedig egy (vélhetően szimbolikus) torokvágással.

Zavadszkij letisztult eszközökkel dolgozik, szövegeit egyfajta belső dinamizmus jellemzi. Versei sajátos mederben áramlanak, ahol gyakran találkozhatunk a szexualitással, amelyről egészen fesztelenül beszél a legkülönfélébb nézőpontokból. A dehumanizált szóképek és hiányos mondatszerkezetek pedig komplexebb költői világról árulkodnak. Egy világról, ahol a hiúság vására mindennapos.