Tágra nyílt szemmel csukja be
a fiú a könyvet. A fejében forrongó tengerben
már ott prüszköl az óriás fehér bálna,
és a Pequod fedélzetén a bosszúszomjas Ahab
feltüzeli a legénységet,
mire isznak és megesküsznek: „Halál Moby Dickre!”
Mint egy szórakozott lepke,
pillantása átfut a tárgyakon,
pár másodpercre megáll
a festményen – Juan de Juanes
Vacsorájának másolata –,
majd a fáradt falióra
ingáján egyensúlyoz. Újra felszáll,
anyja tekintetét keresi,
aki a közelben sürgölődik, az öreg
konyha padkájánál.
Haja nagyon
fekete, itt-ott kékesen veri vissza a fényt,
az estére emlékezteti, ahogy tintafoltként
ömlött szét az udvaron,
és most terjed, árnyékba
vonja a lakás szegleteit.
A nő szép, és még fiatal is,
tarkóján érzi a hatalmas,
szomorkás szemek fürkésző
simítását. Megfordul, rámosolyog,
amíg a pörköltet kóstolja. Kettejük
között vékonyka híd, néhány szóból
megértik egymást.
– Nem kell mondania
semmit. A fiú érzi, ahogy
a könnyű nyugtalanság nehezül.
A fejében forrongó tengerben,
mint súlyos gombócok a zavaros
levesben, lebegnek
szomorú ebédek szétfolyó alaprajzai,
főhelyen az üres szék
keservével, és a reménnyel,
hogy nyikordul az ajtó, és meglátja
– legalább a desszertnél.
Nézi az órát, amint zavartalanul
halad körbe, és a csöndben
az anyját is nézi. – A nő leszedi
a tányérokat, az abroszt.
Szobájából,
már bőven hajnaltájt,
hallja a veszekedést.
A fejében forrongó tengerben
elmerül a nagy fehér bálna,
vonszolja magával a pokolba
a bosszúszomjas Ahab kapitányt.

*** 

A fordító jegyzete:

Madrid, 2006. Erasmus, már túl a szabadságélményen, még egyedül. Kortárs irodalom-szemináriumok, egy íróként is jegyzett előadó tart névsorolvasást, ki hova tartozik. Dolgozattémát keresek, tanácstalanul lapozgatok a könyvtár antológiáiban. Élvezem, hogy nagykutyák verseiről gondolhatom azt, hogy szarok, és gyakran gondolom azt. Aztán Salvago, mint egy kegyeletsértő vicc vagy magnetikus dekoltázs az aradi vértanúkra emlékező gimnáziumi tömegben. Mire meghatódnék, vállat von, hát tetszem, na és. Semmi sátáni vagy isteni, épp ettől érezhető köré bármelyik. Ahogy ennek a versnek az E/3-jában sem tiszta, apu szór-e hamut a fejére vele, vagy a gyerek nő-e fel odáig, hogy önmaga tárgya legyen. Az sem, meddig fajult a veszekedés. Semmi szaft. Csak az érzékekből ez-az, amit épp lehet, érdemes. És a talán legfontosabb, a várakozással töltött, unalmasan telő idő. Amiből főgonoszt csináltunk, van száz leütésed, hogy meggyőzz, miért figyeljek rád. Akkor csináljátok nélkülem, mondja az unalom, és teremnek nagykutyák, akik csinálják is, nyelv, politika, szerelem, ahogy kell. Jó, hogy nem kell.