Kezdjük hát így;
eljött, hogy visszanyúljunk
önmagunkba, nézz a mélybe,
a porból lett bábura, kivel sosem beszéltél,
nézz apádra, ki neked sebes lándzsa volt,
nézz fiadra, nézz a családodra,
a mindenségbe vetették őket veled együtt.
Nem, ettől az alkalomtól jobbak nem leszünk,
most itt a vírus, az órásmester, hogy elsimítsa
az idő jeleit, te pedig, kihalt város,
tanuld meg önnön ürességedet, s te, ki jártál-keltél,
most három hónapra állj meg,
angyallal és ördöggel, hiszen bennünk lakoznak,
csak vessetek mind számot, most otthon
görnyedt hátú gazdaként műveljük
földjeinket, mi, foglyai a nagy, emberi kalandnak,
híján a szokott kedvteléseinknek,
bezárva mindenkori életünkbe,
ami nem más, mint a halál előestéje.
És nem számít már sokat, hogy mit reméltél
tegnap; amit remélt öröktől fogva bárki,
csak az számít, hogy mind tanuljunk, mindent összeírjunk,
amit saját szívünk súg és a saját elménk,
mert az egyetlen hírmondó, kire muszáj fülelnünk,
a testünk, s egészséges e figyelem,
gátja a sok apró nyavalyának, s mi egyedül ezekről
tudhatunk, hiszen a legnagyobb rosszat nem látja
soha senki, senki sem élheti meg
a poklot itt e földön, mindig itt lesz
velünk a fény, és most sok van belőle, most
együtt haldoklunk és gyógyulunk,
világos volt eddig is, de most egészen
nyilvánvaló, és ez nem valami egyetemes kérdés,
nem írunk nagy kiáltványokat, a kérdés az,
mit érzel majd a gyomrodban, a bordáid között,
hogyan nyitod ki a szádat egy másik szájnak,
hogyan egyesíted a szépséget az irgalommal.
E váratlanul rejtelmes napokból
nem marad más, fényesebb örökségünk.
***
A fordító jegyzete:
Franco Arminio magát paesologóként definiálja (a paese itt falut, vidéket jelent). A paesologia egy különös, sok területet ötvöző „tudomány”; a költészetet és a néprajzot is magában foglalja. Arminio szülőföldjén, a campaniai Irpiniában, de más tájakon is imád rejtett, kis falvakat meglátogatni, ahol pihen, szemlélődik, és ismerkedik a helyi emberekkel, hogy megtapasztalja a vidék sajátos világát, hangulatát.
Ezek az egyedi, többnyire elfeledett helyek jelentik számára a békét és a költészetet. Franco Arminio, akinek legutóbbi kötete l’infinito senza farci caso (a végtelen, anélkül, hogy törődnénk vele) címmel jelent meg 2019-ben, és aki Roberto Saviano szerint a legnagyobb kortárs olasz költők egyike, több izgalmas és fontos gesztust tett a koronavírus-járvány alatt. Többek között készített képzeletbeli interjút a koronavírussal, és felajánlotta, hogy bárki keresheti telefonon, aki úgy érzi, hogy emberi hangra van szüksége ezekben a napokban. Azt is javasolta, hogy március 29-én, vasárnap délben mindenki szenteljen öt perc csendet a haldoklóknak, áldozatoknak. „Öt perc/ televízió/ telefon/ komputer nélkül” – írja a felhíváshoz szerzett versében.
A L’orologiaio virus (Itt a vírus, az órásmester) szerkesztése egy szépen felépített beszédet idéz, mely azonban költői indulatú képeivel mintha poétikus szónoklattá válna. Az élőnyelvi helyzetet a vers felütése (Kezdjük hát így) is megteremti. A vers egyik legizgalmasabb motívuma a címadó órásmester, aki az idő jelölését, azaz időszemléletünket jött elsimítani. Hiszen mind a koronavírus, mind a betegség elől házába húzódó ember az idővel, annak megváltozott struktúrájával néz szembe. A vírus ideje, bár rendkívüli és szokatlan, mégis valódibb figyelemre késztet, hiszen megannyi Candide-ként vagyunk kénytelenek művelni saját, metaforikus kertünket. Az órásmester, akár a halál megszemélyesített, középkori ábrázolásai, időnk elevenségére és testünk jelentőségére emlékeztet minket: arra, hogy ebben a tanulásban, hallgatásban rejlik az egészség. A kényszercsöndben még a városnak is meg kell tanulnia önnön ürességét, és magát a levegőt tölti ki ez az eleddig ismeretlen hallgatás, hallgatózás. Rajtunk múlik, hogyan telnek el ezek a „váratlanul rejtelmes napok”.
*
A szöveg eredeti megjelenési helye: Franco Mario Arminio: „Emergenza Covid-19, la poesia di Franco Arminio su “L’orologiaio virus”. Fanpage.it. 2020. 03. 23.
