Ez a földes víz, sörénysötét,
hogy lenyerit a kövegörg kifutón, s szét
vájata végén, habhaja-szórva,
akantuszokban szökell a tóra!

S mifekete forgót forral a tó!
egy szeleburd kisbugy fiapejkó
ahogy ikerül-tekerül, bele és bele,
elfúlt öröm is fullad vele!

És szeplőssé mit harmata nyal,
az a hegylágyék, hol a hangahuzal,
páfránytörek és bogyójavér
kőrisfák közt csorog el az ér!

Mi lesz, ha odavész, mi világ vár,
e saras és gyom? Hagynák bár,
hagynák bár, ha gyomos, ha sár:
éljen a vizevad zöldjehatár!

*

A vers eredeti címe: Inversnaid.

Fordítói végjegyzet:

Gerard M. Hopkins (a továbbiakban GMH) hírhedten hermetikus költészetet hagyott angol nyelvű olvasóira. Kapuverset keresve hozzá, az Inversnaid több szempontból is jelölt-esélyes. Rövid vers, fülbemászó/szavalható, Nagy-Britanniában és Írországban középiskolai tananyagnak is alkalmasnak tekintik.

Egyben a GMH-ra jellemző metrikai, hangstilisztikai és lexikai-grammatikai sajátságoknak is iskolapéldája. Ezek közül az egyik legfontosabb a rugóritmus (sprung rhythm): az angol verstanban kvantitatívnak és kvalitatívnak nevezett versrendszerek bizonyos licenciák melletti szimultán alkalmazása. Magyarítása, melyet a hangsúly- és moraszámlálás ötvözésével valósítok meg, többféle prozódiai sajátosságot eredményez, például az egyszótagos, de négy mora értékű verslábak lehetőségét, az auftakt gyakori használatát és az egyszótagos rímek hangsúlyosabb szerepét, melyekre nem vonatkozik az ún. hímrím-nőrím szabály. Ezek részletes tárgyalását itt most zárójelbe utalom (ld. P. Kiparsky: Sprung rhythm. In Phonetics and phonology, vol. 1. San Diego: A. P., 1989., pp. 305-40.; valamint saját műhelyesszémet, Magyar rugóritmus, Alföld, 2020/8).

A másik lényegi stílusjegy – jelentőségét tekintve a rugóritmussal egyenrangú – a mássalhangzók harangjátéka (consonant chime). A konszonánsok túláradását jelenti, különféle szabályok szerinti lankadatlan összecsengésüket, e hatások körüli hangulati holdudvarokat, ezek kitüntetett szerepét a jelentésképzésben. Szabályai, melyeket részben a szavakat hangjegyekként felfogó poétikai eszmény, részben egy másik komplett versrendszer, a walesi költészetre jellemző cynghanedd inspirál, annyira idegennyelv-specifikusak, hogy itt most ezek ismertetésétől is eltekintek – anglista olvasók W. H. Gardner GMH: A Study of Poetic Idiosyncracy c. könyvében és E.T. Merriman Hopkins’s Theory of Rhyme című tanulmányában találhatják részletes leírását. A többi stílusjegyet most csak felsorolom: tájszavak, archaizmusok, neológ szóösszetételek, latinos-görögös szórend, irizáló jelentések, enigmák, inkantáció.

Az Inversnaid mindezek mellett GMH versesztétikai szemléletmódjának bemutatására is alkalmas. A zeneiség a szerző számára nem pusztán eszköz – nem valamely tartalom zenei leképezése, melyet az értelmi töltet túláradása generál – hanem uralkodó esztétikai komponens, cél. „Úgy van szerkesztve ez a beszéd”, írja, „hogy azt hangzásában szemlélje az elme; úgy van szerkesztve, hogy az értelmi közlés célján is túlmenően, elsősorban önmaga hallhatóságában legyen érdekelt. Valamennyi matéria és jelentés persze lényeges benne, de mindez csak részelem, mely ahhoz kell, hogy megtámassza és konkretizálja az önmagáért szemlélt alakzatot.” (C.C. Abbot: The Journals and Papers of GMH, London, O.U.P., 1959. p. 289.) A szépség forrását GMH a dolgok „belalakjában” (inscape) véli felfedezni: abban a megmintáltságban, mely alapján azok műviségükben, mint egyszeri és megismételhetetlen kreatúrák jelennek meg. Ennek megörökítését pedig, költészet esetében, a zenei formák analógiájára kell elképzelni: „A szótag egy hangjegy; a versláb vagy szó egy zenei ütem; két zenei ütem két versláb vagy μέτρα, melybe akár egy alárendelői tagmondat is belefér; egy zenei motívum vagy frázis a mellérendelői tagmondat; egy zenei téma megfelelője a mondat, egy zenei tételé a bekezdés, és egy zenedarab egészéé a teljes szöveg.” (Abbot: The Letters of GMH to R. Bridges, O.U.P., 1955, p. 273.)

Világos, hogy a l’art pour l’art verseszménytől és a halmozottan különc dikciótól a fordító nem tekinthet el, lévén, hogy a költői hangot ezek lényegileg határozzák meg. A fordításban ezért igyekeztem különleges jelentőséget adni az eredeti hangzás és jelentésdiffúzió minél pontosabb visszaadásának. Ez persze azt is jelenti, hogy a pretextus értelmi homályosságai a fordításban is megmaradtak. Néhány szóválasztás tehát itt is kommentárra szorul, ahogyan az eredeti szövegben is. Ezeket az alábbiakban listázom.

Címadás: A kritikai kiadás (MacKenzie, O.U.P., 1990), amely a jelen fordítás forrása is, az Inversnaid keletkezéséhez a következőket fűzi: GMH 1881. nyarán a glasgow-i Szent József templomban végzett lelkipásztori munkát. Szeptember végén, amikor először kapott szabadságot, a hétvégét a közeli Lomond tónál töltötte (Loch Lomond). „Sötét nap volt és a tó csak részben látszott”, idézi a jegyzet GMH-t, „de szépsége így is gondolattal terhes, ünnepélyes volt... Inversnaidnél szálltam ki... néhány órára.” Inversnaid egy kicsiny település neve. De így nevezik azt a vízesést is, ahol az Arklet patak a tóba ömlik. A helyszín anglista olvasók számára ismerős lehet Wordsworth To a Highland Girl című verséből.

1 - 4. szét... habhaja-szórva: az igekötő erőszakos előrevetése itt egyszerre több nyelvi agressziót is közvetíteni hivatott. A strófa eredetije három helyen durva szórendcserét használ. A prepozíció hátravetése valamint az állítmány és a tárgy fölcserélése az angol nyelvben erősen befolyásolja a mondat érthetőségét. Kiegyenesített szórenddel a mondat így hangozna: This darksome burn... roaring down his rollrock highroad, flutes the fleece of his foam in coop and in comb and falls home to the low lake. Ehelyett ez áll: „This darksome burn.../ his rollrock highroad roaring down,/ in coop and in comb the fleece of his foam/ flutes and low to the lake falls home.” akantuszokban (in coop and in comb): itt M. M. Kaynor értelmezését követem, aki szerint az oszlopkannelura (flute) főnév igésítése arra utal, hogy a hegyes-völgyes tajtékformációkat a szerző a korintoszi oszlopfő akantuszdíszével azonosítja.

5 -8. forral: az örvénylő zagyvíz főzetnek/ciberelevesnek tűnik (broth). A vers a patak (brook) szó helyett a forrás/zagy (burn) szót kétszer is használja. szeleburd kisbugy fiapejkó (a windpuff bonnet of fawn froth): egy kiscsikó-buborék széllelbélelt főkötő-buggya. Az első strófa lovas szóképeit szövi tovább. ikerül-tekerül (turns and twindles): Itt Mackenzie-t követem, aki szerint a twindle lancashire-i tájszólásban „ikeredik”, vagyis kettéhasad, noha más értelmezések szerint GMH neologizmusa, melynek a dwindle (megcsappan) szóhoz is köze lehet. elfúlt öröm (despair): reménytelenség. A fúl tövet ismétlem, a kettős tagadás megvalósítása céljából: az örvény öngyilkosságra invitál, de reménytelensége még a Reménytelenséget is elpusztítja, így derítve – paradox módon – jó kedvre a szemlélőt.

9 - 16. nyal, lágyék: az eredeti strófa szóválasztásai itt erotikus asszociációt keltenek. A drótszerű aljnövényzettel szegélyezett, harmatcseppekkel pettyezett meder olyan, mint a spermával szórt, szőrös emberi öl. Az allegorikus olvasat lehetőségét itt igyekeztem megőrizni. páfránytörek (flitches of fern): az eredetiben páfrányháncs. Itt éltem némi szabadsággal: a „törek” a tájszavak közvetítése céljából került be (az eredeti versben 7 skót és/vagy észak-angliai nyelvjárási szó van). bogyójavér: a hegyi kőris ősszel érő piros bogyótermésére utal. gyom (weeds): aljnövényzet.