Képesség

Mozgásban maradni. Ez a költő feladata.
A lábak felveszik egy asztalláb egyszerűségét,
és bútorként megnyugszanak, statikusan és lagymatagon.
Egy egész, hasznos holmikkal teli testet tartanak: a szerveket,
kontinenseket megidéző elképesztő gyűjteményt,
keresztnevük verzálban hozzáláncolva a vezetéknevemhez
és a belső kámfor és tömjén lehelethez.
Túl sok a tér. Úgy visszhangzok, mint egy vándorbazilika.
Minden csontomban emberek teljesen azonos hosszú sora térdepel.
Hozzám imádkoznak. Mintha hernyók lennének, kik saját húsukat emésztik.
Közben mégis egyfajta békét hoznak.
A mindenség az a tér, amelyben elférnek a többiek. Én vagyok, csupán.
Fenntartok egy belső rendet. Lényegem egy lakkal
elszigetelt nő. A kezeket csak a szél mozgatja
és ez a kalligráfia csak egy szeszély, sötét és átmeneti,
mely arra késztetett, hogy létrehozzam a környezetet.

Északi-sarki

A szokatlan állatok költői és
gyakran vízi lények. Vak átlátszóságok.
Ki tudna jobban vigasztalni minket?
A szabadság szokatlan környezetébe kényszerítve,
úgy lélegzünk mint ők és mozgatjuk a csápjainkat,
végtagjainkat, melyeket nem tudunk megkülönböztetni a hajtól.
A csúnya arcok tanítás
és a szeretet azokra a jó dolgokra korlátozódik,
amelyek gyermekkorunkban történtek velünk.