amikor a belső párbeszéded magaddal
elkezd mással való párbeszéddé alakulni
kicsit mintha beleszeretnél
mint egy égi daru
mint egy megcsonkított katona
egy nő lábaiba
meztelen ülünk görbe növények a nap felé
száraz torkunk úgy lüktet mint egy kis sárga törpe
a nekrózist csodálja messziről
magunk a szobában szétszórva szemléljük
elkeveredve az elhalt sejtek porában
amit éjjel belélegzek
és megálmodom a szárnyaim
saját nyelvükön az albánok keselyű-gyermekeknek nevezik
még mindig hibásnak érzem magam mert evolúciósan veszíthettük el szárnyaink
lustaságból kényelemből és teli hasunk miatt
egyesült szibériai államok
töredezett ujjakkal szóródtak szét a világban
és az elmében épült félelem akár a gyémánt
az ég madarai nem vetnek és nem aratnak
csipegetnek a prézliszsákokból a tornácon
a fecske fészket rak magának és fiókáit
az eresz alá teszi
az egyesült szibériai államok
a nagyapa ujjai amelyek a világ szívét tartották
azt mondták neki gyere tarts ki még egy kicsi és vége
felettük meleg levegő
és a világ minden fájdalmáért való aggódás
felettük vagyunk mi
*
A fordító jegyzete:
Dan Negară számomra a tavalyi év legjobb felfedezése a kortárs moldáv költészetből, nem volt olyan verse, ami ne tetszett volna. Azért talán, mert a szövegek alanyának attitűdjében keveredik a külső megfigyelés és a finoman adagolt szakralitás. Hogy lehet egy posztszovjet ország sorsáról felnagyított mikrotörténelmi transzcendenciával beszélni? Úgy, hogy közben a fecske csak épp fészket rak, mint mindig. Ismerősek mindannyiunk számára ezek az otthagyott prézliszsákok. Az árnyékukból tudjuk csodálni a nekrózist. Negară minden versében nemcsak magának, hanem nekünk is szárnyakat növeszt, végtelen kóborlásai alatt, amelyek során mindig valamilyen zen beletörődés felé terel.