A teraszon ülve este,
amikor a nap nyugaton, Pisán és Carrara csúcsain túl
leszáll a világot meglepve,

amikor Firenze fáradt virága homályba borul
az alkonypírban égő, barna hegyek ölében,

amikor a Ponte Vecchio boltívei alatt
zöld fényfolyam zúdul át nyugatról, az áramlással szemközt,
és az Arno zavaros folyásával szemben halad,

az ember egyszer csak felnéz, és az éjszaka és a nappal között
repülő lényeket lát:
fecskék orsóit, ahogy fekete cérnájukkal összeöltik az árnyékokat.

Egy kört tesznek a levegőben, majd gyors félkörök
jönnek a híd alatt, ahonnan a fény ömlik,
s hirtelen megfordulnak egy láthatatlan pont körül,
aztán lecsapnak a vízre,

és az ember ilyenkor azt gondolja:
„Nocsak, fecskék! Ilyen későn?!”

De fecskék ezek, tényleg?

Fekete hurkokat írnak,
de nem elég simán…
Csicsergések, rugalmas rándulások remegése,
recés szárnyak az ég előtt.
Mintha kesztyűket, fekete bőrkesztyűket dobálnának a fénybe,
és visszahullnának.

Dehogy fecskék!
Denevérek!
A fecskék már eltűntek.

Egy meghatározhatatlan pillanatban a fecskék átadták
helyüket a denevéreknek a Ponte Vecchiónál,
és megtörtént az őrségváltás.

Az ember gerincén a hideg futkos,
ahogy a feje felett őrülten cikáznak
a denevérek.

Pipistrello!
Fekete dudások apró hangszerekkel.
Égbe dobott, fekete tömlők meghatározhatatlanul,
vadul bosszúszomjas hangokkal.

Szárnyaik akár az esernyő-cafatok.

Denevérek!

Lények, amik kopott rongyokként akasztják fel magukat aludni,
ráadásul visszataszítóan, fejjel lefelé.

Úgy lógnak sorban, fejjel lefelé, mint a rongydarabok,
és vicsorognak álmukban.
Denevérek!

A kínaiak a boldogság jelképének tekintik a denevért,
de nem én!

*

A vers eredeti címe: Bat