Betűk hullanak a trikómról

A rúnák, amelyeket az irodában

tartottál szétszórt sablonok lapjai
között,
játszadozva tanulás helyett, 

mindenféle térképeket, fűben rejlő
organizmusokról szóló rajzokat képzelve,
mintha valami fényképek volnának arcokról…

Te, aki a világ aranykorát láttad mindenhol…

Volt egy lány is, aki a jegenyékkel és macskákkal
kollaborált inspirációért:
érzelmeiket tanulmányozta,
önmagát is értette.

Voltam én is, A természet kiáltványát olvastam
a harmadik tájról, ahol árnyék is van,
meg fény is, senki nem tudja igazán lefényképezni.
Ott haladnak el a bogarak, és tücsköket hallasz,
akár az öreg varázslónál, a kunyhóból,
nagyítóval nézi a felesége látomásainak ábécéjét.

Nem tudott már elválni az iránta érzett szerelemtől.

Emiatt él.

Remény

Műanyag ágacskák és forgatott legyezők

az asztronauták kapuinál.
Az unalom védekezőket gazdagít.

Kádnyi függővonalat kerestem,
csodálatos tetteket és restartot;

éteri kaszát, amint a pláza árapályában
díszíti fel a felfújható nyakat.

Hagyd az eufóriám, babám,
hogy anyának nézzek ki én, megfelelő szerelemmel.

 ***

A fordító jegyzete:

Cosmina Moroșant legalább olyan nehéz fordítani, mint olvasni – ez pedig nem a panasz helye, hanem inkább a főhajtásé. A beatitudine (eseu politic) című kötetből származnak a fenti versek, amiért a szerző 2018-ban elnyerte a Sofia Nădejde-díjat.

Erősen affektív, hermetikusságában mégis föl-fölfeslik – ott kereszteződnek az immanencia-síkok. Ez lehet egy éteri kaszasuhintás, de lehet egy egyszerű táj, ahol árnyék is van, meg fény is. Varázslatok, űrutazás, népies felcsattanás? Megírja. Moroșant deleuziánus költőnek tekintem, akitől mindig újra lehet tanulni érezni. Itt, ezekben a redőkben is.