Piero Föltámadása (1)

Van, akinek pogány. A hajnal sápadt pírja
Mint egy új évszak, a holt istent újra kelti.
Mi, halandók, tovább alszunk, amíg a föld forog.

Neked: buddhista. Az öntudatra ébredt
Nyitott szemében a kín több évszakával,
Ahogy a vágy kábulatán túltekint.

Nekem: tragikus. Bár föld agyagja
Nem tapad testéhez, a néma álom súlya,
Mit nem kívánhat elhagyni, visszahúzza.

Talán keresztény. Halál után a fény-
Özön megint elönti az üres partokat,
Betöltve őket, mint szellemlény a húst.

Piero Föltámadása (2)

Álmomban Borgóban találkoztunk
Másodszor, miután végig szenvedtük
A szokásos utazás furcsa csalódásait.

Olyan öröm, hogy újra együtt! Könnyek
Közt és nevetve mentünk beljebb a városba,
Mintha nem is szakadtunk volna el egymástól.

Megálltunk egy szerény trattoriánál,
Amit ott ettünk, fejedelmi volt –
Onnan tovább a Városi Palotához,

A Föltámadáshoz. Ott állt,
Ahogy emlékeztem, halvány vakolaton,
Ami egy falat nyitott meg a hosszú

Tanácsteremben, méltó súllyal
Ruházva föl a felébredt alakot.
A kép előterében mind aludtak,

Kiket, mint minket, álom nyűgözött,
Legutóbb csöndbe merülve néztük,
És látomásba veszve – de most beszéltünk.

Először te szóltál hozzám, ahogy a képet
Néztük: ”Hol voltál  kilenc hónapig?”
Én: ”A sötétség súlyától eltemetve,

Sebeim föld temette. És mi volt veled?”
„Aludtam és hordoztam terhemet,
S most itt vagyok, álmomból újulón”.

A föltámadt Krisztus eltűnt akkor a falról –
Magam ébredtem, magam, üres kerettel,
Mert a világ hiányotokkal volt tele.

*

A versek eredeti címe és megjelenési helye: Piero’s Resurrection (1); Piero’s Resurrection (2); in: Collected and New Poems, Carcanet, 2012.