Most, hogy élünk, a hárfákra égetjük a kezünket.
César Dávila Andrade

1

Leereszkedünk a lángokban álló kanyonba.

Piros lámpáinkkal megvilágítunk
egy fát, egyetlen
csontvázszerű fát,
a vég tanúját.

Itt az ég évszázadokon át lángokban állt.
Gyerekkorunk óta néztük, hogy lobog.

2

Az idő pora
jelentéssel megtöltve
uralkodik az elfojtott hangok fölött.

Lassan mindent beborít:
senki sem lát,
senki sem érez
az egyre vastagodó porréteg alatt.

A porról tudjuk, hogy elfedi a kiáltásokat,
képes mindet kővé dermeszteni
és megszelídíteni.

Az újságokban az áll, hogy összetörték az első kőtáblákat.

Összetört a történelmünk,
de senki sem tesz szemrehányást emiatt,
és mindenki kér belőle.

Mindannyian újra és újra ugyanazzal a porral lakunk jól.

3

Aki be mer lépni ebbe a barlangba,
azt felszentelik
a szeretet tüzével.
Csak az mer belépni a kőbe,
aki tudja, mennyi idősek
az Égig Érő Medve álmai.

Mert az utolsó erdőben
csak egyetlen medve marad.
Egy tűzmedve,
egész éjszaka
a világ mézét keresi:
a meg nem romló ételt,
ami mindenkié.

A medve karja édes.
Egy nagy, zöld család üli körül.

4

Egy halott levél,
egy leveleken túlra száműzött levél,
melyet felemésztett a fény.

Egy levél,
melyet a csend kútjába dobtak.

De újra és újra felszínre jön, és elmeséli
egy ország történetét.

*

A vers eredeti címe: Angye Gaona: Tablillas