Délben, átmenetben a nyárba, érzed,
ahogy a nap átcsúszik a feltöltött
koronán, és begyújtja, áttetszővé
és ragyogóvá teszi örökre.
Gyerekek futnak fehér pólóban az öltözők felé,
hogy fejüket a hideg vízsugár alá tegyék, a csapda
boldogságától besötétült elméből ne maradjon semmi.
Te vagy a tekintetükben, mindenkitől elfeledve.
Annyira mélyre ereszkedtél és hordtak,
hogy nem fogsz már emlékezni rá, hol jártál,
amikor visszatérsz a napmeditáció templomához.
Elaludtál a padon, és egy koncertre ébredtél
a kertben, megfagyva a fagyott sokaságban.
Vidd át a fényt a rekeszből a gyerekekre, akkor is,
ha megeszi a szívedet a művelet, és hagyd őket nyerni,
akkor is, ha nem fogad be rózsás örömük.
Bármi is tartott eddig mozdulatlanul
(azt hitted, egy titkos törvény minden évben
2 mm-t zsugorít az embereken; hogy ugyanaz a törvény, amit nem szeretsz,
de ami felvértezett a koncentráció pillanataiban,
többet ad, mint amennyit elvesz tőled a polaroid
csapdára váltott délben), most mikrofonokat
és kamerákat helyez el a fényfront legegyszerűbb mozgásaiba.
Néhány száz bitért valaki szeretni fog 200 év elteltével.
Most felkelhetsz, hogy megkeresd szerelmedet a rekeszekkel teli parkban.
A fűben fekszik, brutális, érthetetlen hőség van, átmenet a nyárba.
*
A fordító jegyzete:
Văsieș versei finom kis pillanatképek és érzések univerzumait építik fel, miközben a nyelv sokrétűségében is elvész az olvasó. Nehezen tudja visszaadni a fordítás ezeket a burjánzó neobiedermeier kutakat, parkokat, fényfrontokat, érzéki és érzelmi kavarodásokat. Kis csapdák, fényrekeszek, lencsére kapott riadt állatok. Végtelenül precíz megfigyelő Văsieș, nagy műgonddal és gazdag fantáziával teregeti és fejti ki a gyermek- és fiatalkor változatait, percig sem fedve fel, melyik is az igazi, hol is van az a templom, ahol elvesztettük emlékeinket.