miattad fókának érzem magam. amikor kinyitod a szád, egy rakás puha, érett narancs fordul ki belőle, cipőmre hullnak, és összekenik a talpát. amikor kinyitod a szád, figyelmesen hallgatlak. fülem két darab zöld csempe. miattad fókának érzem magam, a lehető legjobb értelemben. nem tudom, érted-e, mit akarok mondani. nem tudom, ki tudod-e nyitni a szemed úgy, mint egy kifestőkönyvet. nem tudom, képesek-e ujjaid kóbor zöldségekké változni, amik csak úgy maguktól elindulnak, aztán babaházat építenek, táncolnak egymással, isznak, cigiznek, elájulnak, magukhoz térnek, csókolóznak, temetkeznek, földdé, fadarabbá válnak. nem tudom, elnyúlsz-e még esténként az ágyon, és lenyalod-e az ujjaid, miután áfonyát ettél. nem tudom, alszol-e mostanában. mikor utoljára találkoztunk, a tenyerünkkel, az ujjainkkal beszélgettünk. úgy mozgattuk őket, mintha legalább 10 méter hosszú szalagok lennének. levegőt rajzoltunk velük, és kiradíroztuk. sokat és jókat beszélgettünk, aztán egy padra ültünk, és hallgattunk. ruháinkhoz tapadt a hallgatás. megpróbáltad lekaparni róluk, de kezed benne ragadt. néha megzavarodsz. nem értem, mit mondasz. úgy nézek rád, mint kő a tükörbe. fal a napra. paradicsom a viharra. rád nézek, és körforgalmakra gondolok, meg az összes rémfilmre, amit mások hajszálaiból építesz. hajépítész vagy. fogaid csokoládét táncolnak. jól kijövünk, veszekszünk, kibékülünk, jól kijövünk akkor is, amikor nem jövünk ki jól. nekem fekete hajam van, neked kék szemed. én képes vagyok lebegni világító rudakkal a kezemben, te kifekhetsz az út közepére anélkül, hogy elütne egy autó. én össze tudom hajtogatni magam úgy, hogy beférjek egy dobozba. te nem vagy hajlítható, nem férsz be egy dobozba. a dobozok a fejemben, mint harmonikák, sorra gyűrődnek össze. azért a dallamért élek, ami kijön a fülemen. meg tudod énekeltetni a fogaidat, a csokoládét táncoló fogaidat. zongora rozsdás billentyűkkel. nyitott szád. narancshéj, amit megrágcsált egy öregember. a tenyerem sárga téglák olajos szagát árasztja. sárga téglákkal kirakott utakét. a tenyerem illatosabb, mint bármely másik tenyér valaha. néha nem csinálsz mást, csak táncolsz. csípőből, napfényzenére. néha kinyújtod karjaid, hogy megsimogasd a falakat. a képekkel telepakolt, mosolygó falakat. néha te mosolyogsz. máskor nem mosolyogsz. nem értem, mit mondasz. néha nem értem, mit mondasz. mindig úgy gondolkodsz, hogy közben melegvíz alatt van a fejed, benne répa- és zellerdarabok úszkálnak, a rémfilmjeidre gondolsz, amiket hajszálakból építesz, világító rudakra és a kék szemeidre gondolsz, arra gondolsz, hogy miként lehet egy falevél egy ajak, és egy ajak fűnyírógép, bólyákra gondolsz és a hullámokra, amik ellepik őket, arra, hogy megint a felszínre úsznak, majd jön egy hullám, és újra elmeríti őket. bódítóan illatos rózsákra gondolsz. göndör hajra és tibire gondolsz. miattad fókának érzem magam. mindent meghallok, amit mondasz, s talán azt is, amit nem. elbújsz egy fa mögé, egy harmonika-doboz mögé, meleg fény, kézben kéz? félmegoldások csiklandozzák az orromat. néha összeütköznek ujjaink, az ujjak, amik bármikor zöldségekké válhatnak. megismétlem. megismétlem, és aztán újra megismétlem. miattad fókának érzem magam egy jégszirt szélén, egy befagyott tengerben, csokoládétengerben, szünet, visszatérés a rémfilmhez rémemberekkel, őrülten szép emberekkel, emberekkel, akik bármiről tudnak beszélni egymással, emberekkel, akik nem tudnak a nyakukban lógó órára nézni, emberekkel, akik tudnak és nem tudnak. most kinyitod a szád. a szád egy láda érett narancs. én futni kezdek. felmászom a színpadra. arra gondolok, hogy egy kislány vagyok, aki egy ablakban ülve kekszet és almát eszik kanállal. a lenti parkocskában havazni kezd a nap. a hó nagy kupacokba gyűl, mint a tejfogak. a tömbház tetejéről lezuhan egy cserép, elnyeli a fehérség. elfordítom a fejem, aztán összeszedem magam. bordáim kis kék fuvolákká változnak, s tucatnyi szilánkra esnek szét. fejem szivacsossá lesz. mosolygok. aztán már nem mosolygok. egy kislányka vagyok, kisebb már nem is lehetek. most kinyitod a szád. narancsok töltik meg a szobát.

*

A vers eredeti címe: ca o focă