Ursula März: Martl nénikém (részlet)

Mi történik akkor, ha egy lányt fiúként anyakönyveznek? Két elbeszéléskötet után 2019-ben jelent meg Ursula März első regénye Tante Martl címmel, amelyben szerencsétlen sorsú nagynénjének állít emléket. Az életrajzi kötet a különös történetnek és a szeretetteljes, ironikus stílusnak köszönhetően hamar népszerűvé vált, eddig nyolc kiadást ért meg Németországban.

[…] Nénikém tanárnő volt. Nem ment férjhez és nincs gyermeke. Néhány évet kivéve a második világháború alatt és után egész életét a nyugat-pfalzi kisvárosban, Zweibrückenben, a szülői házban töltötte. Az egyetlen változás a szülők halála után következett be, amikor a földszinti lakásából az üresen maradt emeletre költözött. Azután harmincnyolc évig élt egyedül abban a házban, ahol 1925-ben, egy júniusi vasárnapon megszületett. Anyagilag független, érdeklődő és magasan képzett asszony volt, aki már az ötvenes években autót vett, saját bankszámlával rendelkezett, szenvedélyes utazó volt, túláradó boldogsággal tervezgette túráit a Földközi-tengerre, a hegyekbe, sőt még az Észak-fokra is. Azonban a szülői háztól nem tudott megválni és apjától sem, aki pedig kíméletlenül éreztette vele, hogy nem szívesen látja.

Martl nagynéném csecsemőként életének első hetében hétfőtől hétfőig papíron fiúnak számított. Apja hét napon keresztül nem volt hajlandó kibékülni azzal a ténnyel, hogy megint lánya lett. Sőt nagy bosszúságára a harmadik. Mivel volt már két lánya, ha véleménye szerint jól alakultak volna a dolgok, fiúnak kellett volna születnie. Rettentően fájlalta, hogy nem így történt. Makacsul ellenállt egy olyan harmadik lénnyel szemben, aki nem számíthat örökösének, ráadásul olyan hírét kelti, mint aki csak egy sor lányt képes életre hívni. Unokái esetében a nemük nem volt fontos. Nem emlékszem olyan helyzetre, mondatra, ajándékra, amely arra utalt, hogy a bátyámat előnyben részesítette velem szemben. Azonban gyermekei esetében más elveket vallott. Hét napon át ragaszkodott ahhoz az őrült elképzeléséhez, hogy puszta akarattal kromoszómacsodát tudjon kicsalni a természetből. A helyi anyakönyvi hivatalban a Martin fiúnevet diktálta be.

Amikor nagyapám hétfő reggel a hivatalnok íróasztala előtt állt, aki az új honpolgár neme iránt érdeklődött, ő a kérdésre egyszerűen csak bólintott. Nem ejtette ki a „fiú” szót. Várt, amíg a bizonytalan hivatalnok, aki már a toll hegyét a papírra helyezte, még egyszer feltette a kérdést: „fiúcska?” – neki csak bólintania kellett. Az ellen, hogy a szó szoros értelmében hazudott, évtizedek múlva is tiltakozott. Egyszerűen nem tudott ellenállni az igazság azon verziójának, amelyet hivatalosan felkínáltak neki. Ami pedig a hamis nevet illeti: talán lenyelte a szóvégi magánhangzót, esetleg a hivatalnok félrehallotta az „a”-t, vagy túl hamar fejezte be az írást, ezért lett a név Martina helyett Martin.

Valahogy így hangzott az előadott magyarázat, amikor kedden a felesége számon kérte tőle a születési anyakönyvi kivonatot és fehéren feketén azt kellett olvasnia, hogy újszülött lánya a törvény előtt egy trükk által fiúként szerepel, s az apa szívtelensége jobban megdöbbentette, mint maga az őrült tett. Két nappal a szülés után túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy nagyobb patáliát csapjon. Szó nélkül letette az okmányt a konyhaasztalra, és lefekvésig nem szólt semmit. Este hálóingben leült az ágy szélére, közelebb húzta magához a bölcsőt, fölé hajolt, hogy megnézze, jól betakarta-e a csecsemőt, nehogy a kötött gyapjúpléd az arcára boruljon. Majd lefeküdt, hátat fordított a férjének, lekapcsolta az éjjeli szekrényen álló lámpát, és a sötétben egyetlen mondatot intézett a férfihez: „Holnap korán reggel visszamész.” Nagyanyám egyébként sem volt bőbeszédű, inkább cselekedett. Amikor egy kerti kő széle felsebezte a térdem, és sírva sántikáltam hozzá a konyhába, nem ugrált körül részvéttel telve, ahogy anyám tette volna. Beszaladt a fürdőszobába, az elsősegély szekrénykéből kötszert és egy rózsaszín, szúrós szagú fertőtlenítő folyadékot hozott. A kezelés után köténye zsebéből bonbont húzott elő, és a számba dugta.

Nagyapám nem ment vissza a hivatalba. Sem szerdán, sem csütörtökön, sőt pénteken sem ejtette útba az anyakönyvi hivatalt, hogy helyrehozza a hibát. Rendszerető polgárként tisztában kellett lennie azzal, hogy ezt nem tudja elkerülni, akkor sem, ha azt képzeli, hogy időhúzással mégis a kívánt irányba terelheti az újszülött nemét. Legszívesebben elzárkózott a nehézségek elől, és a megoldást az asszonyra bízta. Felesége intézte a takarékpénztárnál a szükséges hitelt, hogy a húszas évek végén megvásárolják azt a kétemeletes házat, amelynek felső emeletét addig bérelték. Felesége nézett a mesterek körmére is férje helyett, amikor egy kis manzárdszobát alakítottak ki a tető alatt a lányok számára, és ő ült esténként a konyhaasztalnál a szerény fizetést számolgatva, amit fegyőr férje havonta hazahozott. A feleség intézte a gyakorlati dolgokat és ő volt felelős azért, hogy kiutat találjon a bonyolult helyzetekből. Most éppen egy ilyen helyzet előtt álltak. Már szombat reggel csengettek az első gratulálók, hogy kétszeresen is köszöntsék a házaspárt, először az egészséges baba születésének okán, másodszor pedig azért, hogy éppen kisfiú lett, akire már nagyon vártak. Martin a neve, ha jól értesültek? Vagy talán Werner, mint az apja? Az anya udvariasan lerázta a látogatókat egy csomag szilvás süteménnyel, amelyről még a szülés előtti héten bőségesen gondoskodott. Nem engedte, hogy lássák a gyermeket. Éppen elaludt – mondta –, nem szabad zavarni.

Senki sem kívánhatta a csecsemőt meztelenül megszemlélni. A nagyszülők sem, akik vasárnap reggel indultak falujukból, és kétórás gyaloglás után toppantak be a családhoz. Nekik sem támadt olyan ötletük, hogy saját szemükkel győződjenek meg az új kis unoka neméről. A baba sírása pedig éppoly kevéssé árulja el, mint az arca, hogy itt nem egy Martint, hanem egy Martinát adnak kézről kézre. Az anya sem árulta el legkisebbjét. Visszataszító volt számára ez a kutyakomédia, aztán meg kezdettől kötelességének tartotta, hogy különösen óvja a gyermeket, aki apja szemében nem volt más, mint egy nagy csalódás, és ezt igen jól gondolta. Ámde miközben védte a gyermeket, akaratlanul is háttérbe szorította.

A hivatali kanosszajárást nagyanyám nem vállalta át. Vasárnap reggel rádörrent a férjére, ha nem megy el hétfőn éspedig reggeli után azonnal, akkor ő tűnik el a házból cakompakk a három lánnyal együtt. Ez volt házasságuk legszörnyűbb pillanata, és a férfi számára nem maradt más, mint eltávozást kérni a szolgálatból, és még egyszer elballagni az anyakönyvi hivatalba. Hogy milyen érvekkel magyarázta ki a furcsa helyzetet, a gyermek nemének és nevének egy héttel ezelőtti hamis közlését, arról mélyen hallgatott. A hozzáfűződő szégyen mindenesetre érzékenyen érintette, amikor hazatért az új születési okmánnyal, amelyben a Martina lánynév szerepelt. Ám az igazi szégyen csak ezután várt rá. A nemlétező fiúról szóló komédia híre gyorsabban terjedt el egy héttel később a kisváros pletykacsatornáin, mint az egészséges fiú születésének híre korábban. Nevetett az egész város. A gratulálók élvezték a helyzetet és fogadásokat kötöttek, vajon hány lánynak kell még megszületnie, amíg a házaspárnak egy fiút is sikerül összehozni. Négynek, ötnek? Nagy szorgalommal esetleg hatnak, hétnek? Talán ennyi elég lesz, hogy megkönyörüljön rajtuk a gólya. Aki pedig nem nevetett, az sajnálkozott a szegény emberen, mert oly kétségbeesetten akart egy fiút, hogy minden eszközt bevetett. Mindez még jobban bosszantotta nagyapámat.

Nyárutó volt már, amikor az anya mindhárom lányával sétát tett a városban. A négyéves már vidáman szaladt, a kétéves anyja kezét fogva tipegett és a legkisebb a gyermekkocsiban feküdt. Így mentek bevásárolni a pékhez és a henteshez. Ahol megálltak, idegen arcok hajoltak a csecsemő fölé, és a kedvéért úgy tettek, mintha az ostobaság az anyakönyvi hivatalban meg sem történt volna. Azonban nem felejtették el az esetet. Túlságosan szórakoztató volt ahhoz, hogy a kisvárosi pletykák kincstárában porosodjon ahelyett, hogy generációkról generációkra szállna. Később ébredtem a tudatára, hogy nagynénémnek mindig számítani kellett arra, hogy tanárnőként is összesúgnak a háta mögött, ő az, akit fiúnak várt az apja; a hajadon a hamis születési anyakönyvi kivonattal.

A CSALÁD EMLÉKEZETÉBEN összemosódott az eset más epizódokkal, és csak néha bukkant felszínre, akárcsak a kávéskanna alján összegyűlt és időnként felkavart kávészemek. Azonban ez az eset nem hasonlított a többi epizódra. Nem volt olyan ártatlan, mint az úrvacsora-tortával történt baleset, ami kiesett anyám kezéből és a padlóról kellett felkanalazni. Nem volt olyan elavult sem, mint a felekezeti vita, amely a középső lány esküvőjét pontosan megelőző napon tört ki a katolikusok és protestánsok között, és csaknem meghiúsította a házasságot.

Ha vicces kedvükben fel is idézték a hamis születési okmányt, a történetnek mindig volt egy keserű mellékíze. Nemcsak szégyen társult hozzá a gyermeket ért igazságtalanság miatt, hanem a fiú nélkül maradt család csalódása is. A csalódásba leheletfinom szemrehányás vegyült, amely nem a skandalum okozóját tette felelőssé, hanem éppen azt, aki a botrányos tettet elszenvedte.

És ő hogy élte meg? A nő, akit mindenki csak néninek szólít, nővérei, szülei, a szomszédok és ismerősök, mintha a néniség létezési forma lenne. Ő maga egyfajta erőltetett éles hangon nevetett fel, amikor a „Martinhét” került szóba, és csóválta a fejét: „mit ki nem találnak az emberek”. Sohasem látszott rajta fájdalom vagy harag. Csupán életének utolsó két évében, amikor már az idősek otthonában lakott és elhatalmasodott rajta a demencia, akkor robbantak ki belőle az érzelmek. Nyolcvannyolc évesen kilátástalan helyzetbe került. Túl gyenge volt ahhoz, hogy egyedül maradjon otthon, mégis hevesen ellenezte, hogy egy ápolónővel lakjon együtt. Már az ötletet is árulásnak tekintette. „Egész életemben egyedül voltam” – kiáltotta nekem a telefonba – „most se hozol idegent a házba”. Semmiképpen nem akart lemondani utolsó kívánságáról az, akinek oly sok mindenről le kellett mondania. Nem akart mást, mint csendben és háborítatlanul élni és meghalni a saját otthonában. Egy kórházi ellátást követően nagyon legyengült, és az orvosok nem vállalták a felelősséget, hogy otthoni felügyelet nélkül küldjék haza. Nénikém az idősek otthonát választotta. A két rossz körül ez tűnt számára kevésbé rossznak.

A várakozással ellentétben az első hetekben kivirágzott az otthonban. „Olyan itt, akár egy hotelben” – számolt be róla elégedetten. A hosszú folyosók, a társas étkezések és néhány kulturális vagy sportlehetőség a szállodai életre emlékeztették. Mázsás kő esett le a szívemről. Már reggel az egyik legjobb blúzát húzta elő a szekrényből a délutáni kávézáshoz, mondván, „kicsit csinos akarok lenni.” Magam is erősítettem benne a szállodaillúziót, és rábeszéltem, használja ki a szabadsággal járó kényelmi szolgáltatásokat. A további telefonok alkalmával észrevettem, hogy a kellemes felszín alól előbukkant a valóság, és nénikém az otthont egyre inkább a száműzetés helyének tartja. Szállóvendégeket nem figyelmeztet a személyzet, hogy pontosan szedje a gyógyszereit, és nem segítik ki őket reggel hétkor a járókerettel a fürdőszobába. „Felnőtt emberek étkezéskor műanyag előkével a nyakukban ülnek, ez mégsem normális!” – kiáltott fel sértődötten. „Akárcsak az óvodában! Nem vagyok gyerek, én egy idős asszony vagyok!”

A kétségbeesés alagútjában csak rövid pillanatokra gyulladt ki a fény. Szobájában a magánytól szenvedett, egyébként pedig az emberek jelenlététől. Nem szerette a csendet, de a folyosóról beszűrődő apróbb zajok is zavarták. Lelkének elsötétülése felgyorsította szellemi hanyatlását. A gondozókat éppúgy összetévesztette, akár a szemüvegeit. Nap mint nap rémület fogta el, amikor olvasószemüvegével az ágyról a szoba szemközti falán lévő tévére pislogott, de mivel csak homályos képeket látott, azt hitte, hirtelen megvakult. Nem akart már enni, erősen lefogyott. Látogatásaim alkalmával csak nagy fáradsággal sikerült rávennem, hogy elrágcsáljon egy Bahlsen-kekszet. Ezt a fajtát nagyon szerette. „Nem akarok semmiféle kacatot” – jegyezte meg minden alkalommal, amikor a szupermarketben egy csomag Bahlsen-kekszet tett a kosarába – „legjobb az egyszerű Bahlsen-keksz. Ha az emberek is ilyen egyszerűek lennének, nem volna a világon veszekedés és békétlenség.”

Minél jobban hanyatlott, annál erősebben tört föl belőle a Martin-történet, amelyet csak hallomásból ismert. Eleinte csak panaszkodott, de mihelyt a szobájába lépett egy orvos, ápoló, takarítónő, vagy az unokahúga, azonnal hosszas sóhajtozásba kezdett a meghamisított anyakönyvi kivonaton keseregve. „Ez mégsem járja” – hangzott a visszatérő mondat, amellyel a vele történt illetlenséget úgy akarta beállítani, mintha egy idegen gyermek esetét olvasta volna az újságban. Pár hónap múlva a panasz vad dühbe csapott át: „Mit tehet egy gyermek arról, hogy nem fiúnak született?” – rótta a köröket a szobában. „Semmit! És mit tett az az ember? Elment a hivatalba, és fiút jelentett be! Nem disznóság ez?” Végül hónapokkal később lelepleződött a régi bánat. Nagynéném szipogva ült az ágy szélén, lábával dobolva a linóleumpadlón és céltalanul keresve valamit, amit az agya már nem volt képes házipapucsként felfogni. Leültem mellé vigasztalni, és egyből belém karolt.

Ez a gesztus is hozzá tartozott, akár a nyögdécselés, ami mindig is jellemző volt rá és idővel csak erősödött. Amikor a karom után nyúlt és megszorította, tudtam, hogy olyan mondandója van, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Ez a mozdulat azt jelentette: Figyelem! Most valami fontos következik! A takarékpénztári széfjének a számát, életbiztosításának helyét, de még a konyhai hulladék szelektálásának rendszerét is ily módon erősítette meg. Ha olyan témáról akart beszélni, ami nagyon foglalkoztatta, belekarolt a beszélgetőpartnerébe, mintha a rokonszenv utáni vágya fizikai nyomatékot is igényelne. A lengyel pápa körüli, nagynéném szerint, meglehetősen keresztényietlen sztárkultuszról szóló vitát is kézszorítás kísérte, akárcsak annak a kérdésnek az eldöntését, hogy van-e értelme erkélyes kabint foglalni egy tengerjáró hajón.

„Tudod, mi történt?” – kezdte, mintha még nem beszélt volna tragédiájáról, és egy szörnyű titkot osztana meg e pillanatban. Közben felsőtestével előre dőlt, mintha nehéz terhet cipelne, nekem pedig ügyelnem kellett, hogy le ne bukjon fejjel lefelé, engem is magával rántva. „Ezek fiút csináltak belőlem, pedig nem voltam fiú.” Arca szenvedővé vált és keserű sírásra fakadt, ahogy csak egyetlen alkalommal láttam sírni réges régen. „Az egész város rajtam nevetett, az egész város.” Apját érdekes módon nem említette. Egyáltalán nem szerepelt a történetében, csak egy meghatározatlan hatalmat jelentett, amelyet az emberek, vagy a fentiek kifejezéssel illetett. Mintha 1925 nyarán egy titkos bíróság elhatározta volna, hogy ezt a Martinát jól meg kell büntetni, mert nem volt hajlandó Martinnak születni, és kitartóan vallotta, nem bűnös azért, hogy lány lett.

„Látod, van bennünk valami közös”– mondogatta nénikém. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy mindketten csalódást okoztunk. „Én hibás voltam, te pedig csúnya.” Nem szívesen hallottam ezt, de volt benne igazság, mivel elkékült arccal jöttem a világra, mert a köldökzsinór a nyakam köré tekeredett. A zombiszerű látvány hatását állítólag fokozták az általam kiadott hangok, amelyek anyám szerint ijesztők voltak. Nem a harsány, szívszorító, újszülöttekre jellemző sírás volt ez, ami a szülőszoba körül hallatszott, amit én is ismerek lányom születése óta, hanem valami mély brummogás. Mindig kételkedtem annak a fizikai lehetőségében, hogy egy négy kiló súlyú emberke képes legyen a barlangjából kijövő ősember morgását produkálni. Ez ugyanis nagyjából úgy hangozhatott.

Nem mondtam ellent, noha helyzetét súlyosabbnak tartottam az enyémnél, de úgy véltem, jól esik neki a sorsközösség. Nem ő volt az egyetlen a családban, aki a szülőcsatornából előbukkanva csalódást okozott, és ezt a sorsközösséget a keresztelőm is megpecsételte. Martl lett ugyanis a keresztanyám.

[...]

A halotti torra egy szálloda éttermében nagy asztalt foglaltunk. Ügyeltem arra, hogy az asztaloknál hármasával, vagy legjobb esetben ötösével üljünk. Az üres székek látványa a rettegett magány képét mutatná. Örültem, hogy van elég hely. Az utazó rokonok számára magától értetődő volt a temetés utáni vendéglátás. A szomszéd házaspár is szívesen eljött, néhány régi tanítvány is csatlakozott. Először a temetés került szóba, majd nagynéném betegségének története, végül néhányan a vele kapcsolatos emlékeiket elevenítették fel: önfeláldozóan ápolta szüleit, bátor, szorgalmas és mindig önzetlen volt. A kávé után leves került az asztalra, és amikor az első pohár bort követően oldódott a hangulat, természetesen szóba került Martl hamis születési anyakönyvi bejegyzése is. Mindenki ismerte a történetet, és fejét csóválta a szerencsétlen eset miatt. Tudom, hogy babonás bolondság, de nem tehettem másként, másnap még egyszer elmentem a sírkőfaragó műhelyébe, hogy ellenőrizzem, a sírkövön a Martina név áll-e, nem Martin, valami buta elírás miatt.

A szöveg eredeti címe: Ursula März: Tante Martl

A kötet részletének szöveghű magyar fordítását a Piper Verlag GmbH szíves engedélyével közöljük. A közlési jog másra nem ruházható át.