Ó, a vöröslő folyadék az anyából,
Fény, halld, az otthonból, hová nincs visszaút,
Lángoló levegő, halld!, a fakófehér sátorokon át
A röhejes legény
(Akinek újra és újra látomása van a gyerekkorról!)
Agyába döf a vörös levegő!
A mély, zsongó erdő, akár a bak gidák;
Én sohasem beszélek nektek a szabadság vörös dagályáról,
Én sohasem fogom megemlíteni nektek
A szabadság őserdei lendületét!

Mennyi levessel etettem álmaim árját,
Hány forró mennyet kóstoltam a tányérból:
A gyomor még emlékszik az istenek súlyára és görcsére,
A meggyötört gyomor lakomájáról száműzött maradékra!
Ám otthon a vörös fény, ahová vissza nem térhet,
És a hangos himnuszoktól és mozdulatoktól még erős test
Összekavarja alapelveimet a bocskorommal,
Összekavarni – hej, csodás! – és elidegeníteni a világtól!
Kiléptem az illatozó dzsungelből,
És a földre borultam, megmenteni a párolgástól,
És napokig szaglásztam,
Míg vissza nem hőköltem a hevességtől.
Ám a már halott otthon, hová nincs visszaút,
Titokkal vonz a halálos rémálomba,
Ott senki sem fogja velem közölni – melyik a legrövidebb ösvény
A megváltásig: no, belehalok, látom, az erek
Lüktetésébe.
A lendület olajfás erdejében
Keserűség Vela Lukában, Korčulán.

*

Eredeti cím: Tajna rođenja. A vers a szerző Oktrovenje (Jelenés, 1922) című kötetéből való, amely a szerb expresszionista líra egyik meghatározó könyve.