Nyár volt a nyugati síkságon. Kelet felé tekintő arany napraforgómezők köszöntötték a kelő napot.  Kék Csillag – fülén ősz, szélnyírt fonatok lógtak – fakunyhójának árnyékában ült a tűz mellett. Magányosan, mégis háborítatlanul éldegélt itt, akár a közelben meghúzódó ürge – mindketten a birtokos türelme jóvoltából. Az indián asszony egy edényt tartott az égő parázs fölé. Hatalmas, hosszan bevágott kenyér sült az edényben, amiben egészen szét is terült.

Messze jártak Kék Csillag gondolatai, miközben reggelijét készítette. „Ki vagyok?” – a kérdés életének kényszerű talányává vált. Ötvenhárom évesen nem volt már fiatalasszony. A fehér ember törvényei megkívánták, hogy bizonyítékot szolgáltasson a sziú törzshöz való tartozásáról. A szív íratlan szabályai szerint azonban így szólt volna: „Teremtmény vagyok. Kék Csillag vagyok. Születésemnél fogva megillet egy darabka föld.”

Úgy tartották – hogy miért, az már a feledés homályába merült –, hogy az indiánnak nem szabadott a nevét kiejtenie, ha kérdőre vonták. Annak idején bizonyára így próbáltak védekezni a feketemágia ellen. Egy szó, mint száz, Kék Csillag annak a kornak a gyermeke volt, amikor ezt a tanítást nem követte már senki. Ugyanakkor semmire sem ment volna vele, ha elárulja nevét a kormányhivatalnoknak, akihez azért fordult, hogy megkapja a törzsi föld rá eső részét. A hivatalnok nem tágított: „Kik voltak a szülei?” – kérdezte minduntalan.

Kék Csillag fiatalon árvasorsra jutott. Nem emlékezett a szüleire. Régen eltávoztak már a szellemvilágba – ő pedig nem értette, miért kell őmiatta ismét a földre szólítani őket. Népének réges-régi tanításai közé tartozott az is, hogy a halottak nevét tilos volt szájra venni. Szentségtörésnek számított az eltávozott nevének hanyag odavetése, különösen a világi javak vitás kérdéseiben. Kora gyermekkorának nyomorúsága és a vándornép írásos feljegyzéseinek hiánya hatalmas akadályt állított származása és önmaga közé. Újjászületésénél jóval fontosabb törzsi emlékek sem hagytak nyomot a könyvek lapjain. A törzs öregeinek elbeszélései változatosnak, néha pedig egyenesen ellentmondásosnak bizonyultak. Kék Csillag családfájának egyetlen gallyát sem lelte.

Kihegyezte egy hosszú bot végét és átszúrta vele a megpirult kenyeret. Mit sem törődött a magas hangú sistergéssel; megfordította a forró lepényt, majd a hat darabból álló kupac tetejére helyezte. Már az idejét sem tudta annak, mikor evett utoljára ilyesmit, hiszen túlontúl szegény volt ahhoz, hogy minden szükséges hozzávalót beszerezzen, különösen a sütőzsírt. Ahogy készült a kenyér, a füsttől megfeketedett kávéfőző kifutott. A friss ital aromája megcsapta az orrát és felrázta a gyötrő emlékekből.

Az előző nap láthatatlan, barátságos szellemek vezették céltalan lépteit indián szomszédjának házához. Amint benyitott, megpillantott pár csomag ételt az asztalon. 

– Iye-que, micsoda szerencse! – kiáltotta, és helyet foglalt az egyenes támlájú széken. Az indián háziasszony azonnal kioldotta a csomagokat és kimért belőlük egy bögrényi zöldkávét meg egy font zsírt. Odanyújtotta Kék Csillagnak.

– Hadd osszam meg veled a jószerencsémet. Vidd csak.

Hát így történt, hogy az asszony a nem várt élelem birtokába jutott, ami most igazán jól jött a reggelihez.

Barátjának nagylelkűsége mentette meg az éhhaláltól. Úgy tartják, hogy a jószándék az indiánok vétke, de sem a zarándokatyák, sem Kék Csillag nem vetette ezt a szemükre. Sőt, még hálás is volt az ajándékért. Imádta a kávét, a fekete italt, amit réges-régen még azok a merész utazók hoztak e vidékre. A kávézással a fejlődés útjára lépett a fehér ember világában, ahogy azzal is, hogy tipi helyett immár fakunyhóban húzta meg magát. El tudta olvasni az olvasókönyvet és a nevét is le tudta írni. A kis Kék Csillag nem tartott attól, hogy a szerető anyai félelmek beigazolódnak, és egy idegen tanító esetleg nem kíméli majd a botütéstől.

Kék Csillag volt az ő egyedi neve. Az indiánok már hosszú-hosszú ideje nem használtak családnevet. Az újszülöttek teljesen új nevet kaptak. Kék Csillag büszkén írta le a sajátját, amit házasság esetén sem kellett elhagynia, ahogy az a civilizált népeknél szokás.

„Új idők járnak” – dünnyögte magában. „A nevem már semmit sem jelent.” Tovapillantott, a napraforgók helyeslően bólintottak. Száradó levelük a közelgő őszre emlékeztette. Hamarosan az iszapos folyó partjait is jég borítja majd. Az első fagy napja volt a születésnapja. Ötvennégy telet érne meg idén. De az eddigiek milyen hiábavaló telek voltak, hiszen képtelen volt megszerezni törzsi földdarabját. Fáradt mosoly futott végig az arcán, ahogy ott ült a földön, a türelem és a békesség bronzszobraként.

Befejezte a sütést. Az edényt félretette hűlni. Az étvágygerjesztő kávét fémpohárba töltötte. Igazi lakomát csapott a kenyérrel és a kávéval. Ám gondolatai visszatértek a talányhoz. „A misszionárius azt mondta, hogy nem tudja nekem elmagyarázni a fehér ember törvényét. Bár napi szinten olvassa a Bibliát – ami állítása szerint Isten könyve –, mégsem érti a közönséges emberi törvényt. Nem tudom ezt mire vélni” – gondolta. „Népünk egyik bölcs vezére így szólt egyszer az ország valamikori elnökéhez: ’Ember vagyok. Te meg egy másik. Tanúnk rá a Hatalmas Szellem!’ Ugyan ezt könnyű megérteni, az idők megváltoztak. Különös a fehér ember törvénye.”

Kék Csillag egy darabka kenyeret csípett a hüvelykujja és a mutatóujja közé. A szájába tömte és illatos kávéját szürcsölte. „Nem értem a fehér ember törvényét. Mintha sötétben sétálnék. Ebben a sötétségben pedig egyszerre mindentől rettegni kezdek.”

Úgy eltűnődött, hogy meg sem hallotta a hirtelen előtte termő indián férfiak léptét.

Rövidre nyírt hajuk kékesfeketének tűnt viseltes, mindennapi ruhájukhoz képest. Idegen cipőjük kopott volt és fakó. Az idős indián asszony nem mindennapi szemében a férfiak cellulóz gallérja a civilizáció ékköveként tűnt fel. Kék Csillag felpillantott az anyaföld öléből, de nem kelt fel.

– Hinnu, hinnu! – kiáltotta leplezetlen ámulattal. – Lám-lám, kik ezek a leendő fehér emberek? – kérdezte.

A két férfi egyszerre szólította meg őt, mintha ismernék az asszonyt.

– Nénénk, kezet nyújtunk feléd!

Kék Csillag ismét így folytatta:

– Nézzenek oda! A fehérré vált férfiak beszélik az anyanyelvem és szokásaink szerint ráznak kezet!

Ha tudta volna, mi az igazság, azzal is tisztában lett volna, hogy csupán megtévesztett halandókról van szó, akik nemcsak másokat, hanem elsősorban saját magukat csapják be. A két kacagó, anekdotázó férfi egymás után ragadta meg a ráncos kezet.

Úgy törtek be csendes reggelébe, mint a váratlan, mindent szanaszét vető szélvihar, és csak még inkább összezavarták tapogatózó gondolatait. Jöttük valós szándékát gondosan szomorú tekintetük mögé rejtették és csupán Kék Csillag hogyléte felől érdeklődtek.

– Azért jöttünk, hogy megnézzünk, mi van veled. Hallottuk, hogy lassan éhen halsz – ahogy azt is, hogy a hivatalnokok a te földedet is elvették.

Ez azonnal felkeltette az asszony kíváncsiságát.

– Amint látod, ismerjük a fehér ember világának csínját-bínját – folytatták kidomborított mellkassal. Egyikük ösztönösen formátlan kabátjának ujjába akasztotta a hüvelykujját, így lépdelt büszkén. – Vissza tudjuk szerezni a földedet. Segíteni akarunk a nénénknek. Minden öregnek – így neked is – kijár a segítség a fiatalok előtt. Hamarosan meghaltok és földjeitek javát talán már nem is élvezhetitek, ha nem avatkozik be olyasvalaki, mint mi, hogy minden további késlekedés nélkül visszaszolgáltassa a jogaitokat.

Kék Csillag figyelmesen hallgatott, majd a földre terített gyékényszőnyegek felé mutatott.

– Foglaljatok helyet, unokaöccseim. – Ő is elfogadta az alkalomra öltött rokonsági viszonyt. – Hadd kínáljalak benneteket reggelivel!

Hamar bőséges adag kenyeret és kávét terített eléjük. Újra hozzálátott saját reggelijéhez, majd így folytatta:

– Igazán kedvesek vagytok. Való igaz, rokonaim, már túl öreg vagyok ahhoz, hogy a földdel foglalkozzak. Nem sok választ el attól, hogy bedőljek a sírba.

A két férfi csak annyit válaszolt, hogy „na, na”, ami annyit tett: „Folytasd, amit elkezdtél! Csupa fül vagyunk.” Kék Csillag eddig különösebben nem érzékelte fülüknek élességét, de egy belső sugallat hatására az arcukra pillantott. A két férfi szorgosan reggelizett. Tekintetük a keresztbe tett lábuk előtt fekvő ételre szegeződött. Kék Csillag futólag megjegyezte magában, hogy unokaöccsei micsoda farkaséhséggel tömték magukba a reggelit. Még a téli prérifarkas sem lehetett volna ennél kiéhezettebb. Némán odanyújtotta feléjük a maradék kenyeret, amit el is vettek. Egy második adag kávéval is megkínálta őket, amit tétovázás nélkül elfogadtak. Miután megtöltötte a csészéket, az üres kávéfőzőt a kialudt parázsra tette.

Elsorolta megannyi viszontagságát. Szokásává vált, hogy csalódásainak hosszadalmas históriáját annak minden jelentéktelen részletével együtt meséli el. Röviden: az eset azt példázta, hogy a jószándék sokszor balul sül el. Az, hogy az ígéret földjén a jövő dicsősége felé az őslakosok vérén át vezet az út – mindez ellentmondott önmagának. Képtelenségnek tűnhet, mégis; a két unokaöcs és fehér üzlettársaik örvendve fogadták ezt a kifizetődő körülményt. A Kék Csillag hogyléte iránti érdeklődés egyáltalán nem bizonyult önzetlennek; a férfiak jól megszedték magukat a vesztegetésből. Az üzlet és annak üzemeltetői egyaránt melléktermékei voltak a nemzet gyámoltjai felett gyakorolt nehézkes bürokráciának.

– Nénénk, nem tisztáztad a személyazonosságodat – mondták. Kék Csillag arckifejezése egyszeriben megváltozott. Mindig ugyanaz a régi szólam. Ugyanaz a régi dal, amit már a kormányhivatalnoktól is úgy gyűlölt. A folytatás azonban ismét felbátorította. – De ha bárki bizonyítékot tud szolgáltatni róla, azok mi vagyunk! Én mondom neked, Néném, megoldjuk! – Hatalmas kő esett le az idős indián asszony szívéről, hogy végre megszabadulhat a talánytól és még földjét is visszakaphatja. – Csak egy dolgot kérünk tőled. Add nekünk fele földed és fele pénzed, amint hozzájutsz. – A két férfi elhallgatott, Kék Csillag pedig lassú és bizonytalan igennel felelt.

A ravasz cselszövők észrevették, hogy megváltozott a viselkedése.

– Talán csak jobb volna fél kenyérhéj a semminél! – szóltak. Kék Csillagot tulajdonképpen lenyűgözte az érv erőssége. Szíve mélyén egyet is értett. – Egy kevéske betevő is jobb, mint a semmi! – ismételték egymás után. A lágy szavak folyammá, dorombolássá váltak, és mélyen elaltatták az asszony gyanakvását. – Nénénk, te is tudod, hogy a préritüzek lángja mindig visszacsap. – Az asszony felidézte emlékeit a tűzoltásról, és menten hozzátette:

– Ó, igen!

– Szélhámos ellen szélhámos – így vagyunk vele. Eszes fehér ügyvédekkel dolgozunk együtt. Ők a visszacsapott láng. – A férfiak hangosan felnevettek, mintha csak egy régi eset jutott volna eszükbe. – Így igaz! Néha meg bennünket használnak erre a célra. Felezzük az üzletet.

Kék Csillag állát egyik tenyerébe támasztotta, könyökét pedig a másikon nyugtatta. Sokáig előre-hátra ringatta testét, aztán így szólt:

– Legyen, megfizetem nektek fele földem és fele pénzem, ha megkapom mindkettőt. Réges-régen a Fehér Lovasok törzsének bátor fiai felkutatták az öregeket, a szegényeket, az özvegyeket és az árvákat, hogy megsegítség őket, a nemes cselekedetért pedig semmit sem fogadtak el. Ám a Fehér Lovasok nincsenek már. Új idők járnak. Én egy szegény indián asszony vagyok. Szükségem van meleg ruhára, mielőtt beáll a tél és átfújja rajtunk a jégcsapjait. Úgy van, ahogy korábban mondtátok: egy kis segítség is több a semminél.

A két színész ismét sikerrel járt.

Feltápászkodtak. Addigra felfalták már az összes kenyeret és kiürítették a kávéfőzőt. Kezet ráztak Kék Csillaggal és távoztak. Az utánuk hagyott csendben az asszony apró kenyerét majszolta, amit egy szerencsés véletlen folytán még az éhes farkasok érkezése előtt tett félre magának. Lassan eszegette a kenyérdarabot, mintha az a kitartó rágásoktól egyre nagyobbra nőne. Vádló bűntudat kínozta. Sanyarú helyzete arra sarkalta, hogy csalókkal szövetkezzen. „Ebben az egész földes csatározásban mi a szélhámosokat használjuk ki, ők meg minket” – jegyezték meg nevetve unokaöccsei.

A ház barátságos árnya elhúzódott előle és bekúszott a koszos tető keskeny eresze alá. Megvonta a vállát. A magasan nyugvó nap tanúja volt az esetnek, és sugara most ősz fejére vetült. Felnyalábolta a gyékényeket és az edényeket, aztán bebicegett a házba.

A pusztaság merengő csendjében, a sziú indiánok rezervátumában a felügyelő összehívta a törzs vezetőit. Felolvasott egy levelet, amit Washington D.C. központjából küldtek. A levél arról számolt be, hogy Kék Csillag felvételt kezdeményezett a törzsi névjegyzékbe, és így engedélyt kapott arra, hogy földhöz jusson.

A törzs tagjai nagy megdöbbenéssel fogadták a hírt. Földjük egy idegen asszonyhoz került tudtuk és engedélyük nélkül. Hiába tiltakoztak. A felügyelő így szólt:

– Washingtonból küldték a levelet. Felolvastam, hogy tudjatok róla. Elvégeztem a dolgom. Ennyit tudok tenni. – És ezekkel az ellenséges szavakkal fel is oszlatta a gyűlést.

Magasan Szálló törzsfőnök nehéz szívvel tért vissza házához. Hosszú szárú pipáját szippantva töprengett Kék Csillag esetén. Az indiánok gyámja bitorló önkényuralmat gyakorolt a gyámoltak birtokának elrendezése felett. Mindez egyre elviselhetetlenebbé vált. „Az indián asszony kétségkívül jogosult a földre, de mégis hol? Itt biztosan nem” – gondolta magában.

Letette a pipát és félrehívta unokáját a játékból.

– Te vagy a tolmácsom és az írnokom. Hozz csak ide papírt meg ceruzát! – A gyerek terjengős betűkkel írta meg a levelet, a vén törzsfő pedig aláírta. Ez állt benne:

Barátom!

Neked írom most ezt a levelet. Bánatos a szívem. Washington egy Kék Csillag nevű asszonynak adja a törzsem földjét. Nem ismerjük őt. Nem szólítottak fel, hogy adjuk oda a földünket, mégis; most egy másik indiánhoz kerül. Ez nem helyes. A törzsemben sok kisgyermek válik most földönfutóvá. Hát miért került a földünk ehhez az idegen asszonyhoz a gyermekeink helyett? Menj Washingtonhoz és kérdezd meg, hogy az egyezményünk vajon tartalmazza-e, hogy a birtokunkat kérdés nélkül szétoszthatja mások között! Azt is mondd meg neki, hogy úgy hittem, jó egyezményt kötöttünk papíron, gyermekeink most mégis ételért rimánkodnak. Túlontúl szegények vagyunk. Még a legkisebbeknek sem jut. Washington viszont nagyon gazdag. Washingtoné az egész ország. Ha annyira segíteni akar ezen a szegény indián asszonyon, Kék Csillagon, akkor adja neki a saját földjét meg pénzét. Válaszodig csak ennyit mondok. Fogadd kéznyújtásom tiszta szívből! A Hatalmas Szellem hallja a szavam. Igaz szavak ezek.

Barátod:

MAGASAN SZÁLLÓ TÖRZSFŐNÖK

X (az aláírása)

A levelet egy befolyásos amerikai nőnek címezték. A borítékra gondosan bélyeget ragasztottak.

Másnap kora reggel, mielőtt a harmat felszáradt a fűről, a törzsfőnök hátaspóniját befogták a legelőről és a rönkházához vezették. Egy fiatalabb férfi nyergelte és kantározta fel, a főnök fia, akivel otthonán osztozott. A vén főnök kilépett a házból, egyik kezében hosszú szárú pipáját és dohányzacskóját vitte. Takaróját lazán a derekára tekerte. A nyeregszarvat szorosan tartva óvatosan a kengyelbe helyezte mokaszinját, majd egy ügyetlen mozdulattal felhúzta magát a nyeregbe, miközben így dünnyögött magában: „Már a nyeregbe sem tudok felugrani. Csak vánszorgok itt tehetetlenül.” Elmúlt nyolcvan éves, nem volt már fürge.

Útnak indult a tíz mérföldre fekvő postahivatal felé, ami többszáz mérföldön belül az egyedüli volt a környéken. Ingzsebében rejtőzött a levél, ami arra volt hivatott, hogy a megfelelő időben utat találjon az amerikai nép szívéhez. A szolgálattól elnyűtt póni a poros úton kocogott. Az elmúlt napok emlékei betöltötték az út szélét, a magányos lovas szemében pedig megváltozott a táj. Vége már azoknak az időknek, amikor az ifjú indiánokat becsületre tanították – hogy könyörüljenek a szegényeken. Vége már azoknak az időknek, amikor az erkölcsi tisztaság bizonyult a legfőbb erénynek vagy amikor ünnepséget rendeztek a törzs derék lányai és fiai tiszteletére. A megrontott ősi törvények lehetővé teszik, hogy a rossz cselekedet titokban maradjon. A fiatalabb nemzedékeket már nem az erények szerint nevelték. Az éhhalál szélén álló faj megőrülni látszik, a szánalomra méltó gyengék pedig eladták a földjüket egy fazék kásáért. „He, he, he! He, he, he!” – töprengett. „Rokonom, Halk Hangú asszony szerepel itt az idegen Kék Csillag anyjaként. A papírokat két indián férfi írta, akik eltanulták a fehérek ügyködését. Mégis miért kéne elfogadnom ezt a gyermeteg csínyt? Emlékezetem tiszta. Híres vagyok igazmondásromról. Halk Hangú haláláig otthonomban élt. Egyetlen gyermeke volt csupán, egy fiú!” – Kezét dobogó szívére tette és eszébe jutott a levél. „Ez a levél... mi történik majd, ha odaér a jóbarátomhoz? – tette fel a kérdést magában. A törzsfőnök megdörzsölte homályos szemét és sóhajtott. „Barátom, bárcsak tudnád, hogy mekkora ostobaság bürokraták kezébe adni ezt a levelet! A sok kudarc ellenére ezt az egyet még megpróbálom elküldeni.” Egy belső hang viszont ezt suttogta a fülébe: „És ennek is ugyanaz lesz a sorsa, mint a többinek.”

Visszahőkölt a váratlan hangtól, rántott egyet a gyeplőn és megállította az álmos pónit. Senki sem volt a közelben. Már csak egy mérföldre volt a postától, hiszen a kormányzati épületek csoportja, ahol a felügyelő is élt, feltűnt a látóhatáron. Vékony testét érzelmek fűtötték. Nem mehet oda ezzel a levéllel.

Leszállt a póniról. Reszkető hangján bátorító dalt kántált, miközben száraz füvet és a tavalyi napraforgók hervadt szárát gyűjtögette. Tüzet rakott és hangosan sírt, ahogy a lángok közé dobta a levelet, mert bánata nagyobb volt annál, mint amit képes lett volna elviselni. A tűz felemésztette a papírt. A lángok szárnya vitte üzenetét, és hitt benne, hogy barátja megkapja azt. Továbbra is bízott benne, hogy népéhez elérkezik a segítség, mielőtt túl késő lenne. A póni türelmetlenül megrázta a fejét. Tudta, hogy hamarosan visszafordulnak és örült az utazásnak.

A szél, ami hajnalban még olyan kellemesen fújdogált, mostanra szélviharrá nőtt, ahogy a nap magasra hágott. A hazafelé tartó törzsfőnök megérezte a közelgő vihart. Felnézett az égre és maga körül is szétkémlelt. A háta mögött, a távolban egy porfelhőt látott. Vágtázó lovasok közeledtek, pónijukat ostorozták. Időnként hallotta a kiabálásukat, mintha csak hívnának valakit. Lassított a lovával és többször is hátratekintett, hogy mégis kit üldöznek a lovasok ilyen sebesen. Kíváncsisága egyre nőtt. A lovasok hamarosan körbekerítették. Kabátjukon rézgombok csillogtak, kalapjukon arany zsinór és bojt lógott. Ők voltak az indián rendőrség.

– Wan! – kiáltotta, amikor rájött, hogy őt üldözték. Az ostoba fajtájuk gyilkolta meg Ülő Bikát, a nagy vezért. – Mégis miféle tréfa ez? Miért állnak körül fiatalemberek egy öregembert, aki csendben lovagol hazafelé?

– Bátyám – felelt a szószóló –, ahogy magad is láthatod, bérencek vagyunk. A kormányfelügyelő küldött minket, hogy letartóztassunk és magunkkal vigyünk. Azt mondja, hogy te is a rossz indiánok fajtájába tartozol, harci dalokat énekelsz és minduntalan ellene mész a kormánynak. Ma reggel például megpróbáltad felgyújtani a kormányhivatalokat.

– Hunhunhe! – A vén törzsfőnök döbbenettől tágra nyílt szája elé tette a tenyerét. – Hát ez hihetetlen!

A rendőrök elvették a póni kantárját és megfordították a makacs kis jószágot. Visszavezették a nyeregben minden ellenkezés nélkül ülő törzsfőnökkel együtt. Magasan Szállót a felügyelő elé idézték, aki a hivatalok felgyújtásával és elpusztításával vádolta, majd bűnösnek mondta ki. Magasan Szálló börtönbe került. Eddig is sokat szenvedett. Ő volt Amerika néma hangja. És most, öregkorában rácsok mögé zárták. A helyzet szomorúsága és a teljes tehetetlenség saját és népe jogainak védelmezésében ólomsúlyként nehezedett a lelkére.

Piszkos cellájának elhasznált levegője hányingert keltett benne, hiszen a kinti levegőhöz szokott. Fáradtan ült a rongyos matracon, ami a durva deszkapadlón feküdt. Összevonta kabátját magas termetén, egy részét az arca elé húzta és a kezét a ráncok közé dugta. Az ősz rab mély reménytelenséggel, mozdulatlanul ült hosszú órákon át és azt sem tudta, nappal van-e vagy éjszaka. Kétségbeesésbe temetkezve gubbasztott. Bár a szeme csukva volt, aludni mégsem tudott. A kenyérrel és vízzel teli bádogedények érintetlenül hevertek mellette a földön. Nem volt éhes. Merész egerek bújtak elő és inaltak el a homályos csillagfényben a cellaablak vasrudai között. Cincogással bíztatták egymást, hogy ki mer átfutni a törzsfőnök mokaszinos lábán, de ő nem látta és nem is hallotta őket.

Hatalmas harcot vívott magában. Úgy küzdött, mint még sosem. Kitartóan bizakodott a megváltás napjában – a réges-régi reményben. Az összes ellene szóló körülménnyel szemben sem volt hajlandó feladni az emberi jóságba vetett hitet.

Ragyogó fény lopódzott a teste köré csavart takaró alá. Látomás jelent meg sebzett lelkiismerete előtt. Lám, jóbarátja, az amerikai nő, akinek a tűz segítségével küldte üzenetét, most egyetlen seregként állt előtte! A nők óriási tömege feltartott kézzel bámult egy hatalmas kőszobrot. Felfelé fordított arcukról lelkesedés és komolyság sugárzott. A faragvány egy kelet felé néző női alakot ábrázolt a Nagy-vizek partján. A megannyi kéz mindaddig a magasban maradt, amíg a kőből készült nő életjelet nem mutatott. Méltóságteljesen megfordult, és lám, rámosolygott az amerikai nők hatalmas csillagrendszerére. Hiszen ez a Szabadságszobor! Ő volt az, aki – bár az emberi szabadságot jelképezte –, korábban mégis hátat fordított az amerikai őslakosok előtt. Most együttérzés sugárzott az arcáról. Tekintete végigfutott Amerika kiterjedt kontinensén, a rézbőrűek hazáján.

Fáklyája ebben a pillanatban még fényesebben és fehérebben lángolt, amíg sugara el nem ért az ismeretlen és távoli vidékekig. A szabadság fénye behatolt a rezervátumokba. Hangos üdvrivalgás hangzott fel a föld minden indiánjától szerteszét!

A látomás hamar véget ért. Magasan Szálló felébredt. Földre borulva feküdt ott, ahova az éjjel gurult. Felkelt és leült a matracra. Új nap köszöntött be az életében. Szívében ott rejtőzött a remény titkos látomása, ami bánatának éjjelén született. A látomástól megerősödve, néma méltósággal töltötte le büntetését, amin mindenki elképedt, aki látta.

Végül eljött szabadulásának napja. Az egész ország ujjongott. A kietlen, éjszakánként jajgatást rejtő dombok most hallgattak és mozdulatlanul álltak. Öröm töltötte meg a levegőt. Tömeg gyűlt össze a börtön előtt, hogy köszöntse a törzsfőnököt. A fia a bejáratnál állt, miközben az őr kinyitotta a cellaajtót. A törzsfőnök békés csendességgel lépett ki. Majdnem megbotlott egy kövön, amit nem vett észre, de a fia megragadta kezét és kiegyenesítette támolygó lépteit. Egy nehéz rönkszállító kocsi felé vezette, amit egy kisebb csapat póni húzott, és amit azért hozott, hogy hazavigye a törzsfőnököt. Az emberek tolongtak körülötte – százak ráztak vele kezet és énekeltek vidám népi énekeket távoli társuk visszatérése alkalmából.

A boldog emberek sorában ott volt Kék Csillag két unokaöccse is. Mindketten kezet ráztak a törzsfőnökkel. Egyikük tintapárnát nyújtott felé.

 – Örülünk, hogy ki tudtunk hozni a börtönből. Befolyásos emberek vagyunk az indiánügyi irodánál Washington D. C. városában. Ha segítségre van szükséged, csak szólj! Itt nyomd a hüvelykujjad a tintába! – A társa egy okiratot húzott elő a zsebéből a vén törzsfőnök aláírásához. Ez váratlanul érte az öregembert. A fia szemébe nézett, hogy kiolvassa belőle a két férfi szándékát.

– Ez a mi egyezségünk – magyarázta idős apjának. – Szavamat adtam, hogy nekik adom a fele földed, ha kihoznak a börtönből.

A vén törzsfő sóhajtott, de egy szót sem szólt. Mind hiábavaló lett volna. Letörölhetetlen hüvelykujját – aláírását – az okiratra nyomta, és fiával együtt hazaindult.

*

A mű eredeti címe: The Widespread Enigma Concerning Blue-Star Woman