Cornelia kifelé bámult az ablakon, és felsóhajtott; nem azért, mert kimondottan boldogtalan volt, hanem mert szégyent hozott a szüleire és csalódást okozott a barátainak. Két húga már rég megházasodott és családot alapított, míg ő itt ragadt harminc éves létére, mint egy túlérett alma vagy mint egy megfakult búzavirág – elfeledve, arra ítélve, hogy nem érdemes őt választani. Apja nem szidta meg. Csak kedvesen megjegyezte, hogy Neilie-nek talán jót tenne, ha a család többi tagja békén hagyná. A bátyja azt mondta:

– Cornie egy remek lány, elég csinos is, de semmi vonzereje sincs. A férfiak ennyi erővel egy jéghegynek is udvarolhatnának.

Mindennek ellenére a család macskája épp elég beszédesnek találta, a kis foxterrier már-már rajongott érte, nem beszélve arról a kék szajkóról, ami barátságos eszmecserére hívta, valahányszor a lány elvonult a régimódi déli kertbe. Az anyja így fogalmazott:

– Cornelia nem egy szimpatikus lány. A férfiakra úgy néz, hogy a gondolatai közben messze járnak, és ezt egy férfi hiúsága sem viseli el. Minek a szép ruhák és a zenei zsenialitás, ha nem társul hozzá emberség? Nem! Nem! Cornelia sosem fog férjhez menni, Cornelia az én sorscsapásom.

Szó, ami szó, Cornelia olykor belefáradt a sok rosszallásba és lázadt ellene.

– Édesanyám – mondogatta –, a házasság az élet végső célja? Nincs semmi más, amibe egy nő befektethetné az energiáját? Nettie húgom egy paphoz ment feleségül, a gyerekneveléstől és a családfenntartástól idősebbnek néz ki, mint én. Blanche húgom oly kevés örömet talál kimerült férjében, hogy unaloműzésként elkezdett külföldi küldetésekkel és a szavazati joggal foglalkozni. Ha valóban csak egy gazdasági tétel vagyok, akkor én az üzleti élet felé fordulok.

Így tehát, minden további nélkül, titokban részt vett egy képzésen az üzleti főiskolán, és betanította ujjait, melyek addig hullámozva Chopint és Chaminade-t játszottak, hogy hasonló ügyességgel bánjanak az írógéppel. Szeme mintha egyre nyíltabbá és fénylőbbé vált volna, ahogy a gyorsírás hieroglifáit próbálta kisilabizálni.

– Az a Miss Holton egy igazi csoda – mondta a főiskola igazgatója.

– Való igaz, kész kudarc a társasági életben, de tényleg jó esélye van, hogy sikeres üzletasszony legyen – helyeselt egy fiatalember, aki egyszer már áldozatául esett az ő közömbös bűbájának.

Ekkor csörgött a telefon.

– Hogy mondja, most azonnal? Várjon egy percet, intézkedem. – Óvatosan megközelítette a lány asztalát, majd így szólt: – Miss Holton, rendkívül eredményes diáknak tartom. Érdekelné egy sürgős megbízás? A Gimble, Brown és Társai ügyvédi iroda azonnali kezdéssel gyorsírót keres. Mit szól hozzá?

– Hogy mit szólok? Hát, ez pont kapóra jött! Veszem a kalapom, és már itt sem vagyok.

– Nos – szólt az igazgató –, jómagam is értékelem azokat a lányokat, akik tudják, hogy mit akarnak.

Bárcsak az anyja is hallotta volna ezt! Végül is lehet, hogy Cornelia mindvégig tudta, mit akar, csak nem talált rá. Végül is lehet, hogy nem egy nadrágba bújt társadalmi egyenlet volt az, amire Cornelia vágyott. Végül is lehet, hogy Corneliának az önmegvalósításra volt szüksége. Bárhogy is, nem vesztegette az idejét, hogy megkeresse a Gimble, Brown és Társai irodáját, és kicsit sem rettentette el, hogy magának a multimilliomos Gimble-nek volt szüksége a szolgálataira.

– Miss Holtont mondott? Cornelia Holton, az én régi barátom, Dan Holton lánya? Ó, Isten hozta, foglaljon helyet! Ez aztán a meglepetés! Mondja csak, mikor lépett be az üzleti élet arénájába?

Cornelia nem jött zavarba. A tőle megszokott egyenes őszinteséggel válaszolt:

– Igen, Cornelia Holton vagyok, és nem csak nézőnek jöttem. Ha az aréna tele van bikákkal és medvékkel, én kész vagyok megbirkózni velük. Mit tehetek önért, Mr. Gimble?

Mr. Gimble csillogó szemmel és egy furcsa kis mosollyal az arcán elé tolta a hófehér papírstócot és diktálni kezdett. Északra, délre, keletre és nyugatra repültek az üzenetek, és velük együtt Cornelia ujjai is. A fehér, vékony, kecses ujjak úgy díszítették a gépet, mint hajdan a zongorát, aztán ebédidőre az arca kipirult, a rövid barna loknik pedig a homlokához tapadtak az igyekezet izzadságcseppjeitől. Cornelia gyönyörű volt, amikor először győzedelmeskedett az írógép felett!

Ahogy felállt az induláshoz, elpirult és hebegni kezdett:

– Mr. Gimble, megköszönném, ha nem beszélne a szüleimnek erről. Nincs tudomásuk az én üzleti törekvéseimről, igencsak megrémítené őket. Tudja, aki mer, az nyer. Épp elég ideig játszottam a vesztes szerepét.

Azzal mosolyogva távozott, miközben az ízléstelen báltermekből hátramaradt báj továbbra is áradt belőle az ő szilárd elhatárolódása ellenére.

– A teringettét! – kiáltott fel Mr. Gimble. – Teringettét – ismételte. – Ki gondolta volna, hogy egy Holton lány az üzleti életbe lép? Hisz’ a lány anyja a legnagyobb szépség volt, aki valaha megfordult ebben a városban. Nos, talán nem tudott férjhez menni.

És így az ő gondolatai is elkalandoztak az évekkel ezelőtt elhunyt kis felesége felé, kinek helyét a nagy üresség vette át, amit ő pénzzel szeretett volna kitölteni.

Hónapok teltek el. Holtonékat sokként érte, mikor Cornelia bejelentette üzleti sikereit, és hogy ismét a megszokott élet ösvényére lépett.

A macska így szólt:

– Én megmondtam! Tudtam, hogy a vérében van a siker!

A kiskutya azt ugatta:

– A kutyafáját! Tudtam én, hogy nem hiába csóváltam a farkam!

A kék szajkó hangosan szajkózta:

– Na, gyerünk, fejezzük be a kis eszmecserénket. Ha én tudok, akkor te is tudsz fészket rakni, és családot kelteni, ha próbálkozol. Na, gyerünk már!

Ám ez mind semmi volt ahhoz képest, amit a társasági élet tagjai mondtak, mikor Cornelia Holton és James G. Gimble csendesen besétáltak a tiszteletreméltó atya irodájába, hogy egybekeljenek, a milliókkal és a híres családi házzal együtt, mely a művészetek és a kifinomultság palotája volt.

Mrs. Holton elájult a kávéscsészéje fölött, amint kihajtotta a reggeli újságot, és megpillantotta a szalagcímeket a háborús hírek mellett, hasonlóan nagy betűmérettel. Mr. Holton felkuncogott, ahogy kilöttyintette vizeskancsó tartalmát felesége legdrágább neglizséjére.

– Mindig is mondtam, hogy Cornelia rejteget valamit a tarsolyában.

– No, csak megpuhult az öreglány – tette hozzá Cornelia bátyja.

Ekkor kivágódott a bejárati ajtó, és sikítozva berontottak a zilált húgok:

– Mama, mama, a vénlány, Cornelia fogása túlszárnyalta mindnyájunkét!

*

A mű eredeti címe: The Iceberg