Az Olasz Udvar

Sosem találkoztunk a Művészeti Akadémia barna porral borított folyosóin, ahol ő tanár volt, én meg diák, hanem mindig a belvárosban futottam össze vele. Mindketten Lviv gyümölcsei voltunk, tojások, melyeket a város melengetett, kikeltünk, és beleíródtunk az utcáiba: ő volt a Töprengő Krisztus tövises fénykoronája a Boim-kápolnán, én voltam a lábazatára faragott oroszlánpofa; ő a domonkosok templomához vezető repedezett lépcső, én a fenyőtoboz formájú kopott kilincs a reneszánsz bérház ajtaján; ő a kihasasodó kövezet a Pekarszka utcában, én a Korniakt-torony nemrég még néma harangjának szíve. Mindig ugyanazokon az utcákon jártunk, de csak most kezdtük felismerni egymást: jó napot – szia – hogy van – mi újság? Csodálattal néztem, milyen erőfeszítéssel tartja bánatterhes fejét; úgy tűnt, szétvetik a nemes aggodalmak, melyek az átlagember erejét meghaladnák. Elvitt ide-oda, megmutatta a gyönyörű bérházakon frissen kinőtt csúf emléktáblákat, kritizálta a kompozíciós hibákat az új emlékműveken, és méltatta a régi szobrászmesterek tökéletes anatómiai ismereteit. Mindig igyekeztem úgy olvasni a várost, mint egy könyvet, de kiderült, hogy az ábécét ő ismeri. Egy bérház homlokzatánál, amelyről nemrég hullott le a vakolat, azt mondta:

– Ez jiddisül van: „kávé, tea, tej”. Lviv minden tavasszal leveti a bőrét, és a homlokzatokon különféle ábécék betűit fedi fel. A mostani hatalom veszélyes betegségként kezeli ezt a jelenséget. Mint egyfajta kiütést. A tünet, melyet az egyik helyen elpusztítanak, másutt újra és újra megjelenik. Az autodidakta orvosok azonban bíznak a szakértelmükben és a választott terápiában.

– És nem jutnak semmire?

– Egyelőre nem. De ez... már nem sokáig lesz így. Számomra az ólomüveg ablak a lépcsőházadban a város utolsó kulturális membránja. Ha megreped, nem menti meg semmi.

– Róma bukása? – súgtam tétován.

Áthatóan fürkészett, talán túlságosan is, és ez a rám szegezett pillantás kezdett rémülettel eltölteni; kezére néztem, a jegygyűrű az ujján olyan volt, mint a sérthetetlenségem kinyilvánítása, tekintetével ugyanolyan gyengéden simította végig a zsidó múlt emlékeit, ahogy az üvegfát a lépcsőházunkban, lesütöttem a szemem, a régi, fűzős cipőjét néztem, mely fekete volt és csillogó, mint a legkiválóbb operafelvételeket tartalmazó bakelitek felülete, amelyekhez már évek óta nem nyúlt otthon senki.

– Hol lehet meghallgatni az előadásait? – kérdeztem, de úgy tett, mintha nem hallana, újra elmerült mindentudó szomorúságában, ahová nekem nem volt bejárásom.

– Meghívlak holnap egy kávéra, négykor az Olasz Udvarban – mondta, amikor már azt hittem, megfeledkezett róla, hogy ott állok mellette – Viszlát! – integetett aztán, egy lépésnyire sem távolodva a homlokzat betűitől, mintha csakúgy, mint azok, ott akart volna megőrződni mindörökre.

***

Másnap az árkádos belső udvarban találkoztunk, ahol egyszer az afganisztáni háború Rómeót játszó veteránja biztosítókötél nélkül ugrott a második emeletről egyenesen Júlia karjába, még korábban pedig Marysieńka Sobieska sétált itt, most viszont nem volt már sem Rómeó, sem Marysieńka, csak a Történeti Múzeum szürke munkatársai sürögtek fel-alá az erkélyeken, lent az asztaloknál pedig szakállas férfiak és magassarkú cipős nők ültek, akik megengedhették maguknak, hogy kávézzanak és művészetről beszélgessenek. Kancsal pincérnők úsztak el a tálcáikkal Themisz fehérre meszelt szobra mellett, aki lehet, hogy maga is kancsal volt, de erről nem lehetett megbizonyosodni, mivel a szeme egyszer s mindenkorra be volt kötve, ami nem is baj, mert így legalább nem látta, hogyan jutnak be a lengyel diákok az udvarra – a bejáratnál azt mondják a biztonsági őrnek, hogy beülnek egy kávéra, aztán letelepszenek az árkádok alatt, nem rendelnek semmit, és szép sorjában díjmentesen lefotózzák az összes árkádívet, miközben a Bécs alatt aratott győzelemről hadoválnak, és ügyet sem vetnek az ukrán múzeum költségvetésében tátongó kétségbeejtő lyukakra.

Mikola már ott volt, arcát dohányfüst lengte körül, az általam jól ismert Orbitát szívta, kezei az egész asztallapot elfoglalták. Leültem mellé, de nem tudtam a beszélgetésre összpontosítani, megszállottan a rövid szoknyás lábaimra gondoltam az asztal alatt – a mindennapokban ritkán hordtam mást farmeren kívül. A kávé, amit nekem rendelt, édes volt és keserű, belül valami pépféleséggel, amit szétmorzsoltam a nyelvemmel, és lenyeltem.

– Otthon instant kávét szoktam inni – vallottam be.

– És ez ízlik?

– Igen – hazudtam.

– A neve „Fort”, Przemyślből hozzák Lvivbe. Egy hrivnyába kerül egy csomag a Halicki téren. Lefőzök magamnak öt-hat ilyen kávét egy nap.

Felemeltem a tekintetem, és azt láttam, hogy hosszú haj helyett „Fort” kávézacc nőtt rajta – édes és keserű. Összeszorult a szívem, a kávé mindenekelőtt a szívre hat, mondogatta Aba. Minden ujja egy szál égő cigaretta volt, olyan füstfelhőbe burkolta az udvart, mint amit a tévében láttam, amikor Alla Pugacsova egy szomorú dalt énekelt a szerelemről. Kíváncsi vagyok, mit mond majd Aba, ha mostantól ilyen egészségtelen kávét iszom, különben nem is fontos, már felnőtt vagyok, és ma számomra is meglepő módon miniszoknyát vettem fel. Lenyeltem a kávépép utolsó cseppjeit, és éreztem, ahogy a lábaim kicsusszannak alólam és elkezdenek egyedül felmászni az árkádokra. Egész jók a lábaim, gondoltam akaratlanul, karcsúak a feszülős fekete harisnyában, játszik rajtuk a napfény. Meg akartam fogni és gyorsan visszatenni őket a helyükre, csakhogy a szoknya nem volt hatékony csapda, nekik pedig már kedvük támadt az udvar legmagasabban fekvő részeire, és ott mászkáltak, mint a macskák, míg én lábatlanul és mozdulatlanul voltam kénytelen várni a visszatértüket, mielőtt még Mikola rájön, mi a helyzet.

– Akarsz egyet sétálni? – kérdezte, és elnyomta a cigarettáját.

Megkönnyebbülten egyeztem bele. Amikor a főtéren vágtunk át, már minden testrészemnek ura voltam, és úgy tették a dolgukat, mint a Wilhelm Stiehle gyárában készült óra a Városháza tornyán. Közeledtünk a Boim-kápolna felé, amikor felajánlotta:

– Szólíts a keresztnevemen.

Bólintottam, de már a következő mondatnál a könnyed és magabiztos „te” helyett csak egy csuklás jött ki belőlem, fuldoklottam ettől a névmástól, mintha nyák lenne, visszabuktam, mint a csecsemők az anyatejet – nem tudtam csak így egyből kimondani, méltatlannak éreztem magam rá, időre volt szükségem, hogy megszokjam. Beléptünk egy kapun, felkapaszkodtunk a lépcsőn, régi kacatok között furakodtunk át, a gyalulatlan deszkák két helyen kiszakították a harisnyámat, mindegy, gondoltam, megérdemlik azok után, amit az Olasz Udvarban műveltek velem. Egy kis erkélyen álltunk, a katedrális tornya túl közel volt, úgy tűnt, rögtön a fejünkre zuhan.

Féltem, hogy mindjárt megcsókol, ő azonban elkezdett megállás nélkül magyarázni, áthajolt a korláton, aztán visszafordult hozzám, majd ismét felvette az urbi et orbi pózt.

– Tudtad, hogy apám volt az Opera igazgatója? Az egész gyerekkoromat ott töltöttem, kívülről tudom az összes előadást. Amikor hétéves voltam, a Diótörő alatt tűz ütött ki a színpadon. Leengedték a vasfüggönyt, ami teljesen elválasztja a színpadot a nézőtértől. Kitört a pánik, az emberek a kijáratokhoz rohantak. Én viszont egyáltalán nem ijedtem meg. Ültem ott, és azon gondolkodtam, hogy ez a díszlet sokkal érdekesebb, mint az előző. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy díszlettervező akarok lenni, bár akkor ezt a szót persze még nem ismertem. Mesélte a mamád, hogy egyszer az Aida alatt meghalt egy ember a nézőtéren?

Az Operához kapcsolódó emlékek tucatjait úgy zúdította rám, mint valami kőzáport  parittyából, nekem viszont az erkély kőpadlójába gyökerezett a lábam – éppúgy féltem a tűztől, mint a balul végződött Diótörő nézői –, a szavai ugyanis újra felszították bennem a fájdalom korábban elnyomott lángjait, felborították a nehezen kialakított egyensúlyt, a katasztrófa előjelének tűntek. Tudtam, hogy ezúttal nem tehetek ellene semmit: először a katedrális borul lángba, onnan a tűz átterjed a szomszédos bérházakra, eléri az erkélyt, ahol állunk, és aztán az egész várost elemészti – ahogy 1527-ben történt, ami után a polgárok fontolóra vették, hogy érdemes-e ugyanezen a helyen újjáépíteni a várost.

– Most már mennem kell – kiáltottam, és lerohantam a lépcsőn, kezemmel takargatva a lyukakat a harisnyámon. Lejött utánam, anélkül, hogy a lépteit meggyorsította volna. Búcsúzó szavaimra nem válaszolt.

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Żanna Słoniowska: Włoskie podwórko = Dom z witrażem, Znak, Kraków, 2015, 83–89.