A régi környékén azóta is bujkál valaki, aki hosszú éveket töltött ott, és azóta sem képes szabadulni onnan. A Perec utcai erőműnél sétál a parkoló autók között, a nedves, keréknyomos aszfaltot nézi, aztán az ABC-re pillant, ami évek óta a 13/19 alatt működik. Sokszor vett náluk citromos bambit, a járdán itta meg, elnézte közben a gettó szétlőtt maradványait, ahol egy nyitott lépcsőház piszkos falára valaki odafirkálta, hogy Sylwia a Gibalakról.

Néha elmerengett ott, a járdán, hogy ki lehetett az a Sylwia, de ritkán, csak egy pillanatra. Jobban lefoglalta az apjától való félelem, aki talán megint berúgott magában otthon, hogy aztán elkezdje kioktatni. Az üveges, vodkában úszó tekintetéből már érezte, csak az alkalmat lesi, hogy beleköthessen. Mindig ott volt az apja szemében, ahogy a külsejét, a haját vizslatta, aztán felböfögött motyogva valami megjegyzést, ami mellé mindig járt némi erkölcsi tanulság.

Sylwia a Gibalakról, vagyis inkább ez a Sylwia a Gibalakról felirat évekig kísértett a falon. Túl magasan volt, csak az eső és a hó moshatta volna le, de egyik sem boldogult vele; bár talán nem is sima festékkel készült, hanem valami húgyba mártott ronggyal, mondjuk.

Az osztálytársai tudták, hogy a faterja keményen iszik. A haverjai karikatúrákat rajzoltak egy piásról, ő volt a padján hagyott képregények hőse. Az egyik ilyenben, kezében az elválaszthatatlan üveggel, rajta a „40% Rozsvodka” felirattal, valami ruszki rakéta eltérítésében vett részt meg egy Hold-expedícióban, a másikban középkori lovagként rohamozta meg a Négy páncélos tankját, a Rudyt.

Verekedett miatta eleget, nem bírta annyiban hagyni. Kék-zöld foltokkal járt haza, letépték a műszálas, kék iskolaköpenye zsebét, aztán odahaza, az otthon melegében, a bekapcsolt tévé mellett robbant a következő kioktatás. Meg ott volt még az a bioszos kurva is. Rászállt, és azzal fenyegetőzött, hogy megismételteti vele a hatodikat.

– Jön! – ahogy a lépcső mellett őrködő srác elkiabálta magát, az osztály fegyelmezetten párokba állt a labor előtt.

– Kikérem magamnak! – kezdett rá a nő. – Mi az, hogy „jön”? Ki jön? Valami haverotok?

És ugyanígy folytatta:

– Te idióta, hát nem érdekel, hogyan működik a saját szervezeted, hogy mi van benned? – általában nekünk esett, miközben a kávéját itta, három kanál cukorral, amit óra közben főzött hátul a szertárban. Csak úgy ragyogtak ilyenkor a vörös erek kétoldalt az arcán. Ráncos nyakán egy medál laffogott, egy korallelefánt, miniatűr arany hordszékkel a hátán.

Még mindig a környék utcáit járja, benéz a szegletekbe, a lépcsőházakba és a konténerekhez, áll a ház udvarán a Grzybowskán, ahol régen homokozó volt, most parkoló. Sylwia a Gibalakról, akivel sosem találkozott. Mostanra már sokszor gondolt a lányra, unalmában elképzelte, milyen lehetett. Egy haverja a lépcsőházból azt mesélte, hogy ott, a Gibalakon, gyűlölték a spicliket. Tudod, mit csináltak az egyikkel, aki köpött a zsaruknak? Levágták a lábát. Késsel. Aztán meg tudod, mit? Megfojtották egy dróttal, és kész. A haverja hangosan felnevetett, és a történet lezárásaképpen bedobta a csikket a lépcsőház üvegtéglái közötti résbe. Addigra egész komoly kupac gyűlt már össze, nézhette mindenki kedvére.

A Grzybowskán és a Walicówon, az aládúcolt tetejű bérházakban az idő úgy kavargott, mint a Varsovin-gyár füstje, ami barnás mocsokkal borította be a környéket. Újra és újra ugyanazokon az utcákon körözve időnként elképzelte magának ezt a Sylwiát. Biztosan piszkos harisnyát hordott, meg valami csúnya gyapjúsapkát. A haja zsíros volt, mert a Gibalak barakkjaiban csak hetente egyszer lehetett fürdeni, ha vizet forraltak a szenes bojlerben, vagy még akkor sem, mert mindenki részegen hevert valahol.

Sosem találkozott Sylwiával, sosem ismerte meg, nem is látta, pedig hiszen itt volt, itt élt valahol ezen a környéken, ami hiába tűnt látszólag olyan rendezettnek, hiába volt a Chłodnán könyvtár, volt templom, fülkében álló szentekkel, hiába rendeltek jó nevű orvosok, mégis annyi minden rohadt itt. Rothadásszag áradt a pinceablakokat fedő rácsok mögül, ahová bedobálták az emberek a szemetet. Biztos valami döglött macska vagy patkány oszladozott.

Ha továbbment a Walicówon, volt ott még egy ABC, a Keks. Leggyakrabban itt vette a vodkát az apja. A ragacsos nyári levegőben legyek és darazsak telepedtek a pékárura, a morzsás süteményre és a löncshúsra. Csak itt lehetett Or-si üdítőt kapni: szénsavas víz volt, narancs ízesítéssel. Egymásra rakott rekeszekben sorakoztak az üvegek, az eladó adta ki őket, és ha valaki szerette volna, lepattintotta neki a kupakot a sörnyitóval, amit a sütemények csomagolásához használt zöld zsinórral az asztalhoz kötöztek. Mindez csak látszólag volt ilyen bonyolult, a közeli panelekben és a csodával határos módon megmenekült régi bérházakban élőknek nem tűnt annyira rettenetesnek. Ez volt az élet rendje, ahogyan az is, hogy a Sylwia a Gibalakról felirat évek óta ott áll két emelet magasan egy rég lerombolt ház lépcsőházában. Csak a szomszéd épülethez simuló fala maradt, mocskosan és foltosan. A lebontott épület helyén parkolót nyitottak, ez lehetett talán az első őrzött a lakótelepen, mert hamarosan dülöngélő drótkerítéssel vették körbe, aztán felhúztak mellé egy hullámlemez bódét is. Az autók meg egyszerűen csak a sárban álltak, ami évről évre jobb esetben is hónapokig uralta a placcot.

A férfi, aki képtelen elhagyni a régi környékét, a Krochmalnán indul el a Żelazna felé. Az útkereszteződésben még állnak a háború előtti házak, őrzik az egykor vidám negyed emlékét.  Mostanra az erkélyeket is elbontották a homlokzatukról, talán nincs is már rájuk szükség, nem történik túl sok minden erre: járnak az autók, gyerekek sétálnak a hetes általános felé. A sarkon cukrászda vacak fánkkal és eklerrel, talán csak a Gibalakról tér be néha valaki, hogy teleegye magát olajízű kókuszgolyóval.

Az apja általában csak a Keksig ment és vissza, ritkán keveredett a Krochmalnára, nem is érzett rá késztetést. Egyszer látták a panel tövében a parkolónál; tél volt, szürke, steppelt kabátot és fehér sapkát viselt, a kezében szatyor üres sörösüvegekkel, hazafelé tartott, a zsebéből meg büszkén ágaskodott a borosüveg nyaka. Vastag műanyag talpú endékás bokacipő volt rajta. A Krochmalnán nem sok vizet zavart, a lepattant cukrászdába meg nem volt muszáj járni.

A Żelaznára érve, az iskolától balra beépített telek, tizenegynéhány éve bank működött az épületben. Annak idején a tengertől a Tátráig mindenki arról beszélt, mi történt itt. Szombat volt. A gyilkos besétált, mintha előző nap valamit ott felejtett volna. Biztonsági őr volt, beengedte a haverját, aztán elintézte a kollégát a szombati váltásból. A szennyvízaknába rejtették a holttestét. Utána agyonlőtték még a három pénztárosnőt is, akik dolgozni jöttek szombaton. Összesen négy ember halt meg azért, hogy azok ketten kevesebb mint százezer złotyt ellophassanak. Három ártatlan csaj, akiket Mariolának, Agnieszkának és Annának hívtak. Lehet, hogy ez az utca azóta rossz sorsra volt ítélve, hogy a háború idején, 1942-ben, a nagy transzport indulásakor itt húzódott a gettó határa? A vérszomj valahogy el sem tűnt a Żelaznáról, csendben ott ólálkodott.  Amúgy számára az egész városrész börtönnek tűnt. Mindenféle söpredék mászkált erre a Gibalak barakkjaiból, a részeg vagy másnapos apja még mindig itt keringett. Nem hagyták nyugodni, pedig már annyira szeretett volna megszabadulni az emlékeitől és végleg maga mögött hagyni ezt a helyet.

De mégis muszáj volt, muszáj volt ezeket az utcákat járnia, valami láthatatlan erő vonzotta ide, az kényszerítette arra, hogy újra- meg újra visszatérjen ezekhez a helyekhez és emberekhez, akiket még csak nem is ismert, mint ezt a Sylwiát a Gibalakról. Hiszen csak elképzelte ezt a csóró, leharcolt figurát, akit nem is akart volna megismerni. Még általánosban sem. Az a bioszos kurva biztos kipécézne magának egy ilyen Sylwiát. Ráparancsolna, hogy feleltetés címszóval álljon ki az osztály elé, csak azért, hogy kicsit levezesse rajta a reggeli ideget.

- Nem tudsz te semmit, elégtelent adok, mert nem készültél biológia órára. Még mindig képtelen vagyok megérteni, hogy egy serdülő lány, mint te, miért nem akar arról tanulni, mi történik a szervezetében.

Belekortyol a kávéba. A korallelefánt kitartóan cipeli a hordszéket.

Sylwia bolyhos sötétkék pulóverére biztosítótűvel tűzték rá az iskola címerét, a csúnya, kockás bézsszínű szoknya az anyukájáé volt, mielőtt átalakították; vastag pamutharisnyát és kopott műbőr orrú, fűzős kék vászoncipőt visel. Mozdulatlanul áll, aztán feszengve toporogni kezd, az egész osztály ezen szórakozik. A bioszos kurva a kávéjába kortyol, és beírja az egyest a naplóba.

A lány visszamegy a helyére, az óra folytatódik. Az összetolt padokra felkerülnek a szertárból előhozott preparátumok. Halott gyerekek úsznak a formalinnal teli üvegekben. Az egyik nagyobb, majdnem kitölti az üveget, a másik viszont szabadon úszik, olyan, mint az az itthon gyártott, egeres radír. Körülötte valami kis izék.

- Ma az ember magzati fejlődésével fogunk megismerkedni. Írjátok fel a témát.

Az apjának már nincs pénze se vodkára, se semmi másra. A szomszédasszony nem akart neki kölcsönadni, erre még a panel előtti parkolóba is lement, és szaladgálni kezdett az autók között, mint valami őrült. A gondnokot kereste, akitől tarhálhat pár złotyt egy kis üveg vodkára meg mondjuk két sörre. Azzal valahogy túlélné a következő éjszakát meg a reggelt, aztán majd meglátjuk.

A Walicówon álló rendőrkapitányság homlokzata annyira piszkos, mintha valaki szándékosan sárral fröcskölte volna be az egész épületet. Az utca másik oldalán egész sor nagy gesztenyefa áll, de alig jár arra valaki, a panel melletti parkolótól a kapitányságig ér a holtsáv.

Mit csinálsz te még itt? Mit keringesz a nagyanyád kabátjába kapaszkodva, hogy a 170-es buszmegállótól a Lesznón egészen idáig követed. Szatyrot cipel, mindig hoz valamit. A Hala Mirowskánál vagy a Różycon vásárolt, mondjuk téli zoknit vagy Stachura-összest, a farmerborítós kiadásból, mert épp azt rakták ki, úgyhogy elhozta, még ha nem is tudta, mi az. Könyv. Kinek kellenek ezek a könyvek? Lehet, hogy egyszer megszabadul ettől az egésztől, de egyelőre a Żelazna, a Prosta, a Jana Pawła II és az Aleja Solidarności jelölik a cellája határait. Benne ült, arra ítélve, hogy a múlton merengjen.

Aznap délután az apja eszméletlenül hevert a lépcsőn. A negyediken laktak, úgyhogy a szomszédok gyakran jártak arra, még ha három liftet használhattak is volna. Az iskolában másnap ököllel ment neki a fiúknak, akik a szokásosnál is hangosabban röhögtek rajta. Vér folyt. A verekedésnek az arcán is ott maradt a nyoma, a szeménél az a talpas kereszt alakú sebhely.

Más napokon általában unatkozott az iskolában, a menza melletti zsibongónál ebédszag terjengett, büdös klórszaga volt a klotyónak. Újra elolvasta a versikét, amit valaki tollal vésett fel gondosan az olajfestékkel bemázolt ajtóra: „Az a ronda büdös kurva a diribe botlott, az meg botját előkapta, fejbe baszta jól ott.” A betűk már rég eltűntek, de az emlékeiben tovább éltek, előkúsztak az újabb és újabb festékrétegek alól. Meddig még? Szívesen találkozna azokkal, akikkel valaha itt élt, ha nem is feltétlenül beszélgetne velük, de nyugodtan a szemükbe nézhet, hiszen az apját leszámítva nem volt semmi szégyellnivalója. De Sylwiával más a helyzet. Az órák után azonnal hazahúzott a Gibalakra, és ennyit láttak belőle. Neki nem volt miért visszajönnie.

Mostanra teljesen elveszett a gondolataiban. Miért ő? Hiszen jó gyerek volt. Csak egyszer fordult elő, dühében, hogy eltört a plébánia tövében egy facsemetét. De ez a kis huligáncsíny is csak elkeseredésében történt, mert átverte az a fölötte járó srác, aki neki ígérte a játék katonáit. Éppen gyűjtötte őket, az Afrika Korpsra volt a legbüszkébb. Most viszont el sem hiszi, hogy emiatt kell itt bolyongania és szaglásznia a régi környékén.

Vagy lehet, hogy Sylwia miatt a Gibalakról? Rég nyoma sincs! A Gibalski elegáns utca lett Wolán, boldog polgárok lakják, akik telente az óvárosban sétálgatnak vasárnap és fűszeres forralt bort isznak, mint a németek, nyáron meg Horvátországba, Montenegróba, Görögországba meg még mindenféle más meleg helyekre utaznak. Bár vannak, akik semmi pénzért nem adnák a balti-tengeri nyaralást. Sylwiát viszont nem találjuk köztük, ő képtelen lenne itt élni, túlságosan jól emlékszik a barakkra, ahol a családjával lakott, a viszkető érzésre a combján, amikor reggelente felhúzta a vastag pamutharisnyát és elindult iskolába a Gibalakról. Emlékszik a tetvekre, amik nagy feltűnést keltettek az osztályban, legjobban a tanárnő hisztizett be tőlük, pedig egyszerű kis tetvek voltak. Nagy dolog! Le kellett vágni a hosszú haját, bekenték a fejét valami büdös kenőccsel, aztán nejlonzacskót húztak rá. Így kellett volna visszamennie órára, de a nővérke megkönyörült rajta, és aznap Sylwia hamarabb ment haza a Gibalakra.

Fekete a fal a Walicówon, tele van golyónyomokkal, az utca túloldalán három omladozó bérház. Ezt a részt szereti a legjobban, berepül a lakásokba, mondjuk egy nappaliba, ahol vastag gerenda tartja a mennyezetet, az ablak mellett meg ott áll a papagáj ülőrúdja. A madár hatalmas és fehér, kitépték a farktollait, úgyhogy nem repülhet ki az ablakon és nem nézheti meg magának a körbezárt, lomos udvart, és még magasabbról – az egész omlásveszélyes tömböt. A papagáj érthetetlenül rikácsol valamit.

A Żelaznán újra büdös, barnás füst gomolyog. A 155-ös busz utasai magukba szívják a réseken át a jármű belsejébe hatoló mérgező gőzöket. A Berliet busz rázkódik és szökdécsel a Grzybowska kátyúin, nagy nehezen áll csak be a megállóba az új pénzverdénél. Iskolába tartó gyerekek sápadt arca, verejtékező halántékok, átizzadt atléták; valakinek jó párszor el kellett átkoznia a városnak ezt a szegletét, de az élet itt ettől még ugyanúgy folyik tovább.

De lehet, hogy jobb idők jönnek. Sylwia a Gibalakról befejezi az iskolát és egy életre elköltözik innen, aztán lebontják a Varsovint, meg amúgy a pénzverdét is. A lány elfelejti az osztálytársnőit és a bioszos kurvát nyakában a hordszékkel, valahogy még a barakk képe is elhomályosul majd, ahol a családjával élt, egészen más napok köszöntenek rá. A város egy messzi kerületébe költözik, látszik majd az ablakából a közeli Kampinos-erdő zöld fala, egészen más szint lesz, más világ.

Más levegő, gondolja Sylwia a Gibalakról, miközben a régi iskolája épületét nézi; valahogy kisebb, viccesebb. Véletlenül keveredik a Grzybowskára, el kellett valamit intéznie a Walicówon abban a jó nevű rendelőben. Teljesen más már az utca, de az iskola érintetlen maradt.

Aki még mindig itt lakik, leszáll az épület kéménye mögött. Lehet, hogy azért nem tud innen tovább állni, mert gyűlöli magát, a múltját, meg még valakit, akire már nem is emlékszik igazán. Nézi a világos színű kabátot viselő nőt, a piros lakkcipője meg-megcsillan az iskola melletti zebrán. Sylwia az, akinek a nevét valaha a régi zsidó bérház falára felírta valaki.

*

A fordító megjegyzése: A varsói Gibalak napjainkban a Gibalski utcát és környékét jelöli, ahol nyoma sem maradt a harmincas évek futballpályájának vagy a második világháború után az újjáépülő város szegényeinek otthont adó barakokknak. Helyüket a kommunizmus idején panelházak vették át, a környék rossz hírű negyeddé vált. Mára a város egyik kedvelt, rendezett, központi részének számít.

*

A fordítás a Lengyel Könyvintézet támogatásával, a Sample Translations ©POLAND program keretében készült.

Forrás: Lengyel Intézet