Betölteni a harmincat egy lánynak – na, az azért durva. Különösen, amint már szó volt róla, a harmadik világ egy patriarchális országában, ahol a lányokat gyerekkoruktól arra tanítják, hogy legyenek tudatában áruértéküknek (mert másmilyen egyszerűen nincs nekik), és öntudatlanul versenyezzenek barátnőikkel az elképzelt hímért még a női zónában is.

Persze harmincévesen még szép vagy és üde, és hol huszonkettőnek néznek, hol huszonötnek. De nem vagy hülye, és látod magad körül az igazi húszéveseket. És azt gondolod: Istenem, micsoda torzszülöttek… És mennyivel idősebbnek néznek ki a koruknál, borzalom! Na jó, nem mindig gondolod így, természetesen, de gyakran, és ez rossz jel.

Mert húszévesen sandán néztél a harmincévesekre, és magadban „néninek” nevezted őket. Most meg minden helyet cserélt. Nem, nem vagy még néni, de nem is vagy már nyers tészta, melyből az élet ihletetten gyúr valamit. Harmincévesen már kész cipó vagy…

Tessék, ez a szó is, hogy cipó. Húszévesen még csak kel a tésztád, egyre magasabbra dagad, és még ha körülötted mindenki azt hajtogatja is, hogy a futószalagon majd jön a kályha, az az „ott” még nem itt van.

Harmincévesen meg már nincs semmiféle „ott”. Harmincéves korodban kiderül, hogy már kisütöttek. És bár minden pompás és csupa napfény, az élet napról napra érdekesebb, és száznyolc különböző módszerrel tökéletesítheted magad, csak időd és pénzed legyen rá, valójában már világos, hogy mi következik és hogyan.

Ugyanaz, ami most van, csak a cipód napról napra épp csak egy kicsit szikkadtabb lesz, az élet kis darabkákat csíp le belőled, és végül csak egy nyamvadt, vén sercli marad. Görnyedt bábuska. Az angolban tényleg van ilyen szó: „babushka”.

Hát ez a helyzet, picinyem. Ha aktívan dolgozol magadon, jógázol, és coachokhoz jársz tréningekre, öreglány lesz belőled. Ha nem, akkor meg szimpla bábuskaként halsz meg. Minden előre látható, egyenes vonalú.

A hímeknek a pedofil patriarchátusban természetesen kicsit más az útvonaluk, de a miénk pontosan ilyen – és a különböző szép kivételek a női szájtokról csak erősítik a szabályt. Hiúznak igaza van. Hiúz okos. És ő már járt ott, ahol most én járok.

Az az érzésed, hogy a motorod azelőtt hegyre fel haladt, és mindent eltakart előtted egy nagy szikla (ismerek egy hasonló helyet Goán) – aztán megfordultál, és most messze-messze belátni az utat. És ez az út, őszintén szólva, lefelé halad, és nem mintha kifejezetten unalmas lenne, de már nem visítasz a gyönyörtől, miközben forgatod a kormányt.

Harmincévesen persze bölcs vagy már. Vagy legalábbis ostoba fejjel annak képzeled magad.

Valójában butaság panaszkodni. Az idő, bármilyen furcsa, a hasznomra vált.

Van, hogy harmincévesen a nő már teljesen néni, különösen, ha van neki egy szőrös férje, meg vannak gyerekei, akik naponta kiszívják belőle az utolsó csepp életnedvet is. De nekem úgy tűnik, nem annyira a kizsákmányolók, hanem a gének miatt van ez. Mindent a gének döntenek el. Ez ilyen patriarchális kis belsős buli.

Húszévesen helyes kis dundi csajszi voltam – kedves, félig gyermeki arc, amelyben könnyebb cicát, mint embert látni. Akkoriban imádtam így fényképezkedni: piros gömb az orromon és három-három fekete vonal az ajkam fölött kétoldalt, a bajusz.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez szimbolikus leereszkedés az objektivátorokhoz, akik a nőben kizárólag technikai értelemben vett puncit látnak. De lehet, hogy a lelkünk mélyén nagyon is tisztában voltunk vele – és tudatos volt ez a leereszkedés.

Végső soron amíg fiatal vagy és szép, a patriarchátus nem olyan borzalmas, még akkor sem, ha az olyan nők között, akikre van kereslet, meg az olyanok között, akikre nincsen, nem létezik semmilyen szolidaritás. Ez rossz – de sajnos az ilyesmit csak a kor előrehaladtával értjük meg, amikor átlépünk a második kategóriába, amiről Hiúz állandóan beszél. Itt egy szmájlinak kellene lennie, de nem lesz.

Harmincéves koromra lefogytam. Egyébként nincsenek különösebben feltűnő idomaim, szerencsére, mert az idő kegyetlenül elbánik a nagy cicis típussal. A dinnye gyorsan romlik, a narancs és a citrom jobban eláll. Tíz évvel ezelőtt, emlékszem, sok lány, akinek egyes vagy akár kettes méretű volt a melle, szilikont operáltatott be magának. Ketten az ismerőseim közül is (de mostanra mindketten kivetették). Hová kell egy nőnek önmagában lesüllyednie, hogy ilyen kapitulációra szánja el magát… Ahogy valamikor a kadet Miljukov kérdezte: Mi ez, ostobaság vagy marketing?[1]

A fő, hogy minden a hím kedvéért történik – csak hát ezzel a módszerrel úgysem lehet őt meghódítani, mert rendesen meg sem fogdoshatja az ilyen műcicit. A hímek folyton gömbsúlyzónak nézik a nők tejmirigyeit, és ezt egyetlen implantátum sem bírja ki. Különben egyáltalán nem izgat ez a téma, nem is értem, miért kanyarodtam erre. Alighanem valamikor én magam is gondoltam rá, de az Úr nem engedte. Köszönet érte.

A legkellemesebb korral összefüggő átalakulás az arcommal történt – kicsit összement, megnyúlt, és átváltozott az… énemmé. Ahogy a testépítő Petya mondta (róla még mesélek majd): „Amikor rád nézek, először úgy tűnik, hogy csak félig vagy szép. Szóval, hogy nem vagy szép teljesen. És ilyenkor azonnal szeretnék odamenni hozzád, hogy megsimogassalak, és megbocsássak neked.”

Ühüm. Igazából elég hosszú ez a sor – mármint azoké, akik jönnének hozzám, hogy megbocsássanak.

De tényleg, egészen őszintén mondom, ha összehasonlítom a húszéves énemet a harmincévessel, a második változat sokkal jobban tetszik. És másoknak dettó. Ahogy egy barátnőm mondta, „a köcsögből amfora lett”. Gondolom, az antik életkoromra célzott, de én pozitívan fogtam fel.

Csak hát van ennek az éremnek másik oldala is. Húszévesen még előttem állt a mostani énem. De a mostani énem előtt még mi áll?

Gyakorlatilag szőke vagyok. Na jó, kicsit rá kell segíteni. Amikor fél évvel ezelőtt levágattam a hajam, hogy épp váll fölé érjen, és „fél év Goán” típusú minőségi fleece-t csináltattam (nem keverendő össze az „isten veled, fiatalság” típusú babylightsszal), a korábbi Szásából semmi sem maradt. És csodásan sikerült. Egyszerűen csodásan. Kezdtek castingokra, felvételekre és utazásokra hívni – a patriarchátus konkrétan befogott a nyálcsorgató teleszkópjába. Minek hazudnék, az ilyesmi mindig jólesik az embernek. Még akkor is, ha nincs épp oda ezért a patriarchátusért.

Mindig emlékezni kell rá, húgom, hogy a fizikai vonzerő fegyver a harcunkban. Viccelek. De az is lehet, hogy nem.

Sajnos nem vagyok leszbikus. Pontosabban nem vagyok teljesen az. Még pontosabban, ahogy Venyicska Jerofejev mondta, teljesen az vagyok, de nem végérvényesen. Próbáltam, igyekeztem, de sajna nem tudtam egész lényemmel elmenni ebbe az irányba. Azt mondom, hogy „sajna”, mert ez sok morális és párkapcsolati problémát megoldott volna, és mennyivel esztétikusabb lenne mindenféle fiziológiai értelemben. Igazából azt lehet mondani rám, hogy straight as a rail.

Természetesen a hazai sínekre gondolok. Egyszóval olyan hetven százalékban straight vagyok. Vagy hatvanötben.

Fiúk. Sokat nem lehet mondani róluk, de pár sort azért érdemelnek. Valahogy hosszú időre soha nem jön nekem össze velük. És egy kivételt nem számítva mindig én mondom ki a „good-bye”-t.

Oké, tetszem nekik, futnak utánam, virágot vesznek nekem és a többi. De utána, amikor, ahogy az anyukám mondja, kezdődik „a közös káoszmenedzselés”, gyorsan elegem lesz. Mellesleg Hiúz szerint a férfival való stabil kapcsolat titka az, hogy az embert eltöltse iránta az átható női szánalom még azelőtt, hogy az illető súlyos, mindennapos viszolygást váltana ki belőle. Neki ez sikerül, nekem nem.

A férfi szerintem csak a hormonális csúcspontján tud udvarias és figyelmes lenni; amint párszor lecsapolják benne a nyomást, feltétlen felébred benne a disznó. A jól nevelt hím épp csak jobban és hosszabban álcázza a benne élő disznót, de ez a rokonszenves állat mindig a helyén van.

Egyszer egy felnőtt, sőt érettnek mondható férfi érdekes dolgot mondott nekem: a pasi nem a szexért fizet. A pasi azért fizet, hogy a nő a szex után gyorsan felhúzza a ruháját és a nyúlcipőt. Távolítsuk el a sovinizmust ebből a tesztoszteronbölcsességből – és sajnos megkapjuk a pőre igazságot.

A hazai erotikai tanítás egy elcsépelt kifejezésével élve a férfi csak „előzetes kedveskedésképpen” tud gyengéd, érdeklődő és melegszívű lenni. Bizony, így van ez – minden lány, akinek van egy csöpp esze, öt perc gondolkodás után példák százait tudná mondani rá.

A hím minden kedves megnyilvánulása, beleértve a drága ajándékokat és még a huszonhét és fél éves korod alkalmából váratlanul vett fehér rózsacsokrot is, szigorúan előzetes jellegű. Nem abban az értelemben, hogy a pasi eleve olyan piszkosul körültekintő és számító volna. Egyszerűen csak akkor válik romantikussá, gyengéddé és bőkezűvé, amikor feláll neki a cerka – és a hipofízis, vagy mi is lötyög ott lent a lábuk közt, a megfelelő hormonok áramát spricceli a koponyájába.

A férfi számára hol egy kis lyukacska vagy, amire azonnal szüksége van, hol egy enyhén bosszantó butuska liba. Amellett egy téglával tömött táska, amit tisztességből vagy megszokásból cipelnie kell.

A ciklus második részében rossz esetben piszkoskodik veled, jó esetben pedig csak leereszkedővé válik. Igen, le-e-resz-ke-dő-vé, még akkor is, amikor agytekervénye még kevesebb van, mint pénze. Még mindig itt vagy, cicuska? Tessék, itt egy gombolyag, játsszál vele, de csak halkan!

A legszörnyűbb az, hogy tényleg ilyen cicuskává válsz, mivelhogy a természeted tökéletes és plasztikus – és amikor ő, végleg levéve álcáját, úgy áll előtted, mint feszítővas a szarban (a férfitermészet ideális természetfilozófiai leírása), képes vagy sok száz különböző módon beborítani és a meghajlítani ezt a feszítővasat.

A pasi ciklikus, mint a mosógép. A személyisége rendszerint egy nem túl nagy farokhoz rosszul megírt program. Te pedig nyugodt vagy, kiegyensúlyozott, mély és állhatatos (már ha eltekintünk attól a havi három naptól) – de hát valahogy ki kell bírni mellette. Így hát játszol egy kicsit azzal a gombolyaggal, aztán egyszerűen nem válaszolsz neki többé, amikor hív.

Különben pedig még csak nem is hív, mert „korrigálja a figyelemegyensúlyt”, miután meghallgatta a YouTube-on a női szívek valami kedves szakértőjének femofób előadását, aki sehogy sem szánja el magát, hogy ugyanott létrehozzon egy kiegészítő love-hack-csatornát gay-ek számára.

Megvitattam ezeket a kérdéseket Hiúzzal, és tökéletes köztünk a konszenzus. Csak ő úgy gondolja, a harmadik világbeli pedofil patriarchátusban a nőnek elkerülhetetlenül meg kell békélnie a mellette horkoló hülyével, én pedig nem gondolom így – de hát egyszerűen másmilyenek az életkörülményeink.

A mostani pasim, Antosa zenésznek tartja magát. Plusz még költőnek és írónak is. Igaz, néha egész jó verseket ír, de költőnek lenni szerintem nem azt jelenti, hogy valaki tud rímeket faragni, hanem inkább a lélek egész vektorában fejeződik ki. Antosa ebben az értelemben határozottan prózaíró. Sőt még azt is hozzátenném, hogy konzervatív prózaíró.

Öt évvel fiatalabb nálam, basszusgitáron játszik egy egzisztenciális űrben, és ő írja a szövegeket is (nem viccelek, valóban így, pontosabban EgŰ-nek nevezik magukat, az „Eg”-et kékkel írják , az „Ű”-t pirossal, és az énekesük minden koncerten elmagyarázza a nevüket).

Kicsivel jobban ír, mint ahogy zenél. Fél éve azzal van elfoglalva, hogy ókori japán mintára ír egy könyvet – rövid prózarészletekből áll, amikbe verseket illeszt. Monogatari, ahogy ő mondja. Igaz, hosszabb verseket ír, mint a japánok, de némelyik egész ügyes.

Hol a szüleivel lakik, hol albérletben. Az én territóriumomon szoktunk találkozni – csodás garzonom van, hála az anyukámnak. Néha nálam alhat. De nem túl gyakran, nehogy megszokja.

Valamiért meghatónak találom a bajuszát. Olyan félig gyermeki bajusz, még puha, sőt nem is egészen sötét.

Folyton próbálja a zenéjét játszani nekem – én meg könyörgök neki, hogy ne lökjön be az egzisztenciális szakadékba. Egyszer mégiscsak elmentem a koncertjükre, pontosabban sok különböző együttes szerepelt, az EgŰ csak egy számot adott elő. Valami olyasmit énekeltek, hogy „kefélj szpídesen”,[2] és először azt hittem, a betegségről van szó. Mint Zemfiránál:[3] „szpíded van, tehát meg fogunk…” – na ja.

Utána elmagyarázta, sőt meg is mutatta. Különben folyton nyaggat, hogy szívjak, szippantsak, vagy tablettázzak. Próbált már belőni is, de kapott a pofájára. Ez a híres „speedes kefélés” meg szerintem technikailag csak két nő között lehetséges – a kísérleteink eredményeiből kiindulva állíthatom, hogy a cerka speed hatása alatt puha, selymes rongyocskává változik, amivel jól lehet szemüveget törölni vagy kanalat fényesíteni.

Szó se róla, azért megtanított valami hasznosra is. Például arra, hogy minden posztba, levélbe, sőt még ezekbe a feljegyzésekbe is illesszem be az „emoji_(megfelelő_szöveg).png” kifejezést.

Ez egy „.png” formátumú emoji-képecske verbális leírása, amely mintegy a szilíciumsivatag büdös leheletét árasztja az olvasóra. Afféle föld alatti ellenállás a mainstreammel szemben. Szerintem halálosan menő, használom, és használni is fogom, ha kell, ha nem.

Antosa még nem tudja, hogy hamarosan elválunk egymástól – a kábítószerezése meg minden egyéb miatt.

Ahogy már az evangelista is célzott rá, az a lány, ki tanakodó szemmel nézi emberét, lélekben már elvált tőle. Antosának nem barátnő kell, hanem új anyuka, és szerintem azt hiszi, hogy már megtalálta. Hasznos tapasztalat ez számomra.

Érted, hogy van ez – szülsz egy ilyen fiúcskát, aztán egész életedben érte görnyedsz, és töröd a fejed, hogy kire tudnád rálőcsölni. És közben, ami a legborzalmasabb, még szereted is.

Na jó, Antosát tulajdonképpen én is szeretem. A szívem még üresjáratban is termel egy kis pozitív kipufogást, és az, aki épp ott találja magát benne, határozottan érezni fogja ezt a szeretetet – de csak időlegesen, mert gyorsan ki lehet őt cserélni, mint a biciklin a gumit. De egy ilyen mamlaszt az anyukája egészen másképp szeret. Na ja, ez az a sorsszerű, halálos szenvedély, mely fölforgatja az ember életét, és elégeti a lelkét.

Antosa előtt Petya volt. Két évvel idősebb nálam, fanatikus testépítő. Mellesleg szintén narkós – csak ő nem speedezett, hanem hormonális és anabolikus szereket használt, és ki tudja, melyik ártalmasabb a szervezetnek. A normális kábítószereket Petya gyűlölte, és egyszer még egy kis részletet is felolvasott nekem Arnold Schwarzeneggernek a testépítésről szóló monumentális munkájából:

Ha egyesek még azt hiszik, hogy a marihuána, az amfetaminok vagy a kokain segítenek nekik különleges izomzatot fejleszteni, sőt akár bajnokká válni, akkor ők az illúziók világában élnek.

Le kellene írni nagy betűkkel és felakasztani a falra. Szörnyen tetszik nekem ez az idézet. Mindig elfelejtem elmondani Antosának, aztán meg már késő lesz.

Mellesleg ha egyes leányok még azt hiszik, hogy egy nagydarab, kigyúrt hím valami módon különlegesen érdekes szeretőként, akkor ők az illúziók világában élnek. Minden attól függ, mikor szúrja be magának a faszi a tesztoszteront, mert a sajátja rég el van nyomva benne. Ismerni kell az órarendjét. A pasik ciklikusak, a testépítők meg duplán azok. Igaz, Petya gyakran vett revansot nyelvvel, a másik olyan páratlan izmával, amit az edzőteremben nem dolgoztatott. Ez sokkal jobban tette a dolgát, mint az első.

Valahogy túl gyakran emlegetem ezt a bizonyos első izmot – az a benyomás alakulhat ki, hogy sokat gondolok rá, és hogy egzisztenciálisan függök tőle. Szó sincs róla. Petya előtt Mása volt, akinek persze egyáltalán nem is volt ilyen izma. És egyszer sem, ismétlem, egyetlenegyszer sem hiányzott.

A lányokkal más probléma jelentkezik. A pasi mégiscsak idegen (a vadász szó helytelen, elavult fordítás – téged küld el, hogy vadássz). Egy idegennel tartod a távolságot, a távolság pedig feszültséget és érdeklődést szül. Ezért egy pasival lehet építeni a kapcsolatot, vagyis lehetsz jó vagy rossz, ravaszkodhatsz, kacérkodhatsz, makacsul feszegetheted a határokat, vagy puhán engedhetsz neki. Néha ez élvezetes.

Amikor meg két lány kerül közeli kapcsolatba (nem arról az esetről beszélek, amikor az egyik közülük lélekben teljesen fiú), egy idő után elkezdik olyan jól érteni és érezni egymást, hogy gyakorlatilag szavak nélkül, telepatikusan kommunikálnak. Mindenesetre velem mindkétszer ez történt. Egy évvel gyengéd barátságunk kezdete után Másával már egyáltalán nem beszélgettünk – csak gyors indulatszavakat hajigáltunk egymás felé, néha meg pusztán csak pillantásokat. Ennyi elég is volt.

Na és akkor épp ebből kezd eleged lenni – hogy nincs többé saját elkülönült belső tered, hanem csak egy közös kettőtöknek. Egy bizonyos pillanatban ez elviselhetetlenné válik. Egyetlen férfiból sem lesz eleged éppen így, mert a férfi tíz év alatt sem kerül hozzád ennyire közel, és a legaggasztóbb esetben is csak részegen dorombol, miközben a legközelebbi utcalámpa alatt keres – ott, ahol neki világosabb van. A lány viszont tudja, hogy hol vagy, mikronnyi pontossággal.

Hát ezért mondom azt, hogy a leszbizés nem igazán nekem való, pedig a szex így sokkal érdekesebb, hosszabb, gyengédebb, kozmikusabb stb. – a szükséges aláhúzandó. Bevezetnék egy ilyen aranyszabályt: két fiú után mindig jöjjön egy lány rehabilitációképpen, de csak rövid időre. Fél évnél nem hosszabbra.

Mása előtt Jegor volt – őrá emlékezni sem akarok. Kezdő „politológus” az állandó sörével. Amit ráadásul „sörömöncnek” hívott – ha egyszer hallja az ember, soha nem felejti el ezt a szót. Ilyen mélyre lehet süllyedni. Ezt nem róla mondom, hanem magamról – számára ez a csúcs volt. Jegor előtt Kolja volt, egészen okés fazon, de elköltözött a ravasz és nem egészen tisztességes belorusz szüleihez Izraelbe.

Kolja előtt Gyima volt, meg vele párhuzamosan Lena, akivel egy hét alatt szintén telepaták lettünk. Akkor még mind olyan fiatalok voltunk, hogy senkinek nem volt semmilyen foglalkozása. Azelőtt meg az ázsiai tripem volt annak minden megfelelő kalandjával együtt, előtte pedig az ifjúkor radioaktív pusztasága terült el, gyakorlatilag a gyerekkor, ahol még nincsenek „partnerek”, hanem csak cigi, alkohol, drogok és a saját meg az idegen test közös felfedezése.

Egyszóval még megbánnom sincs mit.

*

Jegyzetek:

[1] 1916-os híres beszédében a kadet- (vagyis az alkotmányos demokrata) párt vezetője, Pavel Miljukov valójában – a háborús erőfeszítések folytatására buzdítva, a forradalmi erőktől rettegőknek – azt mondta: „Mi ez, ostobaság vagy árulás?” (A ford.)

[2] A szpíd oroszul az AIDS-et és a speedet is jelentheti. (A ford.)

[3] A legnépszerűbb (vagy legalábbis egyik legnépszerűbb) pop-rock-énekesnő és rock-költő Oroszországban. (A ford.)

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Виктор Пелевин: Непобедимое Солнце, Эксмо, 2020.