Vesna Lemaić kisprózái
Vesna Lemaić kisprózái

Vesna Lemaić novellái olyan életképeket tárnak elénk, amelyek egyszerre ragadják meg a mindennapi és a rendkívüli élményét, egyszerűnek tűnő narrációja így több rétegében is a kettősséget hordozza. Fordítása során a nyelvi játékosság mellett  különös gondot kellett fordítani a megszólalások sajátosságaira, hiszen a dialógusok a narrációba ágyazódnak, az emlékezés folyamatában nem válnak külön. Fontos szerepük van a hangoknak: a város zajai és a nyelvváltozatok keveredéséből fakadó sajátosságok, amelyek átültetése különös színt ad a magyar nyelvű szövegeknek. (A ford.) 

Teli a part, üres a tenger

A piacon a kiskocsmában az öreg horgász azt mondja, teli a part, üres a tenger. Úgy hangzik, mintha káromkodna.
Az ismerőse, aki a másik asztalnál ül, erre odaszúrja, hát van itt neked elég kétlábú hal.
A taxis, aki a hátát mutatja nekik, mindent hall és felnevet.
Na de azt a halat a nejed nem süti meg ebédre, teszi hozzá a középkorú pincérnő, aki az asztalok között egyensúlyoz a tálcájával.
Már három életre való sülthalat megettünk, de ezekkel a szárazföldiekkel soha sem fogunk jóllakni, szól közbe a negyedik helybéli, aki elé a pincérnő épp presszókávét tesz.
A pékségből készülő vaniliás kifli illata száll, a horgász legyint egyet az orra előtt, elzavarja a legyet. A halasnál az eladó ordibál, pesci freschi, frische Fische!
Te meg inkább a sügérekkel meg a tőkehalakkal bratyiznál, mi? foglalja össze a horgász ismerőse. Lenne inkább teli a tenger és üres a part.
A horgász sértődötten mordul egyet.
Turistacsoport csődül a helyiségbe, nyelvüket senki sem érti. A taxis – aki mindent hallott és felnevetett – poharát valaki véletlenül felborítja. A horgász ismerősének lábára rálép egy nő. A negyedik helybéli a cigarettás dobozt és a hamutálat közelebb húzza magához, mintha védeni akarná. Az új látogatók elfoglalják az üres asztalokat, barátságos, kérdő arccal fogják meg az szabad székeket, és a csoportjukhoz húzzák. A pincérnő felveszi a rendeléseket, az idegenvezető különböző fajta kávét és italt sorol fel neki.
Mindenkinek ugyanazt fogom vinni, duzzog a pult felé tartva, és átslisszol a függöny rojtjai közt, amelyek az ajtófélfáról lógnak.
A jövevények harsányak, karattyolásuk betölti a levegőt, és elfojt minden más hangot.
Nézd meg őket, csak beszélgetnek vagy veszekednek egymással, nem is tudhatod, veti közbe a horgász ismerőse.
Mit mondtál? kérdezi a negyedik helybéli.
A horgász ismerőse legyint rá. Kicsivel korábban még lelkesen emlegette a szárazföldi halakat, most meg olyan közel voltak hozzá, hogy meg is érinthette őket, mégis feláll, és megy a dolgára.
A taxis az órára néz, aprót hagy az asztalon, és szintén odébbáll.
A negyedik helybéli megragadja a reggeli újságot és lapozgatja. A zsivajgó hangok között nem tud az olvasásra összpontosítani. Nézi a sportolók, bombázók és autók fényképeit, amelyek most valahogy bosszantják. Végül összehajtja a lapot, és megint körbenéz. A pincérnőnek túl sok dolga akad ahhoz, hogy híreket cseréljenek és egy kicsit évődjenek. Legvégül megáll a tekintete a horgászon. Úgy tartja magát, mint akit az összes hala cserben hagyott, őröl az állkapcsával. A helybélinek nem marad más, minthogy előre dőljön és megszólítsa, hát azt mondod, rosszul kapnak, majd a következő szezon jobb lesz. A szavak elmerülnek a horgász fülében, és elmossák az üres fenékhorgok alakját.

 

Ugly

Nem csak én, mindannyian állunk, várunk a zebránál. Izzó gépkocsik csorognak el mellettünk, mint verejtékcseppek a felpuhult aszfalton. A déli nap semmit nem hagy árnyékba borulni, mindenre verőfény hullik.
A hátam mögött hallom, I liked Triple Bridge and those statues on Butchers' Bridge.
Egy másik hang hozzáteszi, Yeah, they're monumental. But the girls here are really ugly.
A lánnyal, aki mellettem áll, összenézünk. Egyikünk sem fordul hátra, hogy megnézze magának a turistákat. Csak még inkább zavarba jönnénk, ha azok ketten elnevetnék magukat a helyzeten, amelybe minket hoztak. Egy busz lehúzódik előttünk, a fékek megcsikordulnak, és úgy áll be, mint izomba a görcs.  Az utasok ránk merednek, úgy tűnik, hallották a megjegyzést, és most ízlelgetik zavarunkat.
Végigmérjük egymás alakját, testét, nem vagyunk riválisok, tükrök vagyunk. Nem mondhatjuk a másiknak, jól nézel ki. Az ő arca elnehezül a zsíros sminktől, az én arcomon mitesszerek éktelenkednek, repedt hajszálerek és elálló szőrszálak a szájamnál. Elképzelem, milyen kényelmetlenül érezném magam a rucijában, amely valamelyik kihalófélben lévő afrikai ragadozó lenyúzott bőrére hajaz.  És talán neki is ugyanez jut az eszébe, a mackónadrágomban még a szemetesig sem menne otthon. Nem találunk valódi arckifejezéseket, nem tudunk tükröt tartani egymásnak. De a futó közjáték összeköt bennünket. A busz továbbindul, a bádog kéreg felnyekken, a kipufogójából forróság árad. Valamit tennem kell, rákacsintok, ő elmosolyodik. Nincs bennünk semmi közös, csak ez a város, az otthonunk, ahol más ugly lányokkal élünk együtt. Nem érdekes, melyikünk hogyan igyekszik, vagy egyre megy, nem tudjuk felvenni a versenyt a ljubljanai szobrokkal, nem tudjuk kielégíteni a turisták csábos lányokra vonatkozó igényét.
A lány azt mondja, remélem, valaki kirabolja őket.
A lámpa zöldre vált.

 

Antonia

Az ódon faluban, ahol a házak kőből épültek és nyáron kellemesen hűvösek voltak, élt Antonia néni. Nála vásároltuk a krumplit és a mángoldot. A földszinti teraszon a mamát és a papát fröccsre invitálta, engem házi tejjel kínált. Hagynom kellett a néninek, hogy a hajamat és az arcomat cirógassa, pedig az ujjai sohasem tűntek tisztának. A feje körül legyek repdestek, és a kezével nagy nyugalommal legyintgetett, mint a tehene az istállóban.
Az állat bőgése mindannyiszor megragadott. Szomorú szeme volt, hiszen megkötötték, és olyan egyedül volt. Szőrös bőre meg-megrándult, és a farkát megállás nélkül himbálta, ezért titokban Antonianak hívtam. Azt gondoltam, a tejétől űzi el a rovarokat. A tőgye fehérebb volt, mint a néni keze. Védtelennek látszott a legyekkel szemben, amiket hessegettem róla, miközben mellette gubbasztottam, és a bimbóit gyömöszöltem, hogy valami spricceljen belőlük. Antonia szerette nyújtogatni a nyelvét sós izű könyököm és térdem után. Érdes nyelve csiklandozott, miközben nyalogatott. Amikor összenyalva kiléptem az istállóból, tehénszag lengett körülöttem, ami csak a mama terasza előtt távozott.
A papának és a mamának nem volt sietős sehová. Antonia néni mindenféléről mesélt nekik, hogyan járt olasz általános iskolába, és hogy milyen volt az élet a fasiszták alatt, arról, hogyan kötődött a földhöz, a gyerekekről és az unokákról, a csontokban kúszó fájdalomról. Miközben a bort töltötte a demizsonból, szokás szerint azt mondogatta, hogy az ember nem béka, ezért a bort nem szabad túlzottan felvizezni.
A papa és a mama visszafelé különösen jókedvű volt. Egy zacskó zöldséget vittünk, amit a helybéli asszonynál és más falubélieknél vásároltunk. Útközben a papa a földeken lopott még három cső kukoricát is.  Megálltunk a strandon, rőzsét, fenyőtobozokat gyűjtöttünk és meggyújtottuk. A mama lehántotta a leveleket, nyársra húzta a kukoricát, és a ropogó tűz fölé tartotta. Szikrák kavarogtak felettünk a sötétben. A papával azon versenyeztünk, ki nevetteti meg a mamát, ő a nénit majmolta, a bölcsességet az emberről és a békáról, a borról és a vízről, én meg Antonia bőgését és farokcsapásait utánoztam. Kormos szájjal és kukorica darabokkal a fogaink közt tértünk vissza az üdülőbe.
Az idő haladt, a nyarak mentek, egyik a másik után, és velük az életünk is. A tehenet eladták, a néni meghalt, utána a mama is. A mezőgazdák unokái vendéglátóipari és turisztikai iskolát végeztek, és felhagytak a föld művelésével. A papa sem tudott többé zöldséget venni, vagy kukoricát lopni a termékeny, elkerített ültetvényekről. Most lakókocsik teleltek rajtuk.
Mindezek ellenére a mama halála utáni első nyáron felkerekedtünk, hogy az ódon faluba menjünk. A papa a botjával zörgette a drótkerítéseket, és cukkolta a magára hagyott kutyát, akit a lakókocsik pihenőhelyére zártak, hogy elűzze a tolvajokat. Az állat begurult, vicsorgott és ugatott. Nem volt világos számomra, miért kell a papának csörömpölni a sétapálcájával. Támaszték nélkül a térdei megbízhatatlanok voltak. Ráadásul a csaholástól nem tudtam elmondani neki, hogyan kapott rajta egykor a néni az istállóban.
Akkoriban még különösen forró napok voltak, és megköszönni mentem az állatnak – ahogy a mama meghagyta – a tejet, amellyel a szomjamat oltottam a teraszon. A farok, amelynek szőrét belepte a gané, a fara körül lengedezett, a legyeket hajtotta. Simogattam a szomorú fejőstehén pofáját, és kedvesen becézgettem, Antonia, Antonia, szegény kis tehénke, Antonia. Hirtelen élénken elbődült, és amikor megfordultam, a néni állt mögöttem. Meghallott, az arcára volt írva, összeszorított ajkára. Hallotta, hogy a tehenet az ő nevén nevezem. Mielőtt még nagyot nyelhettem volna, lapát tenyerével lekevert egy csattanós pofont. Nem követelt semmiféle magyarázatot, szó nélkül távozott az istállóból. A könnyeimen át láttam a tehenet, aki a fejét és a füleit ingatta, mintha azt akarná mondani, hogy ez nem volt igazságos. Megnyalta a tenyeremet, én pedig a szemem sarkát törölgettem. Attól fogva kínos volt a néni szemébe nézni, asztalánál gyorsan lehörpintettem Antonia tejét, és elhúztam az istállóba. A néni pedig úgy tett, mintha mindent elfelejtett volna.
A papa tovább téblábolt a botjával a drót szövevények közt, és a kutyát hergelte. Úgy tűnt, elvarázsolta a vadóc játék, mindenekelőtt elérhetetlennek látszott. Mintha nem akarta volna, hogy az istállóban kapott nyaklevesről beszéljek neki, vagy arról, hogy éppen itt valahol, ahol most üres lakókocsik gubbasztanak, tűnt el egykor a hajas, zöld kukoricaszárak között, és amikor feltűnt, három kukoricacső volt a hóna alatt.
Előttünk végre felbukkant az ódon falu látképe. A papa végre abbahagyta a hancúrozást. Azon a helyen, ahol egykor az istálló állt, medencés apartmanház emelkedett. A távolságot méregettük az újépítésű ház és a tenger között, ugyanazt gondoltuk. Miért akarna valaki a medencében úszni, ha a tenger ennyire közel van.
Az ember, ugye, nem béka, jelentette ki végül a papa, és megint a kerítést kezdte ütögetni. A bottal űzte el a múlt árnyait. A mamával közös utakat, a kukoricaszárakat, Antonia nénit és annak tüzes fröccsét.

A cikk szerzőjéről
Vesna Lemaić (1981)

Szlovén író. Legutóbbi kötete: Dobrodošli ("Isten hozta', kisprózák, 2018). 

A fordítóról
Bakonyi Gergely (1984)

Műfordító, irodalmár.