Anyám hetvenhét éves, s néhány hete az Autumn Palace-ban lakik. Az idősotthon neve az őszre utal, mivel a legtöbb lakója az úgynevezett harmadik életkorba tartozik. A negyedik életkornak más intézményéket létesítettek, ezek azonban már nem hordozzák a „tél” szót a nevükben; a tél a halálra emlékeztet, azt pedig nem szabad. Ha azt halljuk, „ősz”, színkavalkádra, élettapasztalra gondolunk.

Az autóban, úton az Autumn Palace felé, anyám többször is álszentnek nevezte a névadás mögötti gondolatmenetet. Bár anyám maga sürgette beköltözését az idősotthonba, kezdett tartani tőle, sőt odáig is elment, hogy azt bizonygatta, én kényszerítettem őt. Ez várható volt. Anyám élete jelentős részét dühöngő felháborodás, önsajnálat és erélyes halálvágy mámorában töltötte el. De mivel emellett mindig volt ízlése és humorérzéke, és néha még kedves is tud lenni, meg idős is már, inkább a nyelvembe haraptam és tekintetem töretlenül az útra szegeztem. Nem vághattam a fejéhez, hogy mibe kerül nekem a beköltözése. Nem szabad, hogy tehernek érezze magát, na meg arra sem akarom megadni neki az esélyt, hogy zsugorisággal vádolhasson.

Én viszont már tehetetlennek éreztem magam. Muszáj volt az elmúlt hónapokbeli feledékenységére gondolnom, hogy megint meggyőződjek róla, már nem képes az önellátásra. Már negyvenéves kora óta mondogatja, hogy az Alzheimer-kór tüneteit véli felfedezni magán, ürügyként, de mostanában mintha valóban jelentkeztek volna nála. A ruhásszekrényében a téli pulóverei között egy doboz megpenészedett püspökkenyérre és egy döglött széncinegére bukkantam. Mikor célzást tettem a dologra, rám förmedt, és valami zavaros történettel próbálta bizonygatni, hogy a férjem a tettes. Sosem kedvelte, a férjem se őt. Megdöbbenésemre és megkönnyebbülésemre, a rákövetkező látogatásomkor már ő maga hozta fel az idősek otthonát.

Így kellett lennie. Tudtam, és tudta ő is. Ami miatt kényelmetlenül éreztem magam, hogy nem néztem meg személyesen a leendő lakhelyét, mivel eleinte anyám igencsak lelkes volt, én pedig be voltam táblázva. Az otthont egy internetes 3D-prezentációból ismertem csak. A mondat, miszerint „Minden szoba saját segítővel ellátva (AI)” azóta mintha kampókkal vetett volna horgonyt a tudatomban. Mivel sejtettem, hogy egy saját ápoló lehetősége anyámnál előnyben részesíti az Autumn Palace-t, úgy döntöttem, nem árulom el neki, hogy szerintem az AI a Mesterséges Intelligenciát jelenti. Egyszer láttam is erről egy dokumentumfilmet. Miután a munkaerőhiány fél évszázadon keresztül apránként felemésztette az egészségügyi ágazatot, és a vécédeszkákon megdöbbentő számban találtak rá holtan időskorúakra, akikről ápolóik megfeledkeztek, Európa hatalmas összegeket fektetett a robotokba az elmúlt évtizedben, hogy az ellátás rendeződjön. A szóbeszéd szerint az új modellek már messze meghaladták a korai kísérletek suta mozgású háziállat-szerű szerkezeteit és az első kísérleti ápolórobotokat. Az idősek állítólag jól is reagálnak rájuk. Egy a lényeg, legyen társaságuk.

Anyám drámaian felsóhajtott mellettem:

– Mit teszel velem, Clara! – Nem úgy tűnt, mint aki még hozzá akarna fűzni valamit.

Egy pillanatra levettem a szemem az útról, biztosan jó lesz, mondtam.

Önelégülten megrázta a fejét. Jó, az nem lesz. Majd tesz ő róla, hogy ne legyen.

Valamivel később már a tágas fogadócsarnokon mentünk át, nézegettük a mennyezet boltozatos üvegszerkezetét. Anyám hallgatagsága arról árulkodott, hogy az építészet és a berendezés hatása alá került, egyébként én is. Az épület modern vonatállomásra emlékeztetett, még ha a bőséges fényáradattal, a falakon látható művészeti alkotásokkal és a rengeteg virággal meg növénnyel otthonosabb érzetet is akartak kelteni. Eltöprengtem, vajon mennyi járulékos költséget számíthatnak majd még fel. Minden jel szerint sokat.

– Mondjuk, azért szép – mondtam.

Anyám a lehető legelutasítóbban mordult fel, tekintetét mégsem tudta levenni a berendezésről. Valahonnan zongora szólt, sejthetően Chopin, egyébként csend volt. Az egyetlen munkatárs egy szőke nő volt, aki egy ellipszisalakú asztalnál ült. Széles, szinte büszke mosollyal üdvözölt bennünket.

– Jó napot, hölgyeim – mondta. – Segíthetek Önöknek? – Már-már túlzottan is fesztelenül beszélt, nekem legalábbis ez volt a benyomásom. Kényszerítetten fesztelenül, és volt valami olyan kifogástalanul tiszta a megjelenésében, hogy tétova ellenszenvet váltott ki belőlem. De ezen túl kellett tennem magam.

– Édesanyám… – kezdtem bele. Szándékomban állt figyelmeztetésképp finoman hangot adni anyám kifogásainak és nehéz személyiségének, de anyám határozott hangon rögtön átvette tőlem a szót:

– Van itt nekem egy szoba. Iréne D’Hondt.

Talán csak azért tűnt úgy, hogy ez a név különös jelentőséggel bír, mert már jó régen hallhattam, ahogy anyám kiejti a saját száján.

Úgy látszott, a szőkének nem kellett semmit se kikeresnie. Némán, mosolygósan nézett maga elé, majd azt mondta, ott jön Herceg. Azt hittem, rosszul hallottam.

Először anyám pillantotta meg, és az ábrázata úgy felcsigázott, hogy csak bámultam vele együtt én is. Jóvágású ázsiai férfi lépett elénk. Sűrű haját lófarokban hordta, vidáman nyújtott kezet nekünk. Anyámét el se engedte.

– Herceg – ismételte meg a nevét anyám.

– Szervusz, Iréne! – mondta Herceg. Felém röviden, egy kissé elutasítón bólintott. – Ön Iréne húga? – kérdezte.

– A lánya! – válaszoltam, rögvest szégyenkezve, hogy sértődöttségem nyomatékot adhatott a sértésének. Ötvennégy éves vagyok.

Anyám turbékolt, ragyogott.

– Elnézést kérek – mondta Herceg. Egyből tudtam, hogy szándékosan tévedett. Egyik kezével karon ragadta anyámat, a másikkal könnyedén felkapta nehéz kofferját. Én meg fogtam a neszesszerét, és követtem őket. Alig tudtam tartani a lépést velük.

Nyugodt, otthonos, sok dizájnelemmel berendezett szobába vezette anyám – tudtam, hogy imádni fogja. Még mindig ragyogott az arca.

Már egy ideje az átlátszó fülkét tanulmányoztam a sarokban, mikor az ’AI’ betűk megint eszembe jutottak. Összerezzenve Herceg felé fordultam. Csak nem lehetséges? Adott egy csésze kávét, majd ismét anyámmal kezdett foglalkozni.

– Te határozod meg a mindennapjaink ritmusát – mondta. – És ha másképp szeretnéd, akkor másképp csináljuk. A lehetőségek száma nem végtelen, de úgy fog tűnni, hogy az.

Elhatalmasodott rajtam a késztetés, hogy figyelmeztessem anyám. Ez a Herceg meglehet, nem is igazi. Anyám vajon tisztában van ezzel? Na és én? Abszurd gondolatnak tűnt, mellyel csak kétségeket szíthatok a mentális egészségemet illetően.

Végül Herceg maga teremtett világosságot. Mesterséges volta, úgy látszott, nem is titok. Miután felolvasott egy verset és összedobott egy könnyű salátát anyámnak – mindeközben egyre kevésbé vett tudomást rólam –, bezárkózott az átlátszó fülkébe.

– Kicsit töltődnöm kell – mondta anyámnak a plexiüvegen keresztül. Azután feltűrte az ingujját, és egy a fülke műszerfalával összekapcsolt lapos töltőt dugott az alkarján levő pici résbe.

Most tehát anyám is láthatta, hogy Herceg nem igazi. Hogy azért fizetek ennek az otthonnak, hogy valami bábu gondoskodjon róla. Ellenkezésre számítottam, de túl fáradtnak, vagy egyszerűen csak képtelennek éreztem magam arra, hogy felelősséget vállajak a jelenetekért, melyekben Herceg érkezésünk óta szerepelt. Nem így képzeltem el az AI-t magamnak, annyi szent.

Herceg mutatóujját az áttetsző falhoz érintette, erre anyám – az anya, akinek cinikus tehetsége menekülésre ösztönözte az embert, aki éveken át a szememre hányta, nekem, a saját lányának, hogy jobb lett volna, ha nem szül gyereket erre a világra – ez az anya most ujjbegyét a fal másik oldalához, Herceg ujjhegyéhez nyomta, s közben ártatlanul felnézett rá.

– Le ne tedd! – mondom szigorúan anyámnak.

A héten már rám tette a telefont, meg az ezelőtti héten is. Azt mondja, ne hívjam ilyen gyakran. És egyáltalán, ne is látogassam, nem kell.

– Hisz minden a legnagyobb rendben – mondja megjátszott türelemmel. – Felesleges aggódnod, de tényleg.

– Ittál? – kérdezem. Olyan a hangja.

– Herceg és én pezsgőt bontottunk. Hetvenhét éves vagyok. Már szabad.

– Herceg iszik?

– Azért nem nyakal. Jesszus!

– Mármint… Eszik? Iszik? Vécézik?

Egy darabig csend van.

– Igen – szólal meg anyám hirtelen.

Nem hiszek neki.

– Anya – mondom, és bár elhatároztam, hogy nem leszek vele olyan nyers, mégis így teszek:

– Anya, Herceg nem igazi. Ezt te is tudod. Tudod, ugye? Hogy nem igazi?

– Áh! – mondja anyám. Ezzel a válasszal hirtelen nem tudok mit kezdeni.

– Mesterséges Intelligencia. Valójában robot. Erről már korábban beszélnünk kellett volna. Az én hibám.

– Robot? – kérdezi, és elneveti magát. – Ez esetben melegvérű, jó puha bőrű robot.

Egy kicsit megrázom a fejem, hogy elűzzem a lelki szemeim előtt megjelenő képet. Tényleg nincs tisztában a helyzettel? A nevetése egyre erősödik. Utálom ezt a nevetését.

– Mit gondolsz, mire való az a töltőfülke a sarokban? – Azt akarom, hogy hallja, mennyire dühös, mennyire tanácstalan vagyok.

– Ó, hogy az – motyogja anyám. Már nem nevet. Talán hatottak a szavaim.

– Elhozzalak? – kérdezem. Tudna nálam lakni, ideiglenesen. Megtaláljuk a módját.

– Tudod, mi a te bajod? – kérdezi.

Előre tudom, mit fog mondani.

– Féltékeny vagy.

Ezúttal én vagyok az, aki leteszi.

Miután egy kicsit fel-alá járkáltam a konyhában, fogok egy almát, egy marék epret és a mixerbe dobom. Ez egy új, drága kütyü, mégis rövid, de rémes zúgás után szikrát villant, bedöglik. Sosem szerettem a gépeket, ők se engem.

Sírhatnékom van, szeretném, hogy valaki átöleljen, lemegyek a lépcsőn a férjem zenestúdiójához. Mikor belépek, háttal ül nekem. Fejhallgatót visel, így nem hallja, hogy a nevét kiáltom. Körbejárom a keverőpultot és a pianínót, besétálok a látóterébe, integetek neki. Megérzem, hogy nem örülne a könnyeimnek, és mert tudom, hogy sosem szerette, ha sírok, pajkosan rámosolygok. Mozdulatlanul ül törökülésben, majd egyik ujját az ajkához emeli. Csendben kell maradnom. Lehunyja a szemét.

*

A mű eredeti címe: Prins