Bahattin Bey nyugalmazott földhivatalnok a zöldségesbolt előtt álldogált és az ínycsiklandóan pirosló almákat mustrálta, amiket megvilágítottak a lemenő nap sugarai.

Fiatalság, mormogta magában, miközben megigazította oldalra csúszott fedora kalapját. Leman Hanımot leginkább ez a félrebillent fejfedő tudta kihozni a sodrából. Ha most látná, incselkedő rosszallással hunyorítaná össze ibolyaszín szemét:

–  Na de Bahattin Bey, ez a fránya tökfedő már megint félre csúszott – mondaná rosszallóan, és két keze mint két fehér galamb, azon nyomban megigazítaná. Jázmin illata volt Leman Hanım kezének, valahányszor ujjai megmozdultak, jázmin aromája áradt szét körülötte. Ahogy így tűnődött Bahattin Bey, a bódító illat szinte megcsapta az orrát. Mosolyogva szimatolt bele a levegőbe, de a zöldséges hangjától hirtelen összerezzent.

–  Nekem tetszett mondani?

–  Parancsol?

–  Az úr a fiatalságot emlegette, de én is túl vagyok már ám az ötödik ikszen – szólt vigyorogva a zöldséges Şevki.

–  Nos, hát nálam még így is fiatalabb – válaszolta Bahattin Bey. Majd hozzátette: – Egyébiránt nem magának mondtam.

– Dehát rajtunk kívül egy lélek sincs itt. Ki másnak mondhatta volna?

–  Az almáknak.

–  Az almáknak?

Zöldséges Şevki a jól öltözött öregúr személyében egy ígéretes vásárlót vélt felfedezni, ám most, hogy fennállt az eshetősége annak, hogy a vén szivar teljesen hibbant volt, bosszúsan felsóhajtott. Azért mégis tett egy tétova próbát.

–  Ha arra tetszik gondolni, hogy frissek, bizony a fején találta a szöget. Lédúsak és ropogósak egytől egyig, az ám! Ilyet még biztosan nem evett. Szabad mérnem belőlük egy kilót?

–  Szó sincs frissességről, kérem, én fiatalságról beszéltem – makacskodott Bahattin Bey, és felhúzta egyik szemöldökét.

Na, ez volt a másik dolog, ami miatt Leman Hanım folyton rápirított: Bahattin Bey csökönyösen ragaszkodott a maga igazához, még a legjelentéktelenebb kérdésekben is hajthatatlanul kötötte az ebet a karóhoz. Talán hagynia kellett volna, hogy ez a málészájú zöldséges kedvére kiforgassa a szavait? Azt már nem!

– Ha azt akarnám mondani, hogy frissek, hát azt mondanám, hogy frissek. Nem, én a fiatalságukról beszélek. Nézze, milyen szép fényesek, csak úgy ragyognak. De közben bizonyára nyüzsögnek bennük a férgek. Fiatalon még nem is tulajdonít nekik nagy jelentőséget az ember: majd elbánok velük valahogy – gondolja. Vagy majd odébb állnak idővel. De nem így van ám, kérem. A férgek bizony nem tágítanak, amíg teljesen szét nem rágják az embert.

Hát ennyit az ígéretes vásárlóról – gondolta magában zöldséges Şevki. Nagyon nem is ellenkezett, csupán ennyit fűzött hozzá:

– Ugyan, uram! Még hogy férgek! Lédús, ropogós almák ezek, kérem! Mérjek belőlük egy kilócskát?

Erre Bahattin Bey váratlanul dühbe gurult:

– No de kérem, erről beszélek én? Magának mindegy, hogy kecsesen ringó fecske vagy recsegve fingó kecske?

Ezek a mai fiatalok... Mi ütött beléjük? Egyszeriben a fia, Aydın jutott az eszébe. Az a hálátlan senkiházi. Valahányszor a hálátlan jelzővel illette a fiút, Leman Hanım szomorúan intette csendre:

–  Ejnye, Bahattin Bey, miféle beszéd ez? Mondd inkább azt, hogy fiatal vagy zöldfülű. És különben is: mi talán soha nem követtünk el hibákat?

Ez az utolsó kérdés mindig Bahattin Bey elevenére tapintott. Nagyon is jól tudta, hogy Leman Hanım mire célzott, amikor hibáról beszélt. Évekkel azelőtt Aydın egy este részegen állított haza. Ki volt fordulva magából, csak úgy dobálta a tányérokat.

– Olyan sok évig tanultam Amerikában, és ez az ember pedig, akit apámnak kellene neveznem, egyszer sem volt képes arra, hogy azt mondja, hiányzom neki – kiabálta a ribillió tetőfokán.

Mivel Bahattin Bey ügyet sem vetett a dologra, Leman Hanım végül a fia pártjára állt:

– No de Bahattin Bey, hát összedőlne a világ, ha most az egyszer azt mondanád a fiadnak, hogy hiányzik? – kérdezte csendesen, de határozottan. –  Látod, hogy mennyire a szívére vette. Ismerlek én téged, tudom, hogy nehezen mondod ki az ilyen dolgokat. De nem azért, mert hiányoznak belőled az apai érzések, hanem sokkal inkább azért, mert nem találod a megfelelő szavakat. De ha a gyerek ennyire szeretné, akkor igazán megtehetnéd. Ha nem most, hát mikor?

Ám Bahattin Bey hajthatatlan volt: akkor sem mondta ki a bűvös szavakat és később sem. Sohasem voltak ínyére az efféle kényszerhelyzetek. Ekképp tűnődött tovább:

–  Te vagy az egyetlen ezen a világon, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, kedves Leman.

Leman Hanımnak pedig igaza volt: azt valóban tudta, hogyan kell megélni a szép és finom érzéseket, de ami a szavakba öntésüket illeti... nos, az már nem ment neki olyan könnyen. Pedig Leman Hanımot szerette a világon a legjobban, de ezt sem mondta ki soha. Ugyan mi szükség lett volna erre? A felesége talán nem tudta magától is, mennyire szereti őt? Persze, hogy tudta. Hát hogyne tudta volna... És éppen ezért nem is várta el a hízelgő szavakat. Hiszen harmincnyolc éven keresztül ugyanazon a vánkoson hajtották álomra a fejüket. Egyetlen pillantás elég volt arra, hogy megértsék egymást.

Ellenben a fia... nos, ő hálátlan volt. Mi több: a hálátlanság mintaképe. Pedig ők csak annyit akartak, hogy jó sora legyen. És ezért mindent – mindent megtettek, amit tudtak. A legjobb iskolákban taníttatták. Erre fel azt hányja az apja szemére, hogy egyszer sem mondta neki, hogy hiányzik. Nézze meg az ember! Neveletlen! Szívtelen, hálátlan kölyök. Több éve már annak, hogy meg sem látogatja őket sem ünnepek alkalmával, sem máskor. Még csak nem is telefonál, hogy a hogylétük felől érdeklődjön. De a legrosszabb... igen, a legrosszabb az volt, hogy még tavaly novemberben sem vette a fáradságot, hogy eljöjjön. Bahattin Bey minden egyebet el tudott volna nézni neki. Ám ezt az egyet soha nem fogja megbocsátani.

–  Akkor legyen fél kiló? – kérdezte ismét Şevki, miközben tekintetét kedvetlenül az almák felé fordította.

–  Mérj le három kilót – mondta Bahattin Bey. –  Leman Hanım szereti.

Şevki pillantása azonnal felragyogott, és felderült az ábrázata.

–  Máris, kedves uram – mondta, és nagy buzgón összeválogatott egy szatyorra valót. Miközben átnyújtotta Bahattin Beynek a vásárfiát, nem szalasztotta el hozzátenni:

– Ezekben egy kukac sincs ám, nyugodtan fogyassza csak jóízűen az asszonyság.

Bahattin Bey a szatyorért nyúlva mégsem állhatta meg szó nélkül:

–  Mindenkiben leledzik egy féreg, ami belülről lassan felemészti. Minden élő emberfiában.

Ha Leman Hanım ezt hallotta volna, bizonyára ismét rápirít:

–  Ejnye, Bahattin Bey, hát megint másokon köszörülöd a nyelved?

De nem hallotta, így nem is dorgálhatta meg érte.

Bahattin Bey komótos léptekkel indult el Leman Hanım felé. Ki tudja, miért, egy szép tavaszi nap jutott az eszébe. A házasságuk első éve volt. Leman Hanım akkoriban Aydınnal volt várandós. Egy reggel, amikor épp elindult volna otthonról, odafordult a feleségéhez, aki a gömbölyödő pocakjával az ajtóig kísérte őt:

– Mit hozzak estére?

A bájos arcú asszonyka elmosolyodott, tenyerével végigsimította a kerekedő hasát, majd így szólt:

–  Ha találsz, hozz egy kis amasyai almát. Megkívántam.

Aztán este, amikor Bahattin Bey letette az asztalra az almákkal és narancsokkal teli papírszatyrot, Leman Hanım boldogan válogatta ki az almákat, és jóízűen kezdett el falatozni. Leman Hanım szemében gyermeki öröm ragyogott. Bahattin Bey pedig eltűnődött: vajon azért esik neki ennyire jól, mert megkívánta? Mi van ezekben az almákban, hogy ennyire szereti őket? A válaszra Leman Hanım elégedett és hálás tekintetében lelt rá. Nem is az alma íze az, ami igazán örömet szerzett neki, hanem az az igyekezet, amivel szeretett férje a kedvében próbált járni. Egy kiló alma vagy egy gyengéd csók – ezek mit sem számítanak. Ami igazán fontos az az, hogy Leman Hanım mindennap érzi és tudja, férje mennyire szereti őt. Egyébként sem volt soha az a fajta asszony, aki nagy dolgokat várt az élettől. Mindig is tudta, hogyan kell meglelni a boldogságot az apró dolgokban is. Szerette azt, amit látott, és mindig meglátta a szeretnivalót mindenben, ami körülvette.

Ahogy befordult az égig nyúló nyárfákkal szegélyezett útra, Bahattin Beyt hirtelen elfogta a kétség: azt ugyan látta, hogy szeretik, de mi van, ha hallani is szerette volna? Mint ahogyan a fia, Aydın is hallani akarta, hogy hiányzik az apjának. Mi van, ha ott mocorgott egy ilyen féreg Leman Hanım lelkében is? Hirtelen belenyilallt a félelem. De a férgek... a férgek csak az élőkben... Szinte meghasadt a szíve erre a gondolatra.

Bahattin Bey tovább haladt a földúton, a kavicsok csak úgy csikorogtak a lába alatt. Múlt november óta sokszor járt errefelé, betéve ismerte már a kacskaringós ösvényt, ami Leman Hanımhoz vezetett. Végül megérkezett hozzá. Kigyomlálta a gazt, lemosta a márványt és megöntözte a földet.

–  Nézd csak, mit hoztam neked, Leman Hanım. Tudom, hogy szereted – szólt, és  letette mellé az almával teli szatyrot. Hirtelen lágy szellő támadt. A rakoncátlan fedora kalap, ami útközben megint félrecsúszott, most megmozdult, majd lágyan visszabillent a helyére. Bahattin Bey magába szívta a levegőben szétáradó fenséges jázminillatot. Szíve úgy kalapált, mint egy fiatal legényé. Mély lélegzetet vett, majd alig hallhatóan ezt suttogta:

– Leman Hanım, nagyon hiányzol nekem.

Aztán elhallgatott. Meglazította a torkát szorító nyakkendőt. A szeme égett, ő pedig pislogott egy párat. Kinyitotta kiszáradt ajkait, majd ismét összezárta őket. Aztán akár egy kisgyerek, felzokogott:

– Leman Hanım, tudod, ugye? Én... téged... mindig nagyon... nagyon... szerettelek. Leman Hanım. Leman Hanım. Leman Hanım.

*

A szöveg eredeti címe: Elmalar ve Kurtları