Tatjana Gromača: Isteni csöppségek
Tatjana Gromača: Isteni csöppségek

Különféle kések léteznek, de egy háborúban, az emberek lemészárlásához a hosszabb kések az alkalmasabbak, például a vadászkések, amivel a vaddisznókat ölik le. Ezek afféle széles formájú kések, olyan is van, amelyiknek a hegye ívelt, akár a török szablyáké, amikkel embereket szabdaltak fel az öt évszázadnyi hódoltság alatt, még az időszak előtt, amiben anya és a nagyapók története játszódik, de ezek már egészen speciális kések, bár, amint az köztudott, a háború alatt nem volt alkalom arra, hogy az emberek beszerezzék a legkorszerűbb fegyvereket. Ezért aztán mindenki föltalálta magát, ahogy tudta, és szóba jöttek azok a búvárkések is, amikkel nagy halakat szoktak elkapni és leölni, vagy amikkel fel szokták hasítani a halak húsát, hasát, zsigereit, vagy amelyikkel a pikkelyeiket esztergálják le. Végül ha nem volt kés, szóba jöhettek fejszék, fűrészek, szabóollók és kötőtűk is. Bármi alkalmas volt arra, hogy megöljék vele azt, aki megérdemelte, még a legegyszerűbb konzervnyitó is, amiből bőven akadt többé-kevésbé mindegyik házban és falusi birtokon, emellett a konzervnyitók a mindennapi katonai ételcsomagnak is részét képezték.

*

Ami viszont a szúrásokat illeti, példaként talán az öregember öreg feleségének története állhatna itt a legjobban helyt, anyám és apám barátjáé, akinek a testét, ezt jegyzőkönyvbe is vették, huszonhétszer szúrták meg késsel, és aki, az ember el se hinné, valamilyen csoda folytán túlélte ezt a nagy vérengzést, a legnagyobb számban azok nem élték túl, akiket sikeresen le tudtak mészárolni a nagy vérengzések idején, a nagy, úgynevezett második világháborúban, ami magával hozta (amint ez többé-kevésbé köztudott), azokat a kisebb méretű, de nem kisebb mértékű, jelentős vérengzéseket, amelyeknek áldozata volt a nő, anyám és apám barátja, ez a vérengzés a hatásosabbak közé tartozott, tekintetbe véve, hogy olyan helyszínen zajlott, amelynek úgymond egyházi, illetőleg szakrális jelentése van, igen, egy templomban, ami a háborús környezetben bizonyosan különleges, a legkevésbé sem elhanyagolható jelentőséggel bírt.

No de ez a legkevésbé sem volt új vagy innovatív, tekintettel arra, hogy a templom hideg kőből épült helyiségei már évszázadokkal ezelőtt is ilyesfajta örömöket és tevékenységet szolgáltak, amikre az emberek, ki tudja, milyen okból, különös élvezettel és meglehetősen gyakran, szinte matematikailag kimért intervallumokban jelentkeztek. Az biztos, hogy történt itt fantáziadús előrelépés is, amikor a napi rutin és berögzültség alól felszabadult egyedek tornyokat építettek emberi koponyákból, bár ezek a szabad előrelépések ritkábbak voltak, igazából említésre sem méltóak, mint felháborítóan ötlettelen, egyszemélyes gyilkossági sorozatok a történelem és földrajz hosszú, előreláthatóan unalmas órái alatt, folyamat, melyben a történelem megállás nélkül varr, és átszabja a földrajzi területeket szintúgy, szakadatlanul, és ebben általában segítségére van minden egyes elvetett és elhullajtott, és aztán ismét bukfencet vető és újra összerakott, megszámlálatlan, feljegyzetlen, keresett, megtalált és exhumált emberi csont és koponya.

*

A békés és szép napok idején, amikor még gyanítani sem lehetett semmit, ami közeledne, olyan vészjóslóan, feketén, hihetetlenül és egészen természetellenesen, iszonyatosan, esztelenül, betegen, bestiálisan és romlottan, ahogyan aztán később a valóságban meg is történt, amikor az emberek egy éjszaka alatt változtak át vadállattá és kezdték el kizsigerelni egymást és felfalni egymás belső szerveit, házakat felgyújtani és megerőszakolni feleségeket, férjeket, gyerekeket, öregembereket és öregasszonyokat, ami így együtt vadabb volt, mint bármelyik legvérszomjasabb vadállat, amikor még minden ártatlan volt, álomba ringató és békés béke, amikor valaki különösen mérges volt és dühöngött minden különösebb ok nélkül, ami miatt általában mérgesek és dühösek szoktak lenni az emberek, anyám szokás szerint azt kiabálta, hogy az őrületbe fogtok kergetni!

Ez volt az ő kedvenc szólása, ami végül meg is valósult, mint ahogy a mesékben valóra válik a fogadós feleségének szólása, miszerint kolbász fog nőni az orra helyén. A végén, vagyis biztos ami biztos, épp a vége előtt egy nappal anya valóban a zártosztályon kötött ki. Ott voltunk mind, együtt anyával, első kézből győződhettünk meg arról, hogy a zártosztály is egy meglehetősen normális hely, mintha nem ritkán ott lehetne rábukkanni azokra az emberekre, akik számos esetben sokkal egészségesebbek és normálisabbak azoknál, akik az úgynevezett és feltételezett szabadságban élnek, de különösen azoknál, akik a feltételezett szabadságban fontos, jó nevű, hatalommal bíró emberek hírében állnak.

Például anya teljesen egészséges és normális volt, leszámítva a megrázkódtatásait, de valami más okból zavart volt, valami hozzáférhetetlen okból kifolyólag, amit azok, akiknek a feladata lett volna ezt kideríteni, meg se próbáltak kideríteni, valójában senki nem akart közelebb férkőzni anyám sorsához, vagy együttérezni vele. Mindenesetre anya ítélőképessége normális volt, de a saját normalitása miatt nagyon elütött a külvilágtól, ezért valamilyen okból kifolyólag elviselhetetlenné vált számára, hogy ebben a világban éljen és közlekedjen másokkal együtt, tekintettel arra, hogy “túlzottan normális”, ami bizonyos fokig határos a nem normálissal.

*

Aztán egyszer csak minden teljesen eltorzult, minden valóság és minden igazság átváltozott, és ezzel összhangban az emberek is, természetesen, másmilyenek lettek, mert kényszerítették őket arra, hogy alkalmazkodjanak. Néha rákényszerültek az alkalmazkodásra, hogy megtagadják saját magukat, hogy kitöröljék a saját múltjukat, nevüket, származásukat vagy a foglalkozásukat, ha mindez nem volt minden szempontból szinkronban az új irányokkal.

A cikk szerzőjéről
Tatjana Gromača (1971)

Horvát író, újságíró. Eddig négy kötete jelent meg.

A fordítóról
Terék Anna (1984)

Sziveri-díjas költő, drámaíró, műfordító. Legutóbbi kötete: Halott nők (2017).