Tamara Horiha-Zernya: Leányka (részlet)
Fotó: Wikipedia / Mstyslav Chernov
Tamara Horiha-Zernya: Leányka (részlet)

A fiút nem vitték el, meghalt a mentőben. Akkor még nem tudtam, hogy 22 éves, és nincs testvére. A kocsiban csak az orvos kezeit láttam, a véres kezeit. A vér elárasztotta a padlót, eleinte egészen fekete, aztán egyre világosabb patakként közeledett felém. „Felesleges, nem tudjuk visszahozni!” – de még ezután a felesleges után sem adták fel: olyannak tűnt az egész, mint az evezés. Igen, amikor az evezésnél a hátak váltakozva megfeszülnek, és a kapitány számolja az ütemet – egy, kettő, három! Egy, kettő, három! De már tudtam, hogy ez az erőlködés hasztalan, a versenyt elvesztették, és a test, amelyen olyan keményen dolgoztak, üres burokként remeg. Korábban sosem találkoztam a halállal, főleg így, szemtől szemben, mégis felismertem.

Aztán megálltak. A nővér zihálva támaszkodott a mentő oldalának, az orvos kivett a zsebéből egy csomag cigarettát, majd rágyújtott a kocsiban. A sofőr kinyújtotta a kezét, és kikapcsolta a szirénát. A rádiótelefon, amely érthetetlenül recsegett valamit, hangokkal töltötte meg az egész belső teret.

– Te megsérültél? – nézett rám végül mindenki. Nem volt erőm válaszolni, egyszerűen csak megráztam a fejem.

– Ismered őt?

– Nem tudom, talán. Hová megyünk?

– A Kalinyinára [1], az idegsebészetre.

Kértem, tegyenek ki itt. Fogalmam sem volt, merre jártunk valójában, és hogyan jutok haza ilyen állapotban az egész városon keresztül. De mindegy, egyszerűen nem bírtam tovább ebben a mentőben.

– Rendben, csak adja meg az adatait. Lehet, hogy beidézik tanúnak.

Bólintottam, lediktáltam a nevem és telefonszámom, persze nem az igazit, és ezt az orvos is tudta, mégis leírta.

Az autó lelassult, kiléptem az utcára, és körülnéztem. Felismertem ezt a helyet, a bábszínház mellett voltunk. Ráeszméltem, hogy haza kell mennem, lehetőleg anélkül, hogy felhívnám magamra a figyelmet. Úgy emlékeztem, nincs nálam készpénz. Volt valahol egy bankkártyám, meg is van, itt a zsebemben. És csodálatos módon a telefonom is túlélte. De terminált keresni vagy telefonálni valakinek egyszerűen nem lett volna erőm. Ha jól sejtem, hogy hol vagyok, akkor talán jobb lenne átmenni az úton, és megvárni az ellenkező irányba tartó buszt. Ehelyett inkább egyenesen sétáltam tovább, végül bementem egy bárba.

A bár zsúfolt, szinte az összes asztalnál ültek, de szerencsém volt, találtam helyet az ajtó mögötti sarokban. A terem fülledt volt, tévé ment minden falon, focimeccset közvetítettek. Az asztal alá húztam a cipőhuzatban régóta szenvedő lábaimat (még a mentőben adta a nővér, az az áldott asszony), és forró csokit rendeltem. Aztán átgondoltam, és kértem még sült krumplit, sült bordát, salátát és egy sajttálat is.

A lábaim lassacskán felmelegedtek. Megpróbáltam mozgatni az ujjaimat: mintha éledeznének. Miközben ettem, nem éreztem az ízeket, a meccset néztem, az Európa-liga nyolcaddöntőjében egy spanyol és portugál csapat játszott. A spanyoloknak drukkoltam, de közben figyeltem a többi vendéget is. Mellettem egy diákokból álló társaság szórakozott, az asztaluk úgy megtelt  poharakkal, hogy a tintahalas tál el sem fért, kézről kézre adták, mint a vidéki esküvőkön. Odébb egy fiatal pár, mindkettő a vacsorára összpontosított, nem néztek egymásra. Még odébb, az asztal túloldalán valakinek születésnapja volt, az ünnepelt lány a vendégekkel szelfizett.

Kissé csodálkoztam, más reakcióra számítottam magamtól – legalább valamilyen reakcióra! – de nem észleltem semmilyen érzelmi megnyilvánulást. Egy tragédia tanúja voltam. A ma történtek mindannyiunkat megérintettek, a város összes lakosát. Úgy terült el Doneck előttünk, mint egy hatalmas, ügyetlen vad. Mérget fecskendeztek közvetlenül a gerincvelőjébe, a teste már haldoklik. Nemsokára képtelen lesz mozogni, és csak nézi, ahogy egy kisebb, de ügyesebb ragadozó szaggatja húsát. Hosszas gyötrődésnek néz elébe, de a bódult fej nem fogja a perifériás idegrendszer riasztásának a jeleit. A fejében még minden rendben.

Hunyorogtam, és a félig lezárt szemhéjaimon keresztül körbenéztem. Így még jobb, mert a gyenge fénytől viszketett a szemem. Egyszer nagymamám mesélt nekem a halál maszkjáról. Azt mondta, a figyelmes ember észlelni tudja a halál jeleit három nappal a bekövetkezte előtt, mert a halálraítélt arcvonásai észrevehetetlenül megváltoznak. Soha nem hittem a miszticizmusban, de most hirtelen eszembe jutott. Az egész bár, a vendégek, és a pincérek is halottak voltak. Az alakok kiélesedtek, mint egy síkképernyőn, aztán a mellettük lévő sötét és üres helyek többé nem voltak üresek. Egy másodpercig tartott, nem tovább, de megtörtént.

Itt egy lány – egy gondosan megrajzolt szemöldökű pincérnő, kockás táskát cipelt a hídon keresztül. A táska nagyobb nála, a kezében pedig egy gyerek, két év körüli kisfiú. Elérték a híd szélét, az út megszakadt, aztán egy kötélbe kapaszkodva kellett felmászniuk egy meredek dombra, a lány a mellkasához kötött egy sálat, hogy le ne essen a gyerek. Néhány lépést tett a táskával kezében, de a föld hirtelen megemelkedett, és azon a helyen, ahol álltak, csak egy mély szakadék maradt.

Itt egy diák, aki olyan viccesen flörtölt a szomszédjával, hirtelen megdermedt és előrebukott, a hátán három precíz lyuk.

Itt egy komoly ember egy korsó barna sörrel. Derékig levetkőztetve, háta mögé kötözött kezei egy rozsdás csőhöz vannak rögzítve. Félig állt, félig lógott a csövön, az egész teste egy seb. Valaki húzta a haját, de a feje nem tartotta meg magát, a mellkasára bukott.

Megdörzsöltem az arcom. Kész, elég lesz. Úgy tűnik, ez lehet a stresszre adott reakcióm, de ez nem a megfelelő hely és idő a szétesésre. Sírni kellene, de azt jobb lenne az ágyban vagy egy forró zuhany alatt, semmiképp sem itt, az étteremben. Van termináljuk, kártyát elfogadnak? Mert ha nem, akkor még nem értek véget a kalandjaim mára.

Fel kell hívnom az otthoniakat. Elővettem a telefont, és észrevettem, hogy lemerült. Feltettem tölteni, örültem a kisebb késésnek. Eddig mindenkim él, még ha csak a fejemben is. Még úgy tudok tenni, mintha az egész meg sem történt volna, mintha mindez csak egy rémálom lenne. És amint a telefon bekapcsol, meg fogom tudni a neveket. A megkéselt fiún kívül mások is meghaltak ugyanígy a „mentőben”? Valószínűleg igen, nem lehetett sok esélyük. És a bácsi, aki a tömeg előtt állt, kezében zászlóval... Úgy tűnt, pajzsként használta zászlaját, de mitől védheti meg egy darab szövet? A golyótól és a kőtől biztosan nem.

A mosdóba mentem, alaposan megmostam a kezem és az arcom. Aztán még rendeltem egy kávét, kortyonként ízlelgettem. A telefonom végül életre kelt, és hallottam, ahogy pittyegnek a bárpulton a bejövő sms-ek. Tucatnyi üzenetet küldtek, és valaki kétségbeesetten hívott, szóval tényleg nagyon felelőtlen dolog csak így ülni itt és kávézgatni.

Aztán kinyílt az ajtó, és elárasztotta a termet az utcáról bejövő tömeg. Arra nem számítottam, hogy itt látom majd őket. Elsőként Boriszovics futott be zihálva, majd Oleh és Don, aztán Romcsik követte őket, akinek Komar segített a lépcsőzésnél. Hé, mit csináltok itt?

A következő pillanatban a levegőben rángatóztam, szó szerint valaki mellkasán vergődve. Végül sírtam, aztán újra tudtam be- és kilélegezni, és egyszerre éreztem hideget, tűszúrásokat a fagyos talpamban, zúzódásokat térdemen, és még az elmúlt órában fogyasztott ételek ízét is nyelvemen. Istenem, élnek! De hogyan találtak rám?

Kiderült, hogy a nyomkövető a telefonban, amelyről már rég megfeledkeztem, jól működött, Komar és csapata figyelte a mozgásomat aznap. Látták a mozgolódást a téren, és az állomásra futásunkat is, aztán eltűnt a jel a zavargások közepette. Hát igen, jól összenyomtak a mentő előtt (ahol elveszett a papucsom), és a telefonom is lemerült. Egészen addig, amíg nem lettem újra elérhető, sokan hívogatták a kórházakat, és járták a rendőrállomásokat engem keresve. Amikor a jel megújult, a város különféle részeiből jöttek ide, főként az elnyomás céljából.

– Mennyire szeretlek benneteket, drága barátaim. Gyertek, üljünk le, van két fontos kérdésem. Az első – ki kér tintahalat? Van itt egy egész tállal.

A második. Itt háború lesz. Kérlek, mondjátok meg: kinek az oldalán terveztek harcolni?

 

[1] Kalinyina utca, Doneck.

A dőlt részletek az eredeti szövegben orosz nyelven szerepelnek.

A cikk szerzőjéről
Tamara Horiha-Zernya

Ukrán író, önkéntes, újságíró. Polgári neve Tamara Duda. Első kötete elnyerte az Az év könyve díjat az ukrán BBC-nél 2019-ben.

A fordítóról
Nagy Tamás (1996)

Költő, műfordító.