Szépség

Harkiv igazán szép jelenség. Úgy értem, szép volt. Alig két héttel ezelőtt a város úgy festett, akár egy gyönyörűséges, finoman megmunkált ékszer. Most pedig olyan, mint egy horrorfilm díszlete.

Jelenleg majdnem lehetetlen rendesen közlekedni a városban, és azt beszélik, hogy a központ felét lerombolták. Vagyis mindannak a fele, ami egykor a szívét, a vérét, a lelkét alkotta, romokban van. Tudom, hogy az operaház is találatot kapott, de fogalmam sincs róla, hogy milyen súlyos a baj. Tudom, hogy bomba hullott annak az uszodának az üvegmennyezetére, ahol nyolcéves koromban úszni tanultam. Az uszodának széles, víz alatti ablakai voltak, amelyek átengedték a napfényt, ami aztán nagyszerűen beragyogta a fehér csempéket. Ez a fény természetes minőséget kölcsönzött a víznek, és az ember úgy érezhette magát, mintha egy tóban vagy tengerben lubickolna, amely olyan tiszta, hogyha lepillant, nem is tudja eldönteni, hogy úszik-e éppen vagy repül.

Nem tudom, mi történt a delfináriummal, amelynek szintén víz alatti ablakai voltak. Emlékszem, amikor ott jártam, a delfinek és a belugák odaúsztak az ablakokhoz. Rám mosolyogtak, és egyenesen engem méregettek azzal az okos szemükkel, talán azon morfondírozva, hogy kicsoda vagyok, és mit gondolok felőlük, mielőtt visszaúsztak és folytatták volna a játszadozásukat. Nem nehéz elképzelni, hogy mi történik egy delfináriummal, ami lényegében egy hatalmas akvárium, ha bomba- vagy rakétatalálatot kap.

Azt viszont nagyon is tudom, hogy mi történt az Ecoparkkal. Lebombázták, és az állatkert néhány lakója elmenekült ugyan, de a többségük, akikről már senki sem gondoskodott, a ketrecében maradt, és egyszerűen éhen- vagy szomjan pusztult. Emlékszem, hogy néhány majomnak kicsinyei is voltak, parányi, narancsszínű, lélegző csomók, akik hatalmasra nyílt szemmel méregették a látogatókat. Pár nappal a bombázás kezdete után az Ecopark két dolgozója visszatért, hogy megetesse a haldokló állatokat, mire néhány orosz katona gépfegyverekkel agyonlőtte őket. Amikor a történtek a feleségem tudomására jutottak, hihetetlenül felbőszült. Ez minden határon túlment a számára.

– Miféle elmebeteg nyit tüzet valakire csak azért, mert meg akar etetni egy állatot? – kérdezte.

Nos, az ilyesmihez nem kell elmebetegnek lenni. Elég, ha Oroszországban születtél, Oroszországban nevelkedtél, és az orosz propagandatévé mérgező tejét szívtad magadba az ukrán nácikról. Vajon azok, akik meg akarták etetni azokat a szerencsétlen állatokat, valóban nácik voltak? Netán a haldokló majmok is nácik voltak? Esetleg az éhező majomgyerekek is nácik voltak? Két unokatestvérem is Oroszországban él. Harminc éve minden kapcsolatom megszakadt velük. Tudom, hogy valamelyik orosz katonai akadémián végeztek, és az orosz hadseregben szolgáltak, vagy talán még mindig ott szolgálnak. Csak remélni tudom, hogy nem ők nyitottak tüzet azokra az állatkerti gondozókra, akik el akarták látni a feladatukat. És remélem, hogy nem ők adtak erre parancsot a beosztottjaiknak.

Hallottam, hogy lebombáztak azt a sportcsarnokot, ahová még sok-sok évvel ezelőtt jártam, amikor a Harkivi Egyetem diákja voltam. Akkoriban modern létesítménynek számított, és emlékszem, hogy még mindig érezni lehetett rajta a friss festés szagát. Harminc évvel később a lányom oda járt vívni tanulni, amikor ugyanennek az egyetemnek a hallgatója lett. A sportcsarnok még ekkor is modernnek tűnt. Most viszont a mennyezete és a falai is megsemmisültek, és csupán az acélcölöpök merednek elő a földből, amelyek egykor a födémet tartották. Olyan, akár egy csontváz maradványai, amelyről már rég lerágták a húst a dögevők.

Félelem

„A valódi szabadság az, amikor nem kell választanod”, nyilatkozta pár nappal ezelőtt Nyikita Mihalkov, világhírű orosz filmrendező, mellesleg Putyin nagy csodálója. A gondolat kissé emlékeztet egy másikra: „A háború: béke. A szabadság: szolgaság.” Még talán jobb is Orwellénél. Frappánsabb, de a lényeg azért ugyanaz.

2022. április 18.

– Túlságosan nagy a csend – állapítom meg, és a következő pillanatban valami hatalmas és irtózatos sújt le a házunkra. Mintha az épület egy szög volna, amit egy óriási kalapács igyekezne a földbe verni.

Iszonyú zaj kerekedik, de aztán megint csend lesz. Telnek a másodpercek.

– Azt hiszem, soha többé nem fogom azt mondani, hogy túlságosan nagy a csend – mondom lassan, majd egy újabb rázkódás fut végig a házon a tetőtől a földszintig. Felpattanunk, és pánikba esve begyűjtjük a macskákat, majd a bejárati ajtó felé hurcoljuk őket. Ez számít a lakás legbiztonságosabb pontjának, ugyanis itt találkozik egymással két tartófal. A macskák nem örülnek a felfordulásnak. Amint letesszük őket, elfutnak és elrejtőznek. Pontosan tudják, hogy hol vannak azok a zugok, ahonnan nem tudjuk kiszedni őket. Közben telnek a másodpercek. Most már tudjuk, hogy mennyi idő, amíg egy új bomba, rakéta vagy ki tudja, micsoda talál el bennünket. A kalapácsnak egy percre van szüksége ahhoz, hogy felemelkedjen és teljes erejével újra lesújtson ránk. Még mindig pánikba esve rohangálunk, amikor ez bekövetkezik.

Kiabálni kezdünk egymással. Tehetetlenek vagyunk. Fogalmunk sincs, hogy mitévők legyünk. Végre nem vagyunk őrültek és óvatlanok. Megjött az eszünk, és vele megjött a félelem is. Még a levegővel is félelmet lélegzünk magunkba. Maga az idő, az egymás után pergő másodpercek is robbanásig teltek félelemmel. Ekkor a kalapács még egyszer lesújt. A ház egy darabban marad ugyan, noha alig hihető, hogy egy téglákból és cementből emelt képződmény úgy reszkethet, akár egy hatalmas puhatestű. Rázkódik egy darabig, mint a kocsonya, aztán újra megszilárdul.

A félelem, amit megtapasztaltunk, átállít bennünk valamit. Mintha megnyomna egy gombot a szívünk környékén. Többé már nem leszünk óvatlanok. Átfutjuk a híreket, hátha megtudjuk, hogy mi történt, de nincsenek hírek, vagyis nincsenek valódi hírek. Minden hír csak porhintés a nagy semmiről, ami nem sok jót ígér. Az igazi hírek hiánya csak tovább fokozza a félelmet. Most már tudjuk, hogy az elnök és a kormány napokkal a háború előtt tisztában volt vele, hogy mi következik. Pontosan tudták, hogy mikor és hol fog támadni az ellenség, de inkább hallgattak, hogy ne keltsenek pánikot. Rendben, a pánikot sikerült elkerülni, csak éppen több ezren, akik elhagyhatták volna az olyan településeket, mint amilyen Bucsa, nem tudták, hogy mi vár rájuk. A tudatlanság csak addig a pillanatig volt áldás, amíg meg nem jelentek az orosz katonák, hogy rájuk lőjenek a tankjaikból, hogy megerőszakolják őket, és hogy kivégezzék őket, miután hátrakötözték a kezüket azokkal a fehér rongyokkal.

Úgyhogy most már tudjuk, hogy a hallgatás veszélyes. A hírek hiánya még a rossz híreknél is rosszabb. Az egyetlen, amit tudunk, hogy a mai napon újabb orosz offenzíva kezdődött.

Fontolóra vesszük, hogy elhagyjuk-e Harkivot. Elmehetnénk az egyik közeli faluba, ami most még biztonságosnak és nyugodtnak tűnik, de arra jutunk, hogy ez túl veszélyes. A legközelebbi város, Poltava, már így is túlzsúfolt. Nem igazán maradtak biztonságos helyek az országban, illetve arrafelé, amelyek még annak mondhatóak, úgy élnek az emberek, mint a halkonzervben. Fogalmunk sincs, hogy mitévők legyünk.

Még mindig nincsenek hírek, és a levegő továbbra is tele van félelemmel. Este megtudjuk, hogy az oroszok valószínűleg vegyi fegyvert vetettek be. Közben folytatódik Mariupol elpusztítása. Hatalmas, kolosszális bombákat dobnak le a városra, amelyek robbanása száz kilométerre is elhallatszik. Tudjuk, hogy az orosz katonák nyugaton és délen is előrenyomultak, de nem ismerjük a részleteket. Még mindig nem tudjuk, hogy mitévők legyünk, úgyhogy nem is teszünk semmit, vagy legalábbis nem teszünk semmi fontosat. Várunk, alszunk, fel-alá járkálunk a szobában, és hülyeségeket nézünk az interneten. Például fotókat Putyinról.

Találok egy fotót, amelyen Putyin még kisfiú. Nem mondhatnám, hogy a tekintete csillogna az értelemtől. Olyasvalakinek látszik, aki nem tűnik ki a többi nímand közül, de ha egy sötét utcán találkozol vele, veszélyes lehet. Van valami gonoszság abban, ahogy elhúzza a száját.

Miként lehetséges, hogy ez az emberi lény pszichopata államfővé cseperedett, aki az egész világra veszélyt jelent? Hogy lehet, hogy ez a kisfiú azzá a szörnyeteggé nőtte ki magát, aki az olaszországi Pomposa-apátság faláról tekint le a látogatóra?

Ha valaha is eljutsz a Pomposa-apátságba, azt javaslom, hogy pillants a jobb oldali falra, és meg fogod látni, hogy Putyinról már 1360-ban is készült egy remek portré. Igen, tudom, hihetetlenül hangzik, de tényleg őt ábrázolja. Ugyanaz az alacsony homlok, ugyanaz az orr, ugyanazok a fülek és szemek. Leginkább a szeme hasonlít rá.

Forrás: Helikon Kiadó

Egész idő alatt próbáltam elmagyarázni a világnak, hogy bármilyen hihetetlen, de megtelt rettenetes csodákkal – és közben én magam sem tudom, hogyan történhetett meg mindez. Vannak dolgok, amelyek ellentmondanak a józan észnek. Vannak dolgok, amelyek felfoghatatlanok maradnak, bármilyen közelről és szemszögből is vizsgáljuk őket.

„Hiszem, ha látom”, szoktuk mondani. Ukrajnában ez ma már nem igaz. Most hiába látjuk, mégsem tudjuk elhinni, ami történik.

*

A regény hamarosan megjelenik a Helikon Kiadónál.