4.

A Költő kimerülten érkezett haza. A felesége és a lányai egészen késő estig fent maradtak, hogy vele vacsorázzanak. Egyből feltűnt nekik, hogy üres kézzel érkezett haza, ami egy ilyen hosszú utazás után szokatlan volt tőle. Eddig mindig hozott valamit lányainak; valamit, ami jellemző volt arra a helyre, ahol járt. Azon az estén viszont csak a csendet hozta haza. És ez a csend átjárt mindent és mindenkit, és hosszú ideig rátelepedett az otthonára.

A Tiranába érkezését követő napon bement az Írók és Művészek Egyesületének székházába. A nagyon szép, királyság korabeli épület Zogu király idejében tiszti házként működött. Az uralkodó a katonaság iránti tisztelet kultúráját kívánta meghonosítani Albániában, ezért építtette a házat a főváros egyik frekventált helyére, a központhoz roppant közel.

A klubhelyiségben, a sarokban lévő asztalnál Pol Gjakova két kollégája épp sakkozott, két zenész pedig a vállaik mögül figyelte a mozdulataikat. Olyan volt ez, mint egy minden délután megrendezett, négy művész között lefolyó kis bajnokság. Tartozott a csapathoz egy festő is, aki többnyire csak a játékvezető szerepét töltötte be. Játszani nem játszott, mert nagyon érzékeny volt, és tartott az érzelmi megrázkódtatástól. A festő kivételével, aki Lengyelországban tanult, a többiek a sztyeppékről jöttek. A festő legalábbis szerette így nevezni azokat, akik a Szovjetunióban tanultak. “Muzhik^[1] mindegyik.” – mondta rájuk gyakran. Ő nem csak a lengyelországi Krakkóban tanult, hanem még a felesége is lengyel volt. Mindig svájci sapkát hordott, és állig begombolt, nadrágba tűrt inget viselt nyakkendő nélkül, hozzá halvány kockás kabátot, és fekete kordbársony nadrágot. Annyira hasonló volt az összes ruhadarabja, hogy úgy tűnt, egész ruhatára ebből a négy-öt elemből állt. Ez határozottan egy olyan férfi öltözéke volt, aki nem akarta, hogy észrevegyék. A zenészek ezzel ellentétben a lehető legrendezetlenebb, az írók pedig a legízléstelenebb módon öltözködtek. Mind a négyen olyan vidéki nőt vettek feleségül, akik a forradalom miatt érkeztek Tiranába.

A négy sakkozó és a Költő az Albániai Írók és Művészek Szövetségének tagjai voltak, viszont a festő nem. Nem álltak hozzá közel a vezetőséghez tartozó festők, ráadásul ők is a Szovjetunióban fejezték be tanulmányaikat, ahol a szocialista realizmus dogmája úgy ragyogott, mint a Nap. A vezetőség egy ideig ferde szemmel nézett arra a néhány színházrendezőre, filmkritikusra és filmrendezőre, aki Magyarországon, azokra a szobrászokra és zenészekre, akik Csehszlovákiában, arra a pár színészre és rendezőre, akik Romániában, és arra a két-három koreográfusra és építészre, akik Lengyelországban tanultak. Ők revizionalistáknak számítottak, akik könnyen átlépték a szocialista realizmus határvonalát. Műveik felett is egyre szigorúbb éberséget és kontrollt gyakoroltak.

- Pol Gjakova temetésén voltam. - szólt a Költő, és hirtelen mély és drámai csend borult az asztalra, közepén a sakktáblával.
Mindenki ledermedt. A csendet aztán az egyik zenész törte meg. Nem csinált mást, mint visszaütötte a magas labdát, és provokatívan visszakérdezett:
- Voltál Pol Gjakova temetésén?!
- Igen. Pol Gjakova temetésén voltam - ismételte meg a Költő.
A másik zeneszerző megköszörülte a torkát, és egy újabb kérdéssel vágott vissza:
 - Nem teljesen világos, hogy miben halt meg a szerencsétlen. Te tudod, mi történt?

- Pol Gjakova temetésén voltam - jelentette ki harmadjára is a Költő, majd elindult a pult felé, maga mögött hagyva az asztalnál támadt felfordulást.

Ő maga sem értette, hogy jutott eszébe, hogy hazudjon, és bátornak tettesse magát. Csendes hősnek. Talán így akarta magát büntetni? Mazochizmusból csinálta?! A sebzett lelkiismerete késztette erre?! Fogalma sem volt, mi történhetett vele. Mindenesetre a Költő, ahogy kikért egy pohár konyakot, már rendelte is a másikat.

Az asztalnál egyértelműen látszott, hogy a játék félbeszakadt. A játékosok sugdolózni kezdtek, és semmi változás nem történt a táblán. Pár perc elteltével a festő is megjelent a pultnál, és ő is rendelt egy konyakot. Csak ők ketten álltak ott akkor a költővel.

- Nagyon sajnálom őt - mondta a festő, akinek e tréfája úgy hasította ketté a teret, mint egy váratlan és pontos biliárdgolyó.

A pult sima, keskeny felületén a tréfa átcsúszott a Költő térfelére.

- Én még jobban. - válaszolta.
- Gondolom. Közeli barátok voltatok.
- Igaz…
- Jó éjszakát és Isten legyen veled! - suttogta a festő. Fizetett, majd távozott.

Hazafelé menet a Költő nem értette, honnan merítette a bátorságot, hogy hazudjon, és azt állítsa, hogy részt vett Pol Gjakova temetésén. Vajon miért csinált ilyet?! Miért mondott olyat, ami nem is történt meg, émiközben ez egyszerre a kezdetet és a véget is jelenthette számára? Miért viselkedett ilyen mazochista módon? Talán Isten bünteti az önváddal, amiért nem kísérte el barátját utolsó útján? Vajon ez lehet az oka?! Nem tudta… nem értett már semmit.

5.

November 8-án este, amikor Diana elvált kórustársaitól, Dhimitri Dine jelent meg előtte. A férfi a járdán várt rá, és követni kezdte, amíg a barátai el nem maradtak mögötte. A város korán besötétedett, és a főúton kívül nem volt más kivilágítva.
- Jó estét! – mondta, és a nő felé nyújtotta a kezét.
- Jó estét! - válaszolt Diana, és egy pillanatig habozott, de végül kezet fogott vele. Végtelenül fáradtnak akart tűnni, aki nem képes a hosszú beszélgetésre.
- Örülnék, ha meginnánk valamit itt a Rinia cukrászdában. Nagyon finomak a süteményeik is - mondta Dhimitri kicsit izgatottan, és rámutatott a város legnagyobb és legelegánsabb épületére.
- Majd máskor, ma este nem lehet. Nagyon kifárasztott a munka és a próba.
Dhimitrinek ennél a „majd máskornál” tulajdonképpen nem volt többre szüksége. Ezúttal nem sikerült ezt a csatát megnyernie, bár az alkalom igazán jónak tűnt.
Közben Diana már felfelé tartott a lakásához vezető lépcsőn, és magában átkozta magát a válasza miatt. Nem értette, hogy juthatott eszébe olyat ígérni, hogy „majd máskor”.
Feldúltan lépett be a bejárati ajtón. Szép, széles homlokán kidudorodott egy ér az idegességtől. Anyja azonnal megérezte Diana lelkiállapotát. A lány fejére tette a kezét, mint gyerekkorában, majd szólt, hogy üljenek le enni.

- Vártunk téged. - mondta neki.
Viszont Diana nem tudott a vacsorára gondolni. Az a férfi teljesen tönkretette az egyébként szép napját. Miután a szokás szerint üdvözölte apját - azaz kezet csókolt neki–, kiment a szobából és gyorsan levetkőzött, majd az ágyába vetette magát.
Eseménytelenül teltek napjai már hónapok óta, hogy meg az átkozott munkahelyéről, a Trikotazh-ról meg ne is beszéljünk. Legalább a kórussal töltött délutánjai igazán felhőtlenek voltak. És most előkerült ez a fickó, hogy még ezeket a délutánokat is tönkretegye.

Milyen jogon tette ezt?! Biztosan félelmet akart kelteni benne.

Azon az estén sem Diana, sem édesanyja szemére nem jött álom. A nő csak nézte, ahogy a lánya forgolódik az ágyban. Újra megjelent szemei előtt Pol Gjakova mester gyengéd tekintete és finom hangja, ahogyan az a jelenet is, mikor a férfi felé nyújtotta a kezét.
Reggel Diana a szokásosnál korábban ment el otthonról. Levegőre volt szüksége, így hát fogta biciklijét, és elindult. Élvezte a párás levegő simogatását, ahogy  kimerült és álmatlan arcába csapott. Elhaladt a munkahelye mellett, és még fél órája volt kezdésig. Egy kis klubban, az út mellett megpillantotta Bep Tanushit, ahogy egyedül ücsörög egy asztalnál. Ő is észrevette Dianát. A lány közvetlenül a férfi mellett leszállt a biciklijéről, ő pedig az asztalához hívta.
Leülök mellé és én is iszok egy olyat, amit ő iszik, bármi legyen is az, gondolta magában Diana, és leült a férfi mellé. Bep Tanushi szemei csillogtak. Egy színes ital volt poharában, majdnem olyan, mint a jód.
- Ez fernet.– mondta Bepi. – Kérsz te is egyet?
- Igen, kérek! - válaszolt nyers határozottsággal Diana, mintha valami rejtett igazság törne ki belőle.

Nem sokat kellett várni a pincérre, aki már hozta is neki a fernetet. Magasba emelték poharaikat, és koccintottak. Az italnak keserű, erős, már szinte gyógyszer íze volt. Erre nem számított, savanyú arccal helyezte vissza poharát az asztalra.
- Na látod, milyen nehezek a férfiak reggelei?! - tette fel a kérdést Bepi, amitől Diana végre felnevetett.

*

Jegyzetek:

^[1] muzhik/мужик = oroszul; főnév. orosz paraszt

*

Magyarország helye egy albán író életében

(Méhes Károly miniinterjúja Stefan Çapalikuval)

Különös módon fonódik össze Stefan Çapaliku albán író munkássága és Magyarország. A Magyar Írórezidencia Program volt (2021) és leendő (2024) alkotója versben és prózában egyaránt írt és tervez írni hazánkról.

Milyen kapcsolata volt önnek Magyarországgal korábban?

A születésem napjától egészen a kommunizmus 1990-es bukásáig Magyarország folyamatosan téma volt a családomban. Egyszer az elismerés hangján beszéltek róla, máskor átkozódva. Egyedül a nagybátyám emlegette mindig szeretettel, aki 1951-56 között Budapesten tanult az orvostudományi egyetemen, és a forradalom során részt vett a megmozdulásokban antikommunista barátai társaságában. A családom minden más tagja azt hangoztatta, ha nem lett volna ez a magyarországi történet, a nagybátyámat nem börtönözték volna be, és mi sem szenvedtünk volna az ő bebörtönzésének következményeitől. Bár én magam is kárát vallottam mindennek, mivel „szégyenletes családi hátteremnek” köszönhetően nem mehettem egyetemre, furcsa módon mégis inkább a nagybátyám oldalán álltam. Csendesen csodáltam őt, és arról ábrándoztam, hogy egy napon én is megismerkedhetek ezzel a csodás országgal és az ott élő emberekkel.

Milyen hatása volt még az életére a nagybátyja sorsa?

Számomra ő az példázta mindig is, hogy érdemes a szabadságért áldozatokat hozni. Példa volt arra is, hogy az ellenállásnak előbb vagy utóbb meglesz az eredménye. Az ókori latin mondás, a „meghajlok, de meg nem török” élő példája volt az ő személye egész életében. Írtam is róla egy drámát, amit „Húsz év, két év és két nap” a címe. Ezzel több díjat is nyertem idehaza és külföldön egyaránt, és jó lenne, ha megjelenne magyarul is.

Önnek milyen tapasztalatai voltak Magyarországgal és a magyarokkal, vagy akár a magyar irodalommal?

Az én irodalmi tanulmányaimhoz mindig is hozzátartozott a magyar romantikus költészet és Petőfi szabadságvágya, aztán később megismerkedtem József Attila és Kertész Imre műveivel is. Szeretem hallgatni a „Szomorú vasárnap” című dalt, imádom Tarr Béla filmjei. Valamennyire ismerem a magyar kísérleti színjátszást, sokra tartott Németh Ákos darabjait, továbbá Mundruczó Kornél filmjeit.

2021-ben Pécset volt rezidens író, 2024-ben visszatér majd, egy másik magyar városba. Min tervez majd dolgozni?

Egy regény megírását tervezem, ami egyrész az albániai Skodra városában 1916-18 között állomásozó magyar katonákról szól, de persze benne lesz a nagybátyám 1956-os története is, illetve a saját, jövőbeni 2024-es tapasztalataim.