Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja (részlet)
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja (részlet)

HÁRSSOR (MARION)

 

A falevelek fonákja ezüstösen csillog. Marionnal egész nap a Klockhusparkent járjuk. Piros bojtos sapkájában szaladgál cikcakkban a csupasz fák között. Valamivel távolabb felborult sakkfigurák hevernek. Nagyon hiányzik nekem Sabina, és mindaz, ami elmúlt. Azt kívánom, bárcsak itt állna mellettem mosolyogva, egy fehér futóval a karjában.

– Sakk-matt, Jimmie Darling.

Marion áll a naplementében, és a Stora Mans épület egyik ablaka felé kémlel, ahol éjjelente lámpa világít. Valaki ott lakhat, vagy legalábbis visszajár aludni minden éjszaka. Néhány hete eltávolították a tatáriszalagot, amely, akár egy óriási rovar, a főbejárat homlokzatára kúszott, s az arany felirat megcsillan az esti fényben. Talán végre történik valami. A régi kórházépületekből lakások lesznek, de most még ott állnak érintetlenül, tekintélyesen, halvány, szép karmazsin árnyalatukban. Az üvegajtókon keresztül úgy tűnik, mintha minden úgy maradt volna, ahogy másfél évtizede hagyták. Mintha a személyzet épp most csukta volna be maga mögött az ajtót, és indult volna el onnan. Néhol még a táblák is megvannak, csak az ablakrácsokat és a kórház területét körülvevő kerítést távolították el. A darabjai ott hevernek feltekerve a fűben, a régi őrbódé mellett.

Csöndben állunk a kis tó előtt. A befagyott vizet nézzük. A hideg úgy feszül a testünkre, akár egy tiszta, kemény öv. A füst, a fagy és az éjszaka kristálytisztasága. Marion futásnak ered a vén fák között. A fasoron, amely az örökkévalóságban folytatódik. Megállok, és várom, amíg visszajön. Ahogy becsukom a szemem, Jimet és Edvardot látom, amint elhagyják a kórház területét az ezüstszínű Mercedes fedélzetén. Füstölgő cigarettával várnak a kapunyitó őrre és a fákról vigyázó madarak hangjára. Néha Sabina is velük van. A hátsó ülésen félig elnyúlva egy pohárral a kezében, hosszú, fehér haja legyezőként terül szét a háttámlán. Miután Jim begombolta az ingét, a visszapillantó tükörben megnézte magát, jöhet az első korty pezsgő, és már hallatszik is a könnyed zizegés, amint az elektromos kapuk végre kinyílnak, és kiengedik őket a kórház parkjából. Egészen hangtalanul távolodnak, végig a hárssoron, föl a keskeny utakon, amelyek elkanyarodnak a kórháztól, aztán át a hidakon a város fényei felé.

– Megyünk már, mama?

Hideg volt, és kipirosodott a keze, épített egy kis hólámpát egészen közel a tóhoz, de nem volt nálunk se gyertya, se gyufa. Kezét a kezembe fogom, és a leheletemmel próbálom melegíteni.

– Arra gondoltam, hogy bemehetnénk.

– És mit fogunk csinálni odabent?

– Nem tudom. Egy kicsit körbenézünk.

– Nincs bent sötét?

– Sötét van. De nem veszélyes.

– Biztos vagy benne?

– Egészen biztos, Marion.

A Stora Mans épület hátsó, vörös falára valaki egy nagy szívet karcolt. Egy magányos férfi halad át az udvaron, magában beszél, és egy nő sétál a kutyáival, máskülönben csak mi vagyunk. A felhők meglepően alacsonyan szállnak fölöttünk, ahogy a hideg szélben baktatunk, és a bezárt ajtókat próbáljuk nyitogatni. A sárga épületből, a lejtő mellett, ahol régen a nyírfák árnyékában üldögéltünk, most gyerekek szaladnak elő. Utánunk kiáltanak, és azt kérdezik, hogy tudjuk-e, hogy ez egy elmegyógyintézet volt.

– Igen – kiáltom vissza –, a papám is itt lakott, amikor kicsi voltam.

Válaszomtól a gyerekek meghátrálnak, és eltűnnek a fák között.

Visszasétálunk a kápolnához és a főépülethez, miközben havazni kezd. Gyér áprilisi hó. Olyan érzés, mintha bennem havazna, amikor Marionnak váratlanul sikerül kinyitnia az egyik hátsó ajtót. Tiszta hószag és fény csap az arcunkba. Föld alatti lágy félhomály és túláradó melankólia fog el, amikor húsz év után először újra belépek a kórházba.

– Ki a beteg? – kérdezi Marion, és úgy pillant rám, ahogy csak ő szokott. Soha senki nem nézett még rám ilyen szemekkel. Ő mindent elhisz nekem.

– Senki sem beteg. A kórházat már régen bezárták. Gyere csak!

Eltűnik a folyosón egy fehér madártollal a kezében, távolról hallom az éneklését. A gyógyfürdőket idéző esőfényű, zöld szín még mindig megvan. A hálótermek falain tapéták, mindegyik szobában más és más mintázatú. Mintha az idő múlását látnánk odabent: negyvenes, ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek. Gyógyszereskocsik állnak szorosan a fal mellett, betört ablak üvegszilánkjai hevernek a földön, és olyan érzés fog el, mintha nem volnánk egyedül. Mintha egyenesen szembejönne velem Jim, és Edvard is, a kigombolt fehér köpenyében. És elképzelem, hogy Jim osztályáról az idős férfibetegek, akik ott dohányoztak a nyírfák alatt, most újra megjelennek, amint kinézek az ablakon. Ha behunyom a szemem, Paul nagy, meleg kezét és a lélegzetét érzem a tarkómon.

– Ideje elrepülni innen, kicsi pillangó.

Azt mondják, hogy a régi betegek visszajárnak a Beckomberga parkjába. Ácsorognak a fák alatt, kezüket a napszítta falakra helyezik, mintha még mindig ott dobogna az intézet szíve – halvány emberi lüktetést érzek, amikor megérintem a kifakult, vérszínű homlokzat falát. Ezek az árnyékok, hangok hozzájuk tartoznak, akik egykor itt laktak. Erősödnek és elhalnak odabent, akár a csapdába esett madarak. Amikor behunyom a szemem, látom magamat és Jimet, ahogy összekuporodva alszunk odafent a kórház toronyórája alatt, a durva télikabátjába burkolózva. Egyedül vagyunk a világban, mint ahogy mindig is egyedül voltunk, egyedül az ő szerencsétlenségével. Álmomban, hogy ne fázzak, átkarolja a vállamat.

 

 

 

 

 

II

A MÁSODIK BESZÉLGETÉS (AZ ATLANTI-ÓCEÁN)

 

Szürkületkor száll le a gépünk Cariñóban, amikor az árnyékok elmosódnak, eltűnnek, és a fehéren tűző, spanyol napfény megenyhül. Marion teljesen nyugodtan ül az autóban, és bámulja a kék hegyeket. Újra rászokott arra, hogy a hüvelykujját szopja. A kis hólyag, ami már régen begyógyult, hamarosan újra nedves és sebes lesz. A pálmák között denevérek árnyai rajzanak, gyors fekete jelekként a halvány fényben, akár sodródó, elszáradt falevelek az éjszakában. A naptól kiégett a fű és a fák, és a táj elhagyatottnak tűnik, mintha az emberek már elvándoroltak volna innen. Minden más volt, amikor Jim néhány éve ideköltözött, valami reményteli érzés honolt errefelé. Most ritkán látni mozgást a házak között, csak a kóbor kutyák éles ugatása hallatszik a távolból. Tető nélküli házak tűnnek elő, amelyek már sosem készülnek el, most, hogy a pénz elfogyott. Csak csupasz betonszerkezetek ágaskodnak számkivetve a kopár tájon.

Jim fáradtnak tűnik, ahogy ott ül, és a napszítta síkságot bámulja. Madarak rikoltoznak fölöttünk, aranyló hasukkal szántják végig az ég utolsó narancsszínű fényét, mielőtt leszáll az éjszaka. Fényszórók csapnak a körforgalomban ácsorgó lányok arcába. Árulják egyetlen portékájukat: a kelet-európai testüket.

Ülünk a teraszon a sötétben, miután Marion elaludt az alsó szinten. A hullámok morajlása elnyomja a halvány zenét, amely a házból szűrődik ki, Bach Magnificatja, amit Jim újra és újra lejátszik. Időnként bemegy, és visszahelyezi a lemezjátszótűt az „Et misericordia” tételhez. A mozdulataiban ráismerek a monotóniára, a sötét gondolatok és álmok örvényére, amely húzza őt lefelé.

– Szóval mi is történik most? – kérdezem.

– Drágám – szólal meg –, hisz tudod, hogyan fogom végezni. Hatvan darab Imovane és egy egész üveg whisky, aztán fogom magam, és belegázolok az óceánba. Nincs már sok hátra.

A csillagok mintha kissé lejjebb csúsztak volna az égen, a sötétségben hallatszik a tenger lélegzete, amely itt sosem szűnik meg. A súlyos hullámok a partnak csapódnak, mielőtt újra visszahúzódnának a mélybe.

– És mikorra tervezed?

– Nem tudom megmondani. Olyan lesz, akár valami belső zuhanás. Nem tudom neked megadni sem az időpontot, sem a helyszínt. Ott nem létezik időrend, sem térkép.

– És azután?

– Szétszórhatod a hamvakat az Atlanti-óceánban, vagy hazarepülhetsz velem Stockholmba. Ott van a családi sírhely, ahol Vita és Henrik nyugszik a Skogskyrkogårdenben.

 

Az erkélyajtó nyitva áll, és a partról Marion éles hangját hallani, amint a pálmafák alatt játszik. Ablakom alatt fűbe hanyatlott, fehér papírrepülők. Egész éjjel ébren voltam, de Marion mélyen aludt, és boldogan kelt fel, hogy a tengernél vagyunk. Amint kinyitotta a szemét, máris elkezdett papírrepülőt hajtogatni, aztán megfeledkezett róluk, és szaladt le a partra, hogy köveket keressen, és tengericsillagokat. A vékony lábával álldogál a homályosan fénylő vízben, lesétálok hozzá, aztán lefekszem egy törülközőre, és olvasok. Amikor fölpillantok, olyan, mintha egy hatalmas tükörben állna.

 

Marion a családunkban az egyetlen, aki nem sérült. Ő tökéletes. Amikor mellettem fekszik a parton, elnézem a tornacipőbe bújtatott vékony lábát, előredomborodó mellkasát, szíve lüktetését, miközben a teste magába szívja a napfényt és az Atlanti-óceánt. Sima a hasa, a karja és a keze kinyílik és becsukódik, akár egy medúza, amikor a napernyő alatt alszik. Lone azt szokta mondani, hogy Marion tőlem örökölte a tekintetét, azt mondja, olyan, mintha az én gyermekkori szemembe nézne. Néha eltűnődöm, vajon lehet-e egy pillantást örökölni, s hogy a sötétség örökölhető-e. Jim megérinti a vállamat. Lesétált a partra, és leült mellém, anélkül, hogy a lépteit meghallottam volna; biztosan elszunnyadtam egy kicsit. Hirtelen felébredek a kénszagra, amikor cigarettára gyújt. A tengert bámulja, a reszkető életlen horizontot, ahol a víz és az ég találkozik. A napernyőn keresztül is perzsel a nap.

– Olyan lesz, mintha sosem lettem volna itt, Jackie. És elboldogulsz. Mindig is elboldogultál. Hisz sosem voltam az az ember, akire számítani lehetett volna. Te is tudod.

Odakint az óceán egészen nyugodt és mozdulatlan. Lassan folytatja:

– Közvetlenül azelőtt, hogy minden kialszik, nincs félelem, csak a tudat határán imbolygó halvány fény. Ha nem létezik többé idő, nincs többé aggodalom. És ha a tér megszűnik, nincs többé félelem. Ez valamiféle paradicsom, Jackie. Ez a paradicsom hívogat.

Pálmafák alatt sétálunk fölfelé a házhoz a kőkerítés mentén. Marion a piros labdájával előrefut. A forróság áthatolhatatlan falként zár körbe.

A naplementék olyan gyorsan múlnak Cariñóban. Minden előzetes jel nélkül besötétedik. Az itteni esti fény csodálatos, tompa, baljós és súlytalan, mielőtt elmerül a tengerben. Bilbao felé utazunk, hogy onnan Madridba repüljünk, és aztán Stockholmba. Átható fenyő- és sóillat érződik a levegőben, a nappali forróság a hegyek fölött időzik, akár egy reszkető fátyol. Az út mindkét oldalán pálmafák, és a távolban sóhalmok szikráznak. Jimével találkozik a tekintetem  a kis visszapillantó tükörben, mielőtt tovább bámulom az utat. A tükörben az arca durva és magányos, láthatatlan kínról tanúskodik. A sápadt telihold már feljött a hegyek mögül, holott a nap még az ég alján sütött perzselőn, úgy világítottak egymás mellett, akár két testvér. Marion ül mellettem, és nézi a távoli hegyeket az ablakból, az állán vékony csíkban nyál csorog. Kérhetném Jimet, hogy maradjon még, de már hallom, ahogy nevet. Jim nevetése hideg hullámokban érkezik felém.

– Ugyan már, Jackie, nincs senkim, akiért éljek, senkim, akit szeressek. Sosem volt.

Erre már csak azt kérdezem:

– És mit csináljak veled, ha nem jön össze, és ott fekszel majd valamelyik kórházban?

– Semmit – válaszolja, és rám mosolyog. – Sosem volt még olyan, hogy nem jött össze.

– De hisz korábban is meg akartál halni – jegyzem meg –, nem ez az első alkalom.

– Bízz bennem, Jackie, tudom, mit csinálok.

– Oké. Csinálj, amit akarsz! Mindig is úgy volt.

Felröppen egy magányos flamingó, nem messzire tőlünk, élénk rózsaszín ragyogás a perzselő fényben. Akárha égne. Egy vízből fölcsapó láng amolyan repülő angyallá változik. Hátrahajtom a fejem, mintha nem kapnék levegőt. Néhány nap alatt ebbe az állapotba kerülök Jim közelében. Fölöttünk az úton madarak szállnak, apró, fehér testük majd a szélvédőnek ütközik, olyan közel repülnek. Elképzelem Vita magányos testét a tengerben, még mindig rajta van a világos tavaszi kabátja, kis ejtőernyőként lebegve a feje felett. Hogy csinálták, ő és Jim? Vajon ugyanezt a halál-játékot játszották, amit most mi? Vita búcsú nélkül ment el, talán Jim nem is ismer más távozási módot. Régebben elmesélte, milyen volt a halála előtt.

Jim: Egész tavasszal tudtam, hogy meg fog halni. Feküdt a kanapén, és ivott. Elterveztem, hogyan alakítom majd át a lakást, ha már nem lesz. A hálószobáját elfoglalom. Nem így történt. A bátyámmal egy új lakásba költöztünk, a Kungsholmenra. Nem tudom, honnan jött az ötlet, egy nap beköltöztünk, és ott ültünk a kartondobozok között. Vita és Henrik már elmentek. Olyan volt, mintha soha nem is lettek volna. Egy egész világ tűnt el velük. És amikor később elővettem a képeket Vitáról, máshogy nézett ki, habár azokat a fotókat már vagy ezerszer láttam. Nem olyan volt, mintha valaha is az anyám lett volna.

 

(A könyv hamarosan megjelenik a Metropolis Media gondozásában.)

A cikk szerzőjéről
Sara Stridsberg (1972)

Svéd író és műfordító. 2007-ben elnyerte az Északi Tanács irodalmi díját. 

A fordítóról
Teplán Ágnes (1980)

Irodalomtörténész, műfordító, az ELTE BTK Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékének oktatója. Többek között Lisa Langseth, Sara Mannheimer és Klas Östergren művei jelentek meg a fordításában.