3

Ó! Ökröm! Ó, én ökröm!

Szelíd ökröm! Ó!

 

A gördülő kapu oszlopának támaszkodva az aroeiras-i marhapásztor fájdalmas arccal álldogált, és figyelte, ahogy a marhák sorban, egyesével jönnek ki a karámból.

A szelíd ökörcsorda lassan haladt.

A birtok öreg bikája dölyfösen lépegetett. Sovány, lógó hasú borjak tolták maguk előtt az anyateheneket, egymást taposva. Aztán az utolsó jószág is, Legelő Virága, a sort bezárva, átjutott a karám kapuján és lassan elhaladt Chico Bento mellett, aki kezével megsimogatta az idős állat vörhenyes csípőjét a szeretet és a búcsú jeleként.  

Az asszonyok a konyha ablakából figyelték a jelenetet. Csendesen zokogtak, kabátjuk szélébe vagy a ruhaujjukba törölgették vörösre sírt szemüket.

Mikor az utolsó jószág is elhagyta a karámot, Chico Bento becsukta a kaput és lassan elindult a lomhán poroszkáló csorda után, amely céltalanul vonult, időnként megállt és szomorú szemét a szikkadt legelőre szegezte a reményvesztettség érzésével.

Néhány állat, anélkül hogy jobban eltávolodott volna, nyalogatni kezdte a száraz füvet, amely a bozótos erdő tisztásain foltokban sarjadt.

Mások, a kitartóbbak, leszegett fejjel haladtak előre ugyanabban a mélabús vonulásban, ösztövér csípőjükön lomhán csóválva farkukat. 

Chico Bento megállt. Végignézett a szürke láthatáron. A legelők, a mezők, a bozótos erdő, a csupasz birsalmafák, minden hamuszürkének látszott.

Az apró tómedrekben üvegesre keményedtek a szikkadt iszapgöröngyök, itt-ott néhány élettelen rákollóvirág ékelődött közéjük, melyeknek papírvékony levelei összetekeredtek.

Aztán észrevett egy sovány kisfiút a közelben, aki kedvetlenül rágcsált egy kiszáradt, zsenge ágat.

És ahogy hátat fordított a háznak, lehajtott fejjel, mintha a bőrből készült kalap súlya nyomná, a portól és naptól kiszáradt szemében szokatlan frissességet érzett, széles mellkasát fájdalmas zihálás töltötte meg, és elkeseredetten mormogta maga elé:

− Istenem, micsoda sors! Hamut eszel, míg éhen nem halsz!

 

*

 

Az öreg vályogház faszerkezetes teteje megfeketedett a napon. A lugasban, melyet száraz levelek borítottak, egy kutya bóbiskolt a tikkasztó hőségben.

Chico Bento belépett, ugyanolyan lassú léptekkel, és mintha meghajolt volna a foltokból összeálló kereszt alatt, amely élesen kirajzolódott, mint egy baljós előjel, régi, tarka ingének kifakult hátán.

Egyenesen egy polchoz ment és az olajlámpás alól, melynek fénye hosszúkás, füstös fénnyel árnyékolta be a falat, kihúzott egy összehajtogatott levelet. És mint aki újraolvassa a már végrehajtott ítéletet, hogy megszabaduljon a felelősség és a lelkiismeretfurdalás terhétől, még egyszer kibetűzte az intéző, Maroca asszony unokaöccsének levelét:

 

Nagynéném úgy határozott, hogy ha Szent József napjáig nem esik az eső, tárd ki a kapukat és engedd szabadjára a nyájat. Jobb rögtön elszenvedni a veszteséget, mint feleslegesen pénzt költeni takarmányra és magokra minden eredmény nélkül. Mehetsz utadra, vagy akár maradhatsz Aroeiras-ban is, de nem lesz munkád a birtokon.

Barátodtól búcsúzóul...

 

A marhapásztor hosszan nézte a szöveget, amelyből csupa reménytelenség áradt.

Aztán összehajtotta a papírt, visszatette a helyére, majd sietve elhúzta a karját, mintha szabadulni akart volna valami babonás félelemtől, amely visszafogta a kezét, mert egy efféle levél olyan volt, akár egy átok. 

Kint a kutya nyüszített, ahogy a kisfiú vesszővel bökdöste. És miközben nevetett, azt kiabálta:

− Gonosz ördög! Pislogj! Cudar! Pislogj!

A kiskutya felugrott. A gyerek és a kutya kirohant a felsöpört udvarra, sűrű porfelhőt kavarva maguk mögött. Chico Bento hagyta, hogy a feszültség, amely reggel óta kínozta, kirobbanjon belőle, az ablakhoz viharzott, és kezével a levegőben dühösen hadonászva, nyersen odakiáltotta:

− Cudar! Josias! Befelé, semmirekellők!

 

4

Amikor Vicente hazaérkezett Logradouro-ból, az egész család egy juh körül álldogált, amelynek gyapja vörösesbarna volt a portól, apró karcolások és száraz levelek borították, egész testében remegett, merev lábakkal és üveges szemekkel feküdt a földön összekuporodva:

− Foltos bürök, ugye?

Idalina asszony felemelte az összegömbölyödött testet, az árnikás üveggel a kezében gesztikulált:

− Fiam, miért nem legelteted az állatokat az udvaron kívül? Ugye tudod, hogy arrafelé csak bürök található? Ez a szegény állat már reggel óta lehet ilyen állapotban a patak mellett. És João testvér csak most találta meg és hozta ide…

A jószág rúgott egyet, mint aki meg akar halni, vérben forgó, kidülledt szemekkel.

Vicente karba tett kézzel figyelte, és látta, ahogy a szerencsétlen állat magatehetetlenül vergődve pusztul el mérhetetlen kínszenvedésben és gyötrelemben, mint aki küzdeni akar, de nem tud.

Egy pillanat múlva a jószág újra megfeszült, fájdalmas erőfeszítéssel próbálta felemelni a fejét, de aztán teljes súlyával a kövezetre zuhant.

Alice, a legkisebb lány a házban, a földre térdelt és felkiáltott:

− Vége van!

Vicente elfordult és hívta João Marreca-t, aki távolról, lóháton, a karám kerítése mellől figyelte a jelenetet:

− João testvér, vidd el innen a karámba, és húzd le a bőrét.

Alice a bátyjához futott, megragadta a karját és kérlelni kezdte:

− Aztán elküldöd a bőrét, hogy kikészítsék, ugye, Vicente? Olyan szép, gyapjas állatka! Lehet belőle szőnyeget, vagy nyeregtakarót készíteni.

Vicente nevetett és arcon paskolta a kislányt:

− Milyen takaró! Ki látott már birkabőrből készült takarót!?...

 

*

 

A vöröslő naplementében egy fekete alak rajzolódott ki.

Nemsokára egy ló és lovasa emelkedett ki a hosszan elnyúló, sötét árnyékból.

A ló ütemesen kemény ügetésére a lovas esetlenül mozgott fel-le a nyeregben, olyan közönyösen, mint egy gondolataiba merült makákó, aki guggolva ül az ágon és hagyja, hogy a szél kénye-kedve szerint rángassa ide-oda.

Chico Bento volt. A ló megállt a száraz cordia fa alatt, ami ritkás árnyékot vetett. A lovas leszállt a lóról, ugyanazzal az ügyetlen hanyagsággal, kivette a kötőféket a nyeregpárna alól és odakötötte az állatot a fához.

Vicente egy függőágyban ülve, kezében cigarettával, látta az érkezőt és fogadta a parasztember dünnyögő köszöntését:

− Jó napot, barátom. Ülj le!

A marhapásztor leült az ablakpárkány melletti fapadra.

Azért jött, hogy üzletet kössön… az aroeiras-i birtokon lévő néhány jószágát akarta eladni…

− Nos, igaz, hogy elmész?

A mesztic férfi hosszan elnyújtott panaszos hangon válaszolt:

− Igen, uram… A gazdasszony elrendelte a marhák szabadon engedését. A mai napon kinyitottam a kapukat…

− És ahogy hallottam, még így is egy hetet vártál… Ma 25-e van…

− Reméltem, hogy esni fog Szent József napja után is… De nem!

Vicente tűnődve lehajtotta a fejét.

Aztán hirtelen, mint aki menekül a nyugtalanító gondolat elől:

− Hány marhát akarsz eladni?

− Egy ökröt, egy tehenet és egy borjút. És van még egy bőrruhám, szeretném, ha megtartaná. Nyársasszarvas bőréből van, egyetlen szakadás sincs rajta… 

− Mennyit kérsz érte?

− A ruháért adhatna húszezer realt.

− És a jószágokért?  

− A marhákért adjon, válogatás nélkül, negyvenezer realt fejenként… Olyan, mintha odaadnám őket…

− Negyvenezer real sok érte. Quixadá-ban huszonöt-harmincezer realba kerül a szarvasmarha.

A marhapásztor levette a bőrkalapját, amely felkunkorodott a nyakán, és megvakarta a tarkóját.

− Ha Vicente uram hajlandó lenne alkut kötni… Adna nekem egy teherhordó állatot és még egy kis pénzt… Mert egy öszvért később könnyebb lesz eladni…

Vicente lassan beszélt, ahogy a függőágy ide-oda ingott:

− Egyébként… nem kellene most marhákat vennem… De menjünk a karámba, és nézd meg, milyen állataim vannak. A jószágaid között van nemes fajta?

− A tehén és az ökör a holland fajtából való.

− Akkor nézzük meg az öszvéreket. Biztos nem akarsz vakon üzletet kötni…

Elindultak a karám felé. Ahogy együtt mentek, Vicente egyenes, robusztus testalkata mellett Chico Bento hajlott alakja még görnyedtebbnek és szomorúbbnak tűnt, olyan volt, mint egy fájdalmas kérdőjel.

Amikor a marhapásztor újra lóra szállt, Vicente búcsúzásképpen így szólt:

− Reggel, jó korán küldd el hozzám a fiút az állatért és a Zacarias da Feira nevére kiállított fizetési meghagyásért.

Már sötétedett, mikor Chico Bento elindult. A ló hosszú lépteinek ritmusa lassan elringatta.

Széles western nyeregben jött és ment, lekerekített kápával és nagyméretű, díszes nyeregszárnnyal.

Az üzletre gondolt. Micsoda híres jószágok! Egy öreg patás és ötvenezer real mindezért cserébe! Ilyen az, amikor az embernek nincs semmije…

Az ebédlőbe lépve Vicente mindenkit már az asztalnál ülve talált.

Az őrnagy az üzletről faggatta és a fiatalember elkezdte mesélni, mit végzett.

Idalina asszony közbevágott:

− Az Isten szerelmére, mit fogsz kezdeni még több marhával? Nem elég az, ami már van?

Vicente kukoricakását evett, de hirtelen abbahagyta:                     

− Ugyan, anya, hiszen majdnem éhen hal szegény. Ezenkívül fajtatiszta szarvasmarha, az aroeiras-i Hereford fajtából való… Biztos vagyok benne, hogy mind megmenekül…

Az őrnagy a kávéját kavargatva helyeselt:

− Kiváló marha… híres… Ismerem. Jól tetted, fiam. Gyerünk!   

                                                                                      

5

 

Chico Bento-nak nem maradt más hátra, minthogy elinduljon új helyet keresni.

Haszonnövények, munka, vagy bármiféle eszköz nélkül nem érdemes maradnia, hogy éhen haljon, amíg a száraz időszak tart.

Nagy a világ, és az Amazonas-ban mindig van gumikitermelés…                                                                                                                                                                                                                                 

Késő éjszaka, a kicsiny zárt szobában, melyet egy alig pislákoló olajlámpa világított meg, megbeszélte a feleségével az utazás tervét.

Az asszony sírva hallgatta, könnyekkel borított szemét törölgetve a vörös szövetháló szélébe.

Chico Bento bízva abban, hogy álma valóra válik, próbálta felvidítani őt, menekülők ezreinek történeteit mesélte, akik meggazdagodtak északon.

Lassú, fáradt hangja tisztán csengett, emelkedett lett, szinte megváltozott, terveket és nagyratörő célokat szőtt. A reményteljes képzelet kiegyengette a rögös utakat, megfeledkezett a honvágyról, az éhségről és a gyötrelmekről, behatolt az Amazonas homályos, zöld sűrűjébe, legyőzte a kegyetlen természetet, úrrá lett a vadállatokon és a látomásokon, gazdaggá és győztessé tette.

Cordulina hallgatta őt és szívében visszhangra talált ez a remény; de ahogy szemét végigfuttatta a vályogkunyhó falán, a sarokban, a foltozott függőágyon, ahol a legkisebb fiú aludt, újra elfogta a honvágy és panaszosan azt felelte:

 − Chico, úgy sajnálom a kis házunkat! Istenem, hol fogunk élni ebben a hatalmas világban?

Vicente fájdalmas hangja újra megtelt vigasztalással és ígérettel:

− Bármelyik fa ágából lehet függőágyat készíteni… És ilyen tiszta, felhőtlen éjszakákon az embernek kedve támad a szabad ég alatt aludni…Ha esne az eső, akár éjjel, akár nappal, szükség lenne arra, hogy elinduljunk a nagyvilágba?

Cordulina lehajtotta a fejét. Chico Bento tovább beszélt.

A Vicente-vel kialkudott állat korán reggel érkezik. Quixadá-ba megy majd vele, hogy szabadjegyet szerezzen, melyet a kormány ajánlott fel.

Mikor megkapja a pénzt Zacarias da Feira-tól, eladja az öszvért és leöli a megmaradt állatokat, hogy legyen mit enniük az úton, mi hiányzik majd akkor? Lesz vonat, ennivaló, és pénz…

Cordulina felkelt, hogy elringassa a kicsit, aki sírva ébredt.

Pirkadt. Az udvaron álló jeruzsálemi tövis fáján időről időre madarak félszeg kórusa csendült fel. A nap vörösre színezte a horizontot. A fehértorkú törpepintyek még jobban rázendítettek.

Az asszony felvette a szoknyáját és a kabátját, és nekilátott, hogy kávét főzzön.

Chico Bento egyedül maradt. Ült a függőágyban, karjait leeresztette, csuklója a térdén pihent, gondolatai a jószerencse és a vagyon zavaros látomása körül forogtak. Lassanként azonban, ahogy a fény átszűrődött a kis szoba résein, a derűlátás köde oszladozni kezdett, a lelkesedés forró hullámai elültek; és a nagyratörő elképzelésből, élesen és tisztán, csak a közelgő száműzetés melankóliája maradt.  

Álomtól elnehezülten, a gyerekek felkeltek, szemüket dörzsölgették, hatalmas ásításokkal, hosszan nyújtózkodtak, amitől még jobban látszottak kiugró bordáik.

A legidősebb rögtön a karámhoz ment és a szoba ajtaja előtt elhaladva, elkiáltotta magát:

- Apa! Elviszem a gazda marháit.

Chico Bento talpra ugrott, morgott egyet, mint aki álmából ébred.

- Ó, igen! Itt az ideje…

Hideg volt a reggel, szinte ködös.

A kisfiú kinyitotta a kaput, és a jószágokat terelgette, melyek lassan jöttek ki a karámból.

Levette a sapkáját és intett a kezével, áldást kérve.

Az apa elmormolt egy „Isten áldjon”-t és nézte, ahogy a fiú elindul fürgén, fütyörészve a köves ösvényen.

*

A szöveg eredeti címe: O Quinze. Fordítónk a Rio de Janeiro-i Editora José Olympio 2012-es kiadásából dolgozott.

*

Forrás: 1749