Szermet úr megfordult, és azt mondta a mögötte lévő mindenes ügyintézőnek:

– Van itt még egy üres ház…

Kis fenyőerdő előtt egy fehér, elegáns épület. Olyan szemkápráztatóan ragyogott, mintha márványból lett volna. A virágágyásait elborította a gaz. A kert vaskapuján nagy „kiadó” tábla függött. A mindenes megrázta a fejét.

– Menjen tovább, efendim[1], menjen tovább! Ne foglalkozzon vele.

– Jaj, dehát miért?

– Foglalja le azt a házat, amit az imént mutattam. Kicsi, de nagyon megéri kivenni. Aki oda költözik, annak fiúgyermeke születik.

– Hogy szorítsunk be tizenkét embert öt szobába?! Nézzük meg ezt, ezt… Épp nekünk való.

– Ide nem költözhetnek, efendim… – ismételte meg egy határozott intéssel kísérve.

Szermet úr nem tudta levenni a szemét a kúriáról. Minden oldalán széles erkélyei voltak. Olyan hatást keltettek, mintha az alapzat tartaná meg őket. Terpeszkedtek, mint egy fehér német kotlóstyúk. Amióta húsz évvel ezelőtt elérte, hogy saját családja legyen, mindig egy ilyen otthonról álmodott.

– Miért ne költözhetnénk ide? – kérdezte idegesen.

– Efendim, ebben a házban szellem van.

– Miféle szellem?

– Iszonyatos szellem! Éjjel jön elő. Nem hagyja nyugodni az itt lakókat.

Szermet úr nem volt azok közül való, akik hisznek annak, amit a szemükkel látnak és amit a fülükkel hallanak. Semminek a létezéséről nem bizonyosodott meg, amíg saját kezébe nem fogta. A szem és a fül csak hazugságok fészke. A hazugság és mindenféle más is ezen a négy kapun keresztül jut el hozzánk. De a kéz… De az érintés nem babra megy. Minden babona, minden alaptalan hiedelem a szemen és a fülön keresztül próbál támadást intézni az elménk ellen. Nevetett.

– Nem félünk attól a szellemtől! – mondta.

A mindenes úgy nézett Szermet úrra, mintha káromkodott volna.

– Minden vevő ezt mondja először, de egy hónapot sem tud maradni.

– Ez az én dolgom. Ezt nézzük meg.

– A tulajdonosánál van a kulcsa.

– Ki a tulajdonosa?

– Hadzsi Nijázi úr. Aki abban a házban lakik ott…

– Menjünk és kérjük el a kulcsot.

– Hát jó, de…

Visszafordultak. Egy vörösokkerszínű, régi ház felé sétáltak, aminek a sűrűn növő fák közül csak a teteje látszott ki.

Az idős ügyintéző útközben röviden elmesélte a fehér ház történetét. Tíz éve már, hogy senki sem tudott egy hónapnál tovább itt lakni, aki betette ide a lábát. Először megjelenik a szellem, aztán hatalmas köveket dobál be, végül betöri az ablakokat, és semmi nyugalmat nem hagy az itt tartózkodóknak. A bérlők közül kettőt elvitt a szíve, háromnak a cselédeit szállta meg valami, egynek a felesége pedig elvetélt a hat hónapos gyermekükkel a félelemtől.

Közben virágzó mandulafák alatt haladtak el, amiknek az árnyékában birkák legelésztek. Bekopogtattak a vörös ház zöld ajtaján.

 

*

 

Hadzsi Nijázi úr régi alapítványi tisztségviselő volt. Kiköltözött a házából, amit a Hürrijet[2] laptól kapott kártérítésként, és házak adás-vételével kezdett foglalkozni. Viszont nagyon egyenes ember volt. Míg évente száz házat is eladhatott, a saját kísértetházát nem sózta rá bármilyen Hanjából-Konjából[3] való, könnyen kihasználható, tájékozatlan ügyfélre. Mindig azt mondta: „Félem Allahot, távol álljon tőlem!”. Nem titkolta, hogy a háza kísértetjárta. Maga nyitott ajtót. A mindenes elmondta, hogy Szermet úr körül szeretne nézni a házban.

– Persze, parancsoljanak! – mondta.

Körbevezette őket. Átmentek a kerten. Hadzsi Nijázi úr sárgaréz kulcsot húzott elő sárga gyapjúköntöséből. Kinyitotta a kert kapuját. Majd azt mondta Szermet úrnak:

– Ez a kulcs a házat is nyitja.

Körbesétáltak. A kert valóban egy kicsit elvadult volt. A gondozatlanságtól olyanná vált, mint egy folyómeder a pusztaságban. A ház mögötti kis fenyőerdőben is vad érintetlenség honolt. A mindenes nem lépett be a házba. Az ajtóban maradt. Szermet úr a háztulajdonossal tartott. A díszítéstől szóhoz sem jutott. Az egész alsó szintet márvány borította. A víztároló, a mosdó, a kút, a csűr, az ól… Mind hiánytalan volt.

– Mennyi a lakbér?

– Nem kérek sokat. Száznyolcvan líra. De három évnyi előleget kérnék.

– Hogyhogy?

– Nézze, uram, hát ezért: az ellenségeim, hogy a ház bérlő nélkül maradjon, azzal álltak elő, hogy szellemjárta. Ha valaki véletlenül beköltözik, azon nyomban belekezdenek a szellempropagandába. A bérlők végül elhiszik, hogy a hazugságot, amit hallottak, tényleg látták. És felszívódnak a tél közepén – példának okáért –, a nyakamon hagyva a házat. Sőt ami még rosszabb, a távozók csatlakoznak is a szellempropagandisták közé. Ha még két évig így megy, sem eladni nem tudom a birtokomat, sem bérlőt nem találok.

Szermet úr megkérdezte:

– Mennyi ideig állt a háza üresen?

– Igazából eddig szinte egyáltalán nem… De aki beköltözik, bedől a szomszédok beszédének. Nem marad sokáig. Megrémül és elmenekül.

– Én nem rémülök meg.

– Insallah[4].

– Viszont a három évnyi előleg, ez egy kicsit sok…

– Mit tehetnék, uram…? Fáj a szívem. De ha szeretné…

Szermet úrnak nagyon megtetszett a ház. A lakbér is olcsó volt. Háromszobás kunyhókért százötven líra évi lakbért kértek mostanában.

Már aznap meg is írták a szerződést. Ki lett fizetve a három évnyi előleg ötszáznegyven líra. Szermet úr, miután távozott Hadzsi Nijázi úr házából, egy huszonötös bankjegyet adott a mindenesnek borravaló gyanánt, és elbocsátotta őt.

– Kárba ment a pénze, efendi – mondta a mindenes –, nemhogy három évig, három hónapig sem tud majd itt lakni.

– Majd meglátod.

– Meglátjuk. Hadzsi efendi minden bérlőtől elkéri azt a három évnyi előleget, de egy nyarat sem tud itt tölteni egyikük sem. A kiadott pénzük meg elfolyik.

 

Szermet úr egy hét múlva beköltözött a házba népes családjával együtt. Igazi élvhajhász volt. Minden éjjel zenebona, étel-ital, mulatozás, öröm és boldogság volt. Férfi- és nőrokonai közül mindig volt négy-öt vendége. Szermet úr törökországi volt. De magáévá tette az európaiak „nappal izzadunk, éjjel vígadunk” felfogását. A gyerekei iskolába jártak. A lányait nagy üzletházakban helyezte el titkárként. A felesége leányiskolákban adott zongoraórákat. A ház egyedüli lakója, aki nem dolgozott, a hetvenöt éves anyja volt. Ő a konyhára, a szolgálókra és más egyebekre figyelt. Éjfél táján étkeztek, utána pedig egy percet sem ücsörögtek tovább, hanem egyből lefeküdtek aludni. Tizenöt nap sem telt el így. Egy éjjel sikoly hallatszott az alsó szintről. Artemiszja szolgálólány torkaszakadtából ordítva futott fel az emeletre. Elmondta, hogy hátul, a fenyők között valami fehér mozgolódik.

– Csak úgy láttad, mintha! – mondták.

A többi szolgálónak sem hittek, akik látták. A gyerekek és az egész háznép kiment a hátsó szoba erkélyére. Látták a fehér jelenést, amire Artemiszja rámutatott az ujjával. A fák alatt állt, és mintha a házat nézte volna. Szermet úr megdörzsölte a szemét:

– Az anyját! – mondta –, micsoda ereje van a szuggerálásnak!

A felesége, a lányai, a gyerekei elsárgultak a félelemtől. A nagylánya:

– Milyen szuggerálás, jó atyám?! Itt van előttünk, hát nem látod? – mondta.

– Látom.

– De hát akkor mit értesz az alatt, hogy szuggerálás?

– Mást sem hallottunk azóta, hogy ideköltöztünk, mint a szellemes mesét. Mindenki mondott valamit, aki idejött. Emiatt a hatás miatt van ez, hogy most mindannyian valami olyat látunk, ami nincs.

– Ez nem lehetséges.

– Hogyhogy nem?

Szermet úr olyasmiket vetett fel, mint hogy Kazanöv bűvész hogy hitette el egy egész színházi közönséggel, hogy a zsebükben lévő óra rosszul mutatja az időt.

– A szemünk látja a fülünkön beáramló hazugságokat, de nem érinthetjük meg ezt a látványt a saját kezünkkel. Különben egyből eltűnik – mondta, majd kiment. Nem figyelt a felesége tiltakozására és más effélékre. Kirohant a kertbe, hogy megérintse a jelenést. A fenyves felé ment. De az alak elszökött. Eltűnt. Aznap éjjel senki nem tudott aludni a házban Szermet úron kívül.

 

…Most már minden éjjel látták ezt az alakot. Az alak mindig eltűnt, amikor Szermet úr kiment megérinteni. Egészen bele is szoktak már a dologba. De egy éjszaka, amikor már mindenki aludt, borzalmas rengés járta át a házat. Kifutottak az erkélyekre. Nem láttak semmit. Reggel az étkező belső oldalán egy hatalmas követ találtak. Szermet úr anyja elkezdte mondogatni, hogy „ha nem költöztetsz ki minket ebből a házból, én soha nem bocsátok meg neked”. Ötszáznegyven líráért két hónapig lakni valahol… Ez nem történhetett meg Szermet úrral. De a nagy kövek éjjelente nem hagyták aludni a háznépet, mindannyiukat szorongásban tartották. Szermet úr minden alkalommal a jelenéshez rohant, de sehogy sem tudta megfogni. A szomszédok hallották, hogy megjelentek már a kövek is, és megmondták, hogy „ha továbbra sem mentek el, az ablakokat is betöri”. Szermet úr még idegesebb lett, amikor eszébe jutott a szerződés azon kitétele, hogy „minden javítási munka a távozó ügyfél felelőssége”, így még azelőtt tenni akart valamit, hogy az ablakok valóban betörtek volna. Lassan a meggyőződése is gyengülni kezdett. Végül eldöntötték, hogy távoznak. De nem találtak másik házat. Ezerféle más történetet kezdtek még hallani a házról. Azt beszélték, a hely korábban temető volt, a konyha alatt pedig egy szent ötszáz éves teste nyugszik… Szermet úr még mindig nem hitt a szellemben a bedobott kövek és a betört ablakok ellenére. A szellem mindig a fenyvesbe menekült és ott tűnt el szem elől. Szermet úr egy nap elrejtőzött a fenyvesben, azt tervezve, hogy rajtaütésszerűen szembenéz a kísértettel, vagy inkább hogy a háta mögé lopózva gyorsan ráteszi a kezét. A lakók egyikének sem tetszett az ötlet: „meg fog támadni”, mondták. Azonban Szermet úr, lelkének nyugtalansága ellenére, egyáltalán nem hitt szellemekben, dzsinnekben és hasonlókban. Másnap este kiment a kiserdőbe. Felmászott egy fenyő egyik alsóbb ágára. Várakozott. Éjfél lett. A házban tartózkodók sem tudtak aludni a kíváncsiságtól. Látta, hogy szegények az erkélyeken járkálnak. Hirtelen nagyot ugrott a szíve. Megjelent az alak.

Bár biztosan tudta, hogy ha hozzáér, akkor szertefoszlik, mint egy árnyék, Szermet úr térdei remegni kezdtek. Azt mondta magának belül, hogy „nem én félek, csak a testem fél”. Lassan lemászott. Hátulról követte az alakot. Körvonalai egészen kivehetőek voltak. A jelenés nem hallotta, hogy közeledik. Lassan kinyújtotta a kezét. Hozzáért a fehér testhez. A jelenés borzalmasan megrémült. De nem tűnt el. Megfordult, és Szermet urat meglátva minden erejével menekülni kezdett.

Szermet úr számára egyből világossá vált, hogy mivel nem tűnt el az érintésére, ez a jelenés vagy micsoda nem szellem. A nyomába szegődött. Üldözőbe vette. A fenyves végén egy alacsony falhoz támasztott deszkára mászott fel, amikor elkapta. Egészen erős volt. Mikor a jelenés rájött, hogy nem ellenfél számára, felhagyott a küzdelemmel.

– Adok én neked gúnyt űzni az emberekből! – mondta Szermet úr, és a hátára kapta a szellemet. A ház felé vitte.

– Hozzatok lámpást, lássuk az arcát! – kiabálta.

A háznép lement a kertkapuhoz.

– Ember volt a mocsadék! Nem megmondtam, hogy nem léteznek dzsinnek meg hasonlók?

A jelenés sehogy sem akart megválni a fejét takaró fehér kendőtől. Szermet úr erővel lehúzta róla. Elámultak, amikor meglátták Hadzsi Nijázi urat, akinek még a bajusza és szakálla is egymásba gabalyodott. A boldogtalan a kezeivel takarta az arcát, hogy ne lássák. Damaszt hálóköntöse elszakadt.

Szermet úr elnevette magát.

A lányok, a gyerekek, a szolgálók hüledeztek.

– Miért kergeti őrületbe Mohamed közösségét az ijesztgetéseivel, uram? – kérdezte a ház asszonya.

– Én tudom az okát! - válaszolta Szermet úr. Ezután megkérte a nagylányát, hogy hozzon gyorsan írótollat és szerződéspapírt az irodahelyiségből. Hadzsi Nijázi úr teljesen elhűlt, és semmiféle választ nem adott a feltett kérdésekre. Igyekezett sötétben tartani az arcát. Megérkezett a szerződéspapír és az írótoll.

– Lássuk csak, vedd a kezedbe a tollat...! – mondta Szermet úr. – Ha nem akarod elszenvedni a büntetését a megbotránkoztatásoknak és a vetéléseknek, amiket okoztál, írd le, amit mondok! Írd is alá!

Hadzsi Nijázi úr mechanikus mozdulattal a tollhoz kapott. Habozás nélkül, szóról szóra írta, amit Szermet úr mondott:

„Bérlőmtől, Szermet úrtól a hat évnyi lakbért, ezernyolcvan lírát megkaptam előlegként.”

– Hah, úgy van!

–...

Aláírta. Ezúttal csak félig burkolózva bele a fehér lepelbe, elindult arra, ahol minden éjjel eltűnt szem elől.

Mindenki elámult rajta, hogy Szermet úr két évig is képes volt a kúriában lakni.

– A házad dzsinnjei másik házba költözhettek. Nem úgy tűnik, mintha az új bérlőd távozni készülne! – mondták a szomszédok Hadzsi Nijázi úrnak, aki erre előbb elsárgult, majd elvörösödött, végül a következő választ morogta:

– Semmi rituális mosdás, semmi böjt, semmi kötelező ima, semmi könyörgés... Asszonyostul, férjestül, gyerekestül és háznépestül mind részeg egész éjszaka! Én mondom, nemhogy dzsinn, még az ördögök sem jelennének meg nekik!

*

Jegyzetek:

[1] Efendi: úr.

[2] Mai törökül Hürriyet alakban írják, de ebben az időben az újság még arab ábécével íródott, nem latinnal.

[3] Ma is használt szólás: ’innen-onnan/mindenhonnan’. Hanya és Konya két város.

[4] Arab eredetű kifejezés: ’ha Isten is úgy akarja’.

A mű eredeti címe: Perili Köşk