Első ciklus, 3. bolygó

Martha körül kiengednek a tartópántok. A segítők eleinte árnyak, aztán kialakulnak, világos kontúrjaik és telítettségük lesz, mintha gipszet öntöttek volna beléjük. Egy rántás, és a kanül ott csörömpöl a tálcán. Martha feje hátrabicsaklik. Kihúzzák az orrából a csövet, most, hogy mozgásba jött, érzi, ahogy a vége a torkát, a garatját, az orrsövényét súrolja, majd azt is, ahogy elhagyja a testét. Nem fáj, de egy pillanatra mintha felvillannának a belső szervei. Kifordítva, mint egy zokni. Visszafordul a jobb oldalára, vissza a test bélésébe. 

Gépek csipognak. A felületek krómból és titániumból vannak. Messziről azt gondolja, messziről mindent króm borít. A semmiből egy szívószál és mert vannak ajkai és szája, iszik, visszakapja a nyálát.

Hallatlanul sok nyál. Minden kiszögellés elsimítva. Az éjszaka kellős közepén a hideg víznek is szájszagíze van. A teste kiterítve, körülötte egész emberek várják, hogy a testből Martha legyen. Feltartott mutató- és középső ujjak: písz.Még kell neki egy perc. Mindjárt, akarná mondani, mindjárt, de megint visszacsúszik a saját tarkójába. De már a jó ecet idejében savanyodik, így mondják a kedvenc meséjében.

*

Mint egy újszülött csikó, botlott fel Martha fehér melegítőjében, ahogy a Nővér szobájában botorkált. Közvetlenül az ébresztés után védtelennek érzi magát. Mintha még régebben mondott volna valami kínosat, ami most hirtelen eszébe jutott. A hüvelykujja körmével lekapirgálja a lepedéket a fogairól, majd megeszi. Tudja, mit illik és mit nem, így a lepedékes kezét a háta mögé rejti, ahogy visszajön a Nővér.

Súlyos csizmát hord ezüstcsatokkal, amelyek minden lépésre megcsörrennek, fülcimpáiban biztosítótűk. Egy csésze teát is hozott, átnyújtja Marthának.

– Tedd csak az asztalra – mondja neki. Martha titokban a nadrágjába törli az ujját és a csésze után nyúl.

Martha tudja, hogy későre jár, mert az énekesmadár alakú kis kék óra mondta. Azt mondta: „Nemsokára lemegy a nap.” A nap nyugaton megy le. Itt nincs nyugat. Martha nem tudja, mi Amerika, de néha úgy érzi, hallott már róla.

A Nővér a szekrénybe pakolja a ruhákat, amiket Martha nem vett fel, és megkérdezi, mi változott, változott-e valami. Martha a gőzölgő italba mártja az ujját, majd visszahúzza.

Még világító pacákból áll össze. Hol itt villan egyet, hol ott. A kezeiben a csésze mint egy játék, vigyáznia kell, hogy ne törjön össze.

– Megnőttem – mondja. – Nem is, óriásira nőttem. Mint Alice azon a képen. A lábaim, a kezeim, minden kilóg a házból. Te is látod, ugye? Nézd, milyen kicsinek tűnik a csésze a kezemben. Vagy ez egy másik fajta csésze? Vagy ez csak átverés? Szórakozol velem?

– Milyen házról beszélsz? – kérdezi a Nővér és nevet.

Azelőtt gyakran veszekedtek. Főleg a ruhák miatt. A Nővéré az egyetlen farmerdzseki az egész űrhajón, ellenben Marthának van egy strasszköves topja és lepkeformájú övcsatja. Valahányszor azt gyanították, a másik kéretlenül felvett valamit, lökdösődtek, rugdosódtak, úgy érezték, meg lettek rövidítve. Az utolsó veszekedésük volt az első és az egyetlen, ami egy fiúról szólt. Ő azóta meghalt, hozta képbe Marthát a nővér az ébresztés után. Végelgyengülésben. Békésen halt meg, álmában. Martha szerette volna, ha legalább egyszer, ezzel a fiúval, nem tudta pontosan, mit, csak úgy bármit, akkor lett volna értelme az egész drámának.

Figyeli a nővért. Köztük egy gumiszalag, valahányszor kinyújtják, utána mindig visszahúzódik az eredeti formájára. Ami nem változott: a Nővér az okos és Martha ritkán fél. És most már ő is akkora, mint egy szörny. Kimondhatatlanul óriási és deformált.

*

Az EVODIE olyan szögben áll a bolygóhoz képest, hogy Martha belelát a krátereibe. Barna, rőt, szinte lila, mint egy zúzódás. Mint amikor letépkedi a bőrt az ujjairól, mígnem...

– A sötét helyek – mondja a nővér. – víz, mind ivóvíz. Legalábbis ebben reménykedünk. – szürke haját rövidre nyírva, hátrazselézve viseli. Egymás mellett állnak a hídon az ablaknál. A Nővér most kisebb nála, csak az orra hegyéig ér, vehet bármekkora platformcipőt.

A hajón mindenki úgy hívja a bolygót, PORZANA. „A guvatfélék latin neve” – magyarázza a Nővér. Amikor kikelnek a tojásból, barnák és gömbölydedek. Martha metszőfogait alsó ajkához nyomja: „Ömpf.” A hang olyan, mintha nedves agyagot nyomna össze a markában, amíg a massza ki nem préselődik a réseken.

A Nővér letörli a maradék vitaminpasztát a zörgő csomagolópapírról és lenyalja a sárga nyálkát a fóliáról. A mangós a kedvenc fajtája. Martháé a gránátalmás. Vérre megy a vita: Polly Pomegranate piros cowboykalapban lovagol egy rakétán. Infinite tasty and much further. Martha olyan akar lenni, mint ő. Magának akarja a lábát, a haját, a kalapját, legfőképp a kalapját. Az ő helyére akar lépni. Bele akar csusszanni és fel akarja cserélni magára.

Amióta felkeltették, nem ismer mértéket. Talán álmában a rossz adalékokkal táplálták, vagy megvonták tőle a jókat. Még reméli, hogy majd rendben lesz.

A korlátba kapaszkodik. A Nővére a bolygót figyeli, mintha neki sem lenne több mondandója. A szeme sarkában apró redők, de zöld szemei éberek.

– Mikor tudjuk meg? – kérdezi Martha.

A Nővér felágaskodik egy kicsit és a fülébe súgja: „Te leszel az első, akinek elmondom.” 

Fölöttük kattan egyet a szellőző és Martha hátán végigfut egy nyilallás, mintha megrázta volna az áram. Meggörnyed és kitapogatja a legalsó csigolyáját, ott, ahol éget, mintha egy apró láng gyúlt volna ki rajta.

* 

Martha ujjlenyomatára kitárul két zsilip. A többi hermetikusan zárt marad. A zsilipek közt végtelen folyosók és további zsilipek. A folyosók padlója részint rácsokból áll, le lehet köztük látni a további szintekre. Martha kitartóan gyűjti a nyálát és jó utat kíván neki.

A legénység tagjaival ritkán találkozik, nekik más ujjlenyomataik vannak, más zsilipeik. Az egyes szintek hasonlóak. Amikor eltéved, és gyakran eltéved, csak nekinyomja az ujját a hajó bármely pontjának és a hajó válaszol: 1111 lépés után fordulj rá a HOM–E15–Y szárnyra és onnan hazaérsz. Ez–itt–az–ik–szes–ház. Csak két pont van, ahonnan meg lehet rajzolni úgy, hogy nem emeli fel a ceruzáját.

*

Valaki megfogta egy proteinrúd csomagolását és bepréselte egy Nice Guy csomagolása mögé. A Nice Guy szomorú arcot vág. Sűrűn potyognak a könnyei. Azt mondja, tiszta környezetben a gondolatok is világosak. Martha az arcára koppint, amíg hullámokat nem támaszt rajta, mintha folyékony lenne.

Lépéseket hall. Egy árnyék közeledik felé, egyre jobban kitölti a plafont, majd ahogy jött, el is tűnik.

 – Akkor most mégse – szenteli újra osztatlan figyelmét a Nice Guynak.

– Nem hagyhatod, hogy így bánjanak veled – feddi meg és kiszedi a csomagolásból. A Nice Guy mosolyog. Most azt mondja: hadd dobjam fel a pulzusodat. A sporttól jó a testnek és a pszichének. Tíz térdhajlítás után bátorító zene jön belőle és csillagokat szór az arca. Martha kifulladt és a falnak dől. Szólhatna a Nővérnek: az ébresztés óta több folyadék jön-megy. Izzadság, nyál, zsír. Naponta kell hajat mosnia. Lehet, hogy nemsokára óránként. 

Mihelyt kiderül, hogy a PORZANA biztonságos, a Nővér neki szól először. Vér nem válik vízzé.

*

A természet fontos. Van. Itt is, kétségkívül. A természetet meg lehet ragadni, de nem lehet irányítani. Mindig észnél kell lenni vele kapcsolatban, bármilyen nyugodtan működik is. Martha kezei a mesterséges földdel dolgoznak és azzal, ami nő benne. Egy részét kitépi, csak azt hagyja benn, amire szükség lesz. A természet félelmetes (l. még, a volt-nincs bolygó katasztrófája, l. még, az új bolygó mint mocsárból kacsintó krokodil, l. még, Martha csak hellyel-közzel tudja, mi Amerika, de hiányzik neki). A részleg, ahol a növények vannak: a kert. PLA–N35T

Martha újra napok óta nem látta a Nővért. Sok a javítanivaló. A folyosókon egyre-másra okos, serény emberek suhannak át. Martha búskomor. Túlérzékeny. Benne egy mély katlan, mélyebb, mint bármilyen járat. Úgy tűnik, semmilyen tér nincs, amiben ő maga elhelyezhető volna. Még mindig fáj a háta, néha nem kap levegőt. Ma reggel azt mondta az összecsukható kis eszköznek, amelyre minden titkát rábízhatta: „Ha meghalok, mondd meg a Nővérnek, hogy soha nem értett meg engem és hogy megcsúnyult.”

Felülről esőpermet hullik. Kicsit olyan, mintha folyamatosan pofoznák az embert.

Quintus nedves földet szór meztelen lábaira, mintha nem lenne semmi tennivaló. Felnőtt férfi, hosszú a haja, két copfba fonva hordja. Ő és a Nővér láthatólag együtt voltak egy ideig, miközben Martha aludt. Martha minden igyekezete arra irányul, hogy ne képzelje el őket együtt.

Amikor még mindannyian ugyanolyan idősek voltak, Quintus sokszor azt mondta, nem a saját adagját kapta meg, csak hogy dupla adagot kapjon. Egyik nap gondolt egyet és azt mondta, éles kontúrokat lát minden dolog szélén. Vagy hogy egyszerre fény árad mindenkiből. Martháé olyan színű, mint a vérerek a csuklóján. Azt is mondta, minden tisztátalan eltávozott belőle, így aztán olyannak látja a dolgokat, amilyenek igazából.

– Palántákat áss el, ne magadat.

– Leföldelem magam – mondta.

Martha visszatér az ágyásaihoz. Az egyik kezébe paprikapalántát vesz, a másikkal lyukat ás a földbe, beleállítja a palántát, majd mindkét kezével földet söpör a gyökerekre. Ahol a bőrét túl aprólékosan hántotta le, égető fájdalmat érez. Quintus azt mondja, ő egy spirituális alkat. Martha azt mondja, „Cowboy leszek”. Quintus azt hiszi, viccel. Hadd higgye. Nagy a préri, mindenkinek ad esélyt, lehet szabad ege alatt aludni és marhákat számlálni. Quintus rendületlenül ott áll. Légzése közben meg–megszakad, sziszegő hangot ad ki magából.

– Ezzel nem jutsz semmire – mondja Martha. – Inkább állj ki a rácsra. Ez itt csak tápanyag és kosz.

Quintus jobbára monologizál, és amikor hallgat, azt is úgy, hogy mindenki észrevegye. Martha megdobja egy marék földdel, eltalálja a lábán. És ahogy Martha földet vágott a lábához, Quintus egy békés mosollyal vág neki vissza.

– Tényleg, hány ember halt meg eddig az EVODIE–n? – Quintus azt feleli: „Az emberek nem halnak meg, csak az egyik állapotból átlépnek egy másikba.” Hát, ha ő mondja. Marthának fáj a melle, már csak bő ruhákat hord.

*

A gyógyember azt mondja, másfél litert, amikor megkérdezik, mennyi vért veszthet egy ember, mielőtt meghalna. Martha megkérdi azt is, mit lehet tenni folyamatos vérzés esetén. A gyógyember elmagyarázza, mi az a menstruáció és mivel jár. Felelősség, érés és funkció. Martha megkérdi, mit tehet ellene. Ez egy visszatérő állapot. Meg lehet-e szakítani? Erre vonatkozó információ nem áll rendelkezésre. A feladatrekeszben van két csomag, az egyikben száz tampon, a másikban fájdalomcsillapítók. Gratulálunk, immár nő lettél! A változást rögzítettük a rendszerben.

Az alábbi témák lehetnek érdekesek a számodra:

– Terhesség

– Nemibetegségek

– Ciklus

*

Kilazult az egyik szellőző fedele. Martha kiveszi az egyik csavart a körmével. A szellőzőjáratokban él az a lány, aki az ébresztés után megőrült. Aki óvatlan, annak járás közben elkapja a bokáját. Martha kicsavarja a második, majd a harmadik és a negyedik csavart.

A fedél leesik a padlóra. A plafonon kigyullad egy piros kereszt. Mindig kigyulladnak és senki nem törődik velük. Az X jelzi, hol van a kincs, örül neki a kalandor. Ebben az esetben az a kincs, hogy van mit csinálni. Légvonat csap Martha arcába. Tölcsért formál a kezeiből és beszól a szellőzőbe: „Most már nő lettem. 

*

– Az a helyzet – a Nővér szívesen kezdi így a mondatait. Martha a szobájában áll és utánozza a Nővér mozdulatait. A kezek mintha gondolatokat hordanának, csészéket egy tálcán. A csészealjakba pocsolyák gyűltek, mert a kezek már nem elég nyugodtak.

Az EVODIE egy öreg hölgy. Akik tudják, hogy kell rendben tartani, szintén öreg hölgyek. A Nővér egy öreg hölgy. Tehát az a helyzet, hogy, mondja Martha a Nővér szerepében: „Ember és bolygó összjátékának rendben kell folynia.” Azt már nem mondja, de Martha tudja: ha nem folyik rendben, akkor ennyi volt.

Martha az ágyába zuhan.

„Az összjátéknak rendben kell folynia.” – ez érzésre olyan, mint Quintusszal malmot játszani. Mindig az a vége, hogy Martha bábuja lépked a maradék két mező között ide–oda, ide–oda.

Amíg Martha és a többiek a tápoldatban lebegtek, mint pucér garnélarákok, elhasználásra került, akit fel kellett használni.

Martha formaldehidben pácolt élete. Megőrizve. Meg–ő–riz–ve. Védve: valamely gonosztól megóvva. Martha nem fél. A Nővér ért a számokhoz. Az áramkörökhöz is. A nyitókarokhoz is. Quintus jól beszél és jól hallgat. Hát ő maga? Ő el fogja hagyni az űrhajót. Még a végén szerelmes is lesz.

Te leszel az első, akinek elmondom.

*

Lehet, hogy amikor Martha Quintus szobájának ajtajához ér, felvillan egy felirat, amely mintha beleégett volna a fémajtóba: A csöndben vagyok. Szeretet és Béke Ezen a napon kinyílik az ajtó. A szobájában nedves agyag szaga. A falakon vázlatok. Martha feláll az asztalra, megragadja az első keze ügyébe kerülő jegyzetpapírt, amíg Quintus a szobrán dolgozik. A papíron két alak, a szemükből fénysugarak lövellnek ki, félúton találkoznak. Az alakok testén hét kör áll. Martha gyorsan félreteszi a rajzot, mielőtt Quintus megkérdezné, mit gondol róla.

Az agyagszobor szervesen nő. Ami addig odúnak tűnt, emberi szemnek bizonyul, kúszónövények terebélyesednek kezekké, egymásba kapnak, minden, de tényleg minden úgy néz ki, mint egy pénisz, gondolja Martha. A képernyőn képek villannak fel cseppkőbarlangokról, lágy szárú növények gyökérzetéről és lényekről, melyek emberteste állatfejben végződik, és újra meg újra a vékony, végül is helyes pasiról a töviskoszorúval.

– Tudod, hogy működik az űrhajó?

– Nem.

– A Nővér tudja?

– Félig-meddig.

– Szóval nem teljesen?

– Teljesen senki nem tudja.

– Az baj, nem?

– Baj lenne, ha nemsokára nem települnénk át a bolygóra – helyesbíti őt Quintus.

– Még jó, hogy biztosan így lesz.

– Tudod – mondja Quintus – én itt most épp valami közepében vagyok. Hoci – vág hozzá egy darab agyagot.

Martha két tenyere közt gurigázik a barnás masszával. A kertben szerette a kezeit mélyen a földbe ásni, attól mindig egész puhák lettek. Az agyagtól undorodik. Rászárad az emberre és utána megfeszül alatta a bőr.

*

A tükörben fehér csíkokat vesz észre a lábain, a hasán, a mellein. Óvatosan végig simít rajtuk. Nem fáj. Széthúzza a széleken, olyan, mint egy kiszáradt vízágy.

*

Nikkel. Nik–kel. Nik–kell. NIK, mint egy kilincs zaja – apró, kerek, kézre álló, és KEL, az íz, amit érez, amikor a nyelvére veszi. Mint aki párnába sóhajt. Nik–kel. Az energiacella végének hasonló az íze, csak savanyú és attól megfájdul a feje. Azt mutatja, egy százalék, meg azt, 2000. Szagra olyan, mint egy kihalászott tampon. Martha visszateszi a tárgyat a dobozba, amit a Nővér szekrényéből, a ruhák mögül szedett elő. Kezébe veszi a könyvet, a címoldalán ívelt emberalak áll a lemenő nap előtt. A mesekönyvre lassan gyűlik a por. Gyűljön csak. Az izzadtság igazi. A zörgés a dobozban igazi. Ijedtében elejti a könyvet. Követi a zörgést a szobán át, felmászik az ágyra és fülel. Kizárt, hogy a nő legyen, aki az ébresztés után megőrült: őt Martha találta ki. Azért találta ki, hogy elmondhassa Quintusnak, micsoda kis beszari. Semmit nem akart hallani róla, utána több napig a csöndben volt. Ha Martha mesél a Nővérnek a zörgésről, ő azt fogja mondani, bármi legyen is, meg lehet javítani.

*

A HIIT után az alváskapszuláknál találkozik a Nővérrel. SLE–E07–P. Rutinvizsgálat. A nővér ráncolja a homlokát, amíg bepötyögi a számokat, sóhajt, majd feltép egy csomagolást és előhúz egy piros, egy sárga és egy szürke kábelt.

– Pákát – utasítja Marthát. Martha átkutatja a dobozt és átnyújtja a szerszámot.

– Vigyázz, ne nézz a fénybe – mondja a Nővér.

Martha elfordul, a szeme sarkából figyeli a ragyogó fényeket.

– Ezt minek csinálod? – kérdezi.

– Hogyhogy minek? Hogy minden működjön, ahogy kell – a nővér szűkre húzza a szemét. Nyelvhegyével végigszánkázik az ajkain.

– De minek vesződünk a használt darabokkal, ha mindjárt lemegyünk a bolygóra?

– Az még nem ok arra, hogy az ócskavasat itt hagyjuk ebek harmincadjára. Csavarkulcsot.

– Mi az a harmincad?

– Ezt így mondják.

Martha nem mond semmit. A Nővér az overalljába törli a kezét.

– Ne aggódj. Úgy képzeld el, mintha... – a Nővér körülnéz a szobában, nem találja, amit keres. – Nyújtsd ide a kezed. Csináld csak – megragadja Martha kezét. A Nővér keze: barna foltok, csontos, sok bőr, kevés tartalom. Martha saját keze: húsos, telített, a bőr az ujjak körül lehántva. Csontig. A Nővér megcsípi Martha bőrét.

– Mit csinálsz, normális vagy?! – piros folt marad a keze hátán.

– Most te – mondja a Nővér.

Odanyújtja Marthának a kezét. – Ne tegyél úgy, mintha amúgy máshogy bántunk volna egymással.

Martha csíp, egy húsos púp marad utána. Egy ideig ott is marad, csak lassan süllyed vissza.

– Látod, ez úgy van, hogy nálad csak egy kis piros folt marad, nálam egy egész hegy. Jó időbe beletelik, hogy egy ilyen hegy megképződjön, és még többe, amíg eltűnik. Fontos, hogy az utolsó métereken ne kezdjünk el türelmetlenkedni.

Martha idegesen felmordul. Most tényleg rossz kedve van.

*

A folyosón mind a tíz ujját egy Nice Guynak nyomja, aki azt kérdezi: miben segíthetek? Megcsókolja a képernyőt. Az ajkait a nyálas felületnek, kezeit az űrhajó testének nyomja. Az űrben nincsenek zajok.

*

Martha előtt egy újabb doboz palánta, a felirat szerint Cukkinik. A finom esőpermet örökösen hullik a a plafon alatti csövekből. A hajából csavarni lehetne a vizet, körmei alatt feldolgozott virágföld. És ahogy ott ül, Martha előtt minden körvonal kiélesedik. Semmi folyékony átmenet, világos kontúrok, és mintha mindent először látna, a palántákat, a saját kezeit, a falakat, a földet, olyan élesen figyel is mindenre. Ezt a képet megőrzi. Nem enged bele hiányokat és nem osztja meg senkivel. Végigsimít az ajkain. 

*

A szokásos útvonalon kocog körbe a folyosókon, a fülében olyan hangos a zene, hogy később csengeni fognak, de csak így tud a tárgynál maradni. Légzése normális. Kétszer be–, egyszer kilélegez, amíg fel nem botlik és el nem terül a rácsokon. Átkozódik, miközben a hátára fordul és felhorzsolt tenyereire néz. Feláll és megkeresi a helyet, ahol megbotlott. A nyílás kitárva, a vörös kereszt zavartalanul világít. Aggodalomra semmi ok. 289 lépés után fordulj rá a HOM–E15–Y szárnyra és onnan hazaérsz. Siet.

*

A Nővér meg fog halni. Quintus is. Ha így folytatja, Martha csókolatlanul, szeretetlenül, rondán marad itt utánuk. A Nővér farmerdzsekijáben járkál fel-alá a járatokban. Az EVODIE felülete bőrborítást nyert, hegyeket lehet bele csípni. Felülről esőpermet, alattuk mocsár, csak a hasizom biztos. A szíve körül kábel. Most alaposan mos fogat. Odafigyelve.

*

Martha a sisakban lélegzik, hallja a levegőt, ahogy elhagyja a tüdejét. Mocsáron, vízen gázol át. Tovább gázol és szilárd talajra lép. Megfordul és ott ál a Nővér. A szája szavakat formál. Martha nem hallja, mit mond, de szemeit tágra nyitja.

A mű eredeti címe: Gebirgsfalten