– Elviszel egy körre?

Nem lehetett több, mint húszéves. A hintán ült. Sűrű, sötét haja az arca körül lengedezett a szélben. Egyedi, fehér, csipkés-fodros retró ruhát viselt. Furcsán nézett ki. Ahogy én is. Már harmadik napja hordtam az Alice Cooper-es pólómat. Barna kordbársony nadrágom lassan lefoszlott rólam, a bal cipőm tátogott, akár egy krokodil pofája.

Majdnem harminc voltam, facér, és néhány hónapja a városban éltem, amitől iszonyodtam.

– Elviszel egy körre?

A biciklin ültem. Egy Favoriton. Öregebb volt, mint én. Négyszáz koronáért vettem a bazárban, és időről időre kitekertem rajta a városból. Az a bohókás ruhájú, fiatal, barna hajú nő azt akarta, hogy vigyem el egy körre a biciklin, amiről néhány napja leesett a csomagtartó. Kicsit sem lett volna nehéz visszaszerelni, csakhogy nem volt megfelelő csavarom, és...  egyszerűen nem voltam az a szerelős fajta.

Sokkal jobban szerettem Martin elbeszéléseit illusztrálni. Martint kamaszkorom óta ismertem. A legnagyobb pszichopaták közé tartozott, akikkel valaha találkoztam. Elbeszéléseiben életre kelt, járókelőket bútorokkal lövöldöző házak, mutáns szúnyogok, velúrcsizmás, óriási meztelen nők szerepeltek... Martin a hasonló ínyencségek szakértője volt. Az általam illusztrált elbeszéléseket feltette a honlapjára. Néhanapján megjelent egy-egy hozzászólás a bejegyzései alatt. Nem kaptunk különösebben sok visszajelzést, de szerettük csinálni.

– Elviszel egy körre?

A háta mögött egy viszonylag nagy, romos ház állt. Úgy nézett ki, mintha már egymillió éves lenne. Észrevettem egy szobormaradványt, ami korábban vízköpő lehetett. A tető beszakadt, az ablakokon behúzott függöny. A lány ellökte magát.

– Tetszik neked?

– Mármint ez a ház?

– Aham.

– Nem tudom.

– Hogyhogy?

– Hát... simán csak nem tudom, hogy tetszik-e. Vannak dolgok, amikről nem tudom határozottan kijelenteni, és ezekből az utóbbi időben egyre több van.

– Aha.

Nem úgy tűnt, mintha különösebben meghatotta volna a válaszom. Tovább hintázott, és abszolút jól érezte magát.

– Szép a biciklid – mondta.

– Ez egy Favorit – válaszoltam, kiegészítve azzal az információval, hogy mennyibe került, és hol vettem.

– Elviszel egy körre? – kérdezte.

Elmagyaráztam neki, hogy nincs csomagtartóm. Az okát nem firtattam.

Csalódást okozott neki a válaszom. Vagy talán csak képzeltem, nehéz megmondani. Mindenesetre eléggé tetszett nekem, és nem akartam, hogy az ígéretes kezdet után épp a hiányzó csomagtartóba bukjunk bele.

– Elvihetlek a vázon.

– Oké.

– De elég sovány vagy.

– És az baj?

– Hát, csak... hogy... valószínűleg nyomni fogja a... – Képtelen voltam folytatni.

– A fenekemet?

– Ja – helyeseltem.

Beleharapott az alsó ajkába, és intett a fejével, mintha egy pillanatra a gondolataiba mélyedt volna.

– Kibírom.

– Tényleg?

– Ja.

– Akkor ülj fel!

Az erdei úton indultunk el. A lány haja beleszállt az arcomba, csiklandozta az orromat, tele volt vele a szám. Félpercenként rámutatott egy fatönkre, fára, bokorra, kanyargó patakra, mindent úgy kommentált, hogy megállt az eszem. Teljesen elszállt és elég nyugtalanító előadások voltak, amikből egy kukkot sem értettem.

Megálltam egy szederbokornál. Szedtem néhány szerdet, és megkínáltam vele a lányt. Megrázta a fejét.

– Nem szereted a szedret?

– Nem.

– Hát jó.

– Megyünk?

Elértünk a tóhoz. A túlparton két horgász ült. A földre döntöttem a biciklit, és ráléptem a szűk pallóra. Néztem a vizet, nem látok-e benne halakat. Tényleg úszkált benne néhány. Az egyikük a part közelében rekedt. Többnapos, oszladozó, a vízfelszínen hullámzó tetem. A lány letérdelt hozzá, kezébe vette a bomló testet, és belefúrta az arcát a büdös húsba. Rágta és mohón nyelte. Felfordult a gyomrom a látványtól, úgyhogy inkább elfordultam, és a lemenő nap sugarában csillogó apró hullámokat figyeltem.

Amikor befejezte az evést, megmosta az arcát, felállt, és kinyújtóztatta a hátát.

– Megyünk? – kérdezte.

– Figyu, nem akarok beleszólni, de épp megettél egy rohadó halat.

– Ja.

– Jól vagy?

– Szerintem jól.

Visszafelé a számon át próbáltam lélegezni, úgyhogy megint tele lett a lány hajával.

Amikor odaértünk a házhoz, már majdnem este volt.

– Milyen szép séta-kerékpározás volt! – mondta.

– Ja. Az volt.

Észrevettem egy alakot, a ház menti kövezeten állt.

– Apukád? – kérdeztem.

– Nem. A bácsikám.

– Veletek él?

– Talán fura?

– Nem.

– Nagy a házunk. Vagy huszan lakunk benne.

– Vagy huszan? Hát nem tudod pontosan?

– Időről időre változik a szám. Valaki jön, valaki megy.

Nem akartam firtatni. Legfőképp egy szavát sem hittem. Az épület ugyan kinézetre tele lehetett házfoglalókkal, de az a fickó a kövezeten határozottan nem úgy festett. Inkább valami tizennyolcadik századi nemesnek tűnt. Mondjuk, elég toprongyos nemesnek...

Annak ellenére, hogy néha úgy beszélt, mintha a diliházból jött volna, és rohadó halat evett, még mindig eléggé tetszett a lány.

– Hogy hívnak? – kérdeztem.

– Terezának.

– Szép név.

– És téged?

Elárultam neki a nevem. Semmit sem szólt.

– Nem akarsz egy kicsit bejönni?

– Hát... már elég késő van, nem? Meg amúgy is ott vannak a szüleid meg a bácsikáid.

– Ők nem fogják bánni. Ellenkezőleg, szeretik a vendégeket. Folyton meghívnak valakit.

Haboztam. Már majdnem sötét volt, hosszú út állt előttem vissza a városba, nem volt lámpám, és még ha Tereza tényleg szép is volt, nem voltam benne teljesen biztos, hogy tovább kellene-e beszélgetnem vele. Elég fura volt, még számomra is. 

– Na, mi lesz?

– Hát jó – bólintottam.

Igazat mondott. A ház valóban tele volt emberekkel. Szállingóztak a folyosókon, üldögéltek és heverésztek az egyes helyiségekben, fel-alá járkáltak a csigalépcsőn. Belülről még nagyobbnak tűnt a ház, mint amikor az útról néztem. Mindenki nevetséges ósdi hacukát viselt, ami járás közben lefoszlott róla. Senki sem beszélt senkivel, senki se nézett rá senkire. Egy talán százéves anyóka a fal mellett állt, és hosszú, koszos körmével a vakolatot kaparta. Bár senki sem beszélt, a házat halk suhogás töltötte be, a hangok úgy repkedtek a fejünk körül, mint a papírmadarak, amik egy szempillantás múlva fellángolnak, és fekete hamuvá válnak. Minden ház és lakás magában hordozza a tulajdonosai szagát. Néha kellemes, néha kevésbé kellemes illatokat, az esetek többségében nem is érezzük őket. Ennek a háznak... hússzaga volt. A bérlők többsége a folyosókon és a helyiségekben közlekedve meglátásom szerint nyers hússal színültig megrakott tányérokat tartott a kezében. A falatokat csillogó ajkuk közé dugták, megrágták, és lenyelték. Akkor döbbentem rá, hogy nem halk, suhogó hangokat hallok, amik papírmadarakként repdesnek körülöttem, hanem csámcsogást.  

A ház, a lakói és ez az egész helyzet, amibe belekerültem, annyira furcsa volt, abszurd és felfoghatatlan, hogy már-már tetszett. Semmi ehhez foghatóval nem találkoztam addig, és egyszeriben azt éreztem... Már utaltam rá, hogy nem vagyok szociálisan túlságosan alkalmazkodó. Gyakran az volt az érzésem, hogy feleslegesen vagyok a világon, nem adok hozzá semmit, ahogy a világ sem ad semmit hozzám, nem vagyok a többi ember hasznára, leszámítva talán Martint, egyszóval nem teszem jobbá az életüket. Néha, vagyis inkább gyakran, az volt a benyomásom, hogy a többiek a szememre hányják: nem egészen elégedettek a létezésemmel.

Itt nem éreztem ilyesmit.

Tereza a szobájába vezetett. – Ülj le! – mondta, és az ágyra mutatott. Fájt a lábam, úgyhogy szót fogadtam. Két huppanással leellenőriztem a matrac puhaságát, aztán a szemem sarkából észrevettem, ahogy a fehér ruha leomlott a földre. Tekintetem végigsiklott a lány porcelánfehér lábától, bozontos ölén, kiálló bordáin, apró keblein át egészen az arcáig.

– Nem csukjuk be az ajtót? – kérdeztem.

Nem volt ajtó. A folyosón állandóan emberek suhantak el, ide-oda járkáltak céltalanul.

Tereza lenyomta a tenyerével a vállam. Hátradőltem, és összekulcsoltam a kezem a fejem alatt. Kigombolta a nadrágom, és lehúzta rólam. Ugyanezt tette az alsónadrágommal. Hiába próbáltam visszaemlékezni, mikor történt utoljára ilyesmi, mikor húzta le az alsónadrágomat más, és nem én.

Aztán jelezte, hogy üljek fel, és emeljem fel a kezemet. Egy pillanattal később a pólóm és Alice Cooper ördögien vigyorgó, összegyűrt arca is csatlakozott a földön heverő kupachoz.

Most mindketten meztelenek voltunk.

Hozzám bújt, és megcsókolta az ajkam.

Az egyik bácsikája bejött a szobába. Egy darabig az ablaknál állt, és bámult ki a sötétbe. Aztán fogta magát, és visszament a folyosóra. Mielőtt még egészen beindult volna a dolog, megpillantottam egy fiatal lányt, aki leült a földre, a térdére tett egy kicsit sem gusztusos hússal teli tányért, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna ránk, elkezdett táplálkozni.

Egyszer régen, még általánosban, a felvilágosító órán lejátszottak nekünk egy autentikus felvételt egy szülésről, aminek csak akkor lett vége, amikor a nőből kijött a méhlepény is.

Miért beszélek erről? Miért gondoltam épp erre egy ilyen különleges pillanatban?

Olyan volt, mintha egy méhlepénnyel szeretkeztem volna. Olyan nedves, sikamlós és tápláló volt. Behatolt a testem minden nyílásába és pórusába. Megteltem vele, éreztem magamban, akár egy dobogó szívet.

Életem legjobb együttléte volt.

Átgurultam a város éjszakai utcáin. Nem akartam még hazamenni, úgyhogy bementem egy diszkóba.

Tele volt fiatal emberekkel. Nevettek, visítottak, a bárpultnál álldogáltak, táncoltak a parketten, csókolóztak és tapizták egymást az eldugott sarkokban, öntötték magukba a söröket, feleseket, színes italokat. Dübörgött a túltolt basszusú elektronikus zene, csengett tőle a fülem. Annyira különbözött itt minden a háztól, amelyben néhány órával ezelőtt sétáltam és Terezával szeretkeztem, a lánnyal akire képtelen voltam nem gondolni. Még mindig éreztem magamban – maradandó, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem.

Figyeltem az itteni lányokat, csupasz combjukat, mély kivágásukat. Tánckreációikat, obszcénül csücsörödő ajkukat, és nagyon gyorsan elmúlt minden jókedvem. Újra meggyőződtem róla, hogy ez a világ nem nekem való, hogy valami másra születtem, és hogy ez az egész bemutató nincs ínyemre.

Kimentem, és a biciklitároló felé vettem az irányt. Már a lakatkulcsért nyúltam, amikor valami feljött a torkomon. A tenyerembe köptem, hogy megnézzem. Bíborszínű szövetdarab volt, amelynek a felszínét vékony erek szőtték át. Tudtam, hogy ez az egyik dolog, amit Tereza bennem hagyott. Elmosolyodtam, visszatettem a számba, és lenyeltem.

– Szép a biciklid.

Egy kirúzsozott szájú lány állt mellettem, köldökében piercing, combján tetoválás. Valószínűleg a diszkóban szúrt ki, és idáig követett.

– Ez egy Favorit – mondtam.

– Én nem értek a biciklikhez.

– Valójában én sem. Az eladó mondta.

A kivágásából kibuggyant izzadt melle. Kedvem lett volna megérinteni, de szóba sem jöhetett ilyesmi. Terezát szerettem.

– Elviszel egy körre? – kérdezte.

Különösen erős feromonokat áraszthattam magamból aznap, más magyarázatot nem találok rá.

– Nincs csomagtartóm.

– Felülök a vázra.

– Hát jó.

Másnap nem mentem munkába. Délután elolvastam egy hosszú e-mailt Martintól. Arról írt, mi történt vele az utóbbi két hétben, hogyan kapott hugyúti fertőzést a macskája, hogyan veszett össze a munkahelyén a kolléganőjével, hogy lehülyetyúkozta, és mennyire sajnálja ezt, az új elbeszélése témájáról, egy újabb potenciális kiadó elutasító leveléről, az elromlott kenyérpirítójáról, a benyomásairól a Brain Damage című film megnézése kapcsán, arról, hogy a barátnőjének már egy hete nem jött meg, a jövőre vonatkozó terveiről satöbbi.

– Veled mi újság? – hangzott Martin e-mailjének utolsó mondata.

Olyan szívesen írnék neki Terezáról és arról a különös házról, amelybe elvezetett engem. De világos volt számomra, hogy óvatosnak kell lennem, az ilyesmit még a legjobb barátommal sem kellene megosztanom, így Martin e-mailje megválaszolatlan maradt.

Elővettem a hátizsákomat, beletettem a vázlatfüzetemet, a szénceruzakészletemet, és átléptem a betört és kikapart koponyájú, felnyitott mellkasú testen, amelynek tartalmával éjjel megtöltöttem egy műanyag szatyrot. Most kivettem a fagyasztóból, és betömtem a hátizsákomba.

Utána elbúcsúztam a kellemes lakástól, amelyben annyi szép pillanatot töltöttem, becsuktam magam mögött az ajtót, lementem a lifttel a földszintre, bedobtam a kulcsot a postaládába, felültem a biciklimre, és elindultam a ház felé.

Tereza a hintán ült, és mosolygott rám.

A ház előtt gyülekeztek a különös lakók.

Kéz a kézben feléjük vettük az irányt.

Felénk borult az alkonyat, feljöttek az első csillagok. Tereza szavai már egy kicsit sem tűntek idegennek számomra.

Csatlakoztunk a processzióhoz, és együtt bementünk a házba.

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Procházím změnami, Reportér (5/2020).