Matteo Trevisani: A nap könyve (részlet)
Fotó: pxhere.com
Matteo Trevisani: A nap könyve (részlet)

2.

Egyszer az üstökös

 

Nemsokára mindent elfelejtek.

Hamarosan összekeverednek az évek meg az évszakok, és nem jelentenek többé semmit. Szétfoszlik a tér az ürességben, a fény a sötétben, a tűz a hamuban. Az leszek, ami mindig is voltam, öntudatlan, az élet időhajlatai között, és küzdenem kell majd azért, hogy legyen tudatom, hogy elképzelhessek egy jövőt. De ugyanígy már sohasem leszek.

Akkor lesz majd, amikor megkínálnak egy teli pohárral, hogy a szomjamat enyhítsem, vagy amikor majd anyám csak úgy ösztönösen egy csészét nyújt át nekem, hogy igyam meg belőle a feledés derűs vizét. Bármelyik korty lehet az én Léthe-folyóm, és így elveszítek mindent. Talán valami – egy ösvény az erdőben, kristályos zokogás az éjszakában, az olvadó fém sercegése – megmarad abból, ami egykor voltam, homlokom kelepcéjébe esve, két szemem között, és időnként, ha elsétálok egy-egy palota előtt, ha boldogan begyújtom a kandallót, vagy a félhomályban megpillantom egy szeretett férfi arcvonásait, úgy tűnik majd, mintha emlékeznék valamire, amit egykor megéltem, ami valaha voltam.

De most még nem.

A gyermek, aki mellettem alszik, már most nincsen tudatában mindazon dolgoknak, amelyek megtörténtek vele, és azt sem tudja, hogy bolyongó lelke miként választotta ki a földi testet, mely még hosszan burkolja majd. Szeretnék közelebb kúszni hozzá, hogy a fülébe suttogjam, amit tudok róla, s hogy elmeséljem neki azt a szeretetet, amelyet megosztottunk egymással az idő lombos üregeiben. Ám mihelyst kiejteném ezeket a szavakat, jelentésük feloldódna a park fényében és a füvet lassan borzoló szélben, nem hagyva hátra egyebet, mint a kimondás utólagos bánatát torkomban.

Egyedül egy már most fakulóban lévő névre emlékszem, egy földi városra és egy égi hazára, amely a sötétség, ahonnan minden származik.

Mennyi marad még nekem, emlékezni?

 

Evának hívtak, és egy szenvedő anya szült egy február eleji estén, egy folyóparti kórházban, mely olyan fenyegető volt, akár a hadba induló hajók. Apám gyakran mesélte el nekem újra és újra azt az estét; hogy abban a pillanatban, amikor hírt kapott születésemről, a teleszkópja lencséjén feltűnt a Halley-üstökös, a legszentebb égitest.

Még ha úgy is hiszem, hogy a szüleim valamiképpen szerettek engem, egyetlen igazi szerelmük a világűr volt; én csak egy csillag lettem a sok közül a megfigyelhető univerzum külső régiójában, nem a legfényesebb, és nem is a legfontosabb. És mint minden égitesté, valójában az én nevem is egy betűszó volt, Extra Vehicular Activity; így határozzák meg az asztronauták űrsétáit. Nyilván azt gondolták, hogy szórakoztató lesz, ha úgy hívnak majd, ahogy a semmibe ugrást szokás, és most már azt mondom, ebben a választásban előre megpillanthatták jövőm halvány, mégis pontos felvillanását.

Kislányként sok órát töltöttem egyedül egy nagy házban, a városon kívül. Nyaranta összegyűjtögettem a fenyőfákról lehulló fészkeket a kertben, és azt játszottam, hogy kitalálom, mit susog a szél a sűrű ágak között. Apám az évek alatt rendbe hozott egy kis menedékházat az erdő közepén – olyan egykori ősöké volt, akiket soha nem ismertem –, és minden nyáron odamentünk, hogy teleszkóppal nézzük az éjszakai csillagokat. Egyike volt a kedvenc helyeimnek; úgy hívtuk, hogy stellarium. A hátsó részében létrehoztunk egy kisebb üvegházat is. Emlékszem arra, ahogy a napsugarak megtörtek az ablakokon, és az üveg ezernyi színre bontotta őket. A levegő nehéz és nedves volt; úgy gondoltam, jól lehetne itt lepkéket tenyészteni, és néha játékból a párába írtam a nevem az ujjammal. Azután apám kihívott, majd este a fűre terített hálózsákokon feküdtünk, és az ő karját használtam irányjelzőnek. Először az ég mindenütt teljesen egyformának tűnt, így alig-alig sikerült rendet vágnom azok között a fények között, és nem voltam biztos benne, hogy felismerem a sok csillagot, amelyet apám mutat, de azért mindig bólintottam, és próbáltam el is hinni, mert féltem, hogy mindkettőnket elkeserítem. Azután lassan-lassan feltárultak előttem az égbolt titkai, és hatévesen már meg tudtam különböztetni a Kassziopeiát, a Bika keskeny szarvait és a Hattyú kitárt szárnyát, melyek nyáron ott függtek épp az ég közepén.

Mikor kivittük a teleszkópot, és apám még fiatal keze pontosan és fürgén kezdte beállítani a lencséket, mindig arra gondoltam, vajon hogyan ismerheti ilyen jól, hogyan nevezheti nevén a nyári esték sűrű és gyapjas csillagzatát, és megértettem, hogy mozdulataiban ösztönné növekedett hatalmas tudás birtoka rejlik. Így a magasba néztem, és azt kérdeztem magamtól, hogyan érhetném el, hogy én is tudjam mindezen dolgokat, és ugyanezt az otthonosságot érezzem. Mert máris úgy képzeltem, még ha megmagyarázni nem is tudtam volna, hogy az ismeretek a legtávolabbi dolgokat is bensőségessé teszik. Apám sóhajtozva nézte az eget, és nosztalgikus mélabúba merült a sok elfecsérelt lehetőség miatt.

Megtanultam a magasba nézni, és otthon érezni magam.

Az én családom a csillagászok és papok családja volt. Mielőtt az Egyesült Államokba költözött volna, hogy az új Vatikáni Obszervatóriumban dolgozzon, apám technikus volt a régi Obszervatóriumban, amelyet Castelli Romani vidékén emeltek, és azt a kevés újdonságot kémlelte a világegyetemben, amit onnan még lehetett. Anyám a kollégája volt akkoriban, később pedig hűségesen követte őt, lemondva a Hold keletkezését vizsgáló kutatásairól.

Apám a Nap, és anyám a Hold. Egy ókori mítoszokkal foglalkozó kutató ebben a választásban valami egyetemes szükségszerűséget is láthatna, mely túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen, és nem tévedne. De mindkettőjükben közös volt a tudományos késztetés azon dolgokkal szemben, melyekben hittek. Feszültség, felgyorsult szívverés, remény vagy kétségbeesés nélkül. Irigylésre méltó; az egyetlen megfelelő magatartás olyan tudósok számára, akik semmit sem csak önmagáért, hanem az igazságért keresnek. Hamar világossá vált, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek azért, hogy szeressenek, hogy én is szeretem, amit ők. Így a nagy égbolt az én égi magányom jelképe lett. Anyámat és apámat lassan-lassan megindította ez a vágyam, és elkezdték nekem megtanítani mindazt, amit tudtak, hogy ne vesszek el az éjfekete tágasságban, a bolygók láthatatlan röppályái között. Ezekre az évekre emlékszem a legszívesebben; olyan család voltunk, amely hitt valamiben, ami felülmúlt minket. Vacsora közben fekete lyukakról és űrutazásokról beszélgettünk, vagy azt játszottuk, hogy elképzeljük a Naprendszer határán túllépő űrszondák fényvisszaverő napelempaneljeit, és minden nyáron elutaztunk, hogy megnézzük egy másik félteke csillagait. „Égi turisták vagyunk” – mondta néha anyám, amikor becsomagolta a távcsöveinket.

Talán arra vártam, hogy nagy legyek, anélkül, hogy tudtam volna erre vágyakozni, vagy talán még túl kicsi voltam ahhoz, hogy igazán teljes életet reméljek. Vannak dolgok, amikben hisznek, és vannak, amiket tudnak. Elvégre nem voltam-e része én is annak a kozmikus táncnak?

Amikor már elég nagy voltam, a szüleim béreltek nekem egy kis lakást az egyetem közelében. Különösebb szomorúság nélkül búcsúztak el tőlem, mintha már aznap este vagy másnap viszontlátnánk egymást. Anyám legalább úgy tett, mintha aggódna értem, és ezért hálás voltam neki, mert tudtam, hogy számára nem vagyok egyéb, mint egy véletlen baleset, fények játéka, egy hibás és jelentéktelen adat a potenciálisan végtelen csillagtérképen. Sosem hibáztattam őt ezért.

Egyedül kellett felnőnöm: az enyém semmilyen üstökösnek ideje nem volt.        

A cikk szerzőjéről
Matteo Trevisani (1986)

Olasz író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: A nap könyve (Libro del Sole, 2019)

A fordítóról
Kerber Balázs (1990)

Költő, műfordító, az ELTE BTK olasz doktori programjának hallgatója. Verseskötetei: Alszom rendszertelenül (JAK+PRAE.HU, 2014.), Conquest (Jelenkor Kiadó, 2019.).