Meg kell néznem még utoljára azt a gyönyörű várost, ahol annyit dolgoztál, fiam.

2009-ben, aztán 2010-ben és 2012-ben is utoljára látta. A mostani az utolsó alkalom, a negyedik.

Apa, kérdezem 2015. június 7-én a laptopom mögül, riportot írok arról, hogy Prágában voltál, milyen legyen?

Ó, akkor legyen benne a vezeték- és keresztnevem: Szczygieł Jerzy. És hát könnyed írás legyen, ne olyan súlyos, mondja, mert Prágában minden könnyed. És még, teszi hozzá, legyen érdekes és magával ragadó.

Igen, helyesel váratlanul anyám, aki ritkán szokott megszólalni: legyen magával ragadó, mert ha nem az, akkor minek megírni.

Hát ilyen feltételeket még nem szabott nekem senki.

Apám kevéssel is beéri, csak bekapcsolja a hotelszobában a cseh tévét, és ott ragad előtte egész este. Jó kedve lesz ettől a csatornától, dechovkát játszanak benne, fúvós hangszereken előadott vegyes felvágottat, amihez képest a legócskább Bregović egy kifinomult főherceg. Harminc másodpercnyi dechovka után képes lennék kiköpni a nyelőcsövemet.

Ááááá!

Naaa?

Megfiatalodom, mondja apám a tévé előtt.

Örökzöldek mennek dechovkastílusban, kisebb-nagyobb együttesek lépnek fel, az énekesnők mind hatvan fölöttiek. Tessék, mondja apám, tudom már, miért énekel annyi öregasszony Csehországban. Mert nem templomba járnak vasárnaponként, mint a lengyelek, hanem mennek vidáman énekelni. Nálunk nincs meg ez az életöröm az öreg szentfazekakban, kiöli belőlük a templom.

Ezen a ponton leáll az agyam, nem tudja, merre tovább, mert apám, aki otthon a Radio Maryját hallgatja, Csehországban szemmel láthatóan a züllés útjára lépett.

Sajnálja, hogy nem tud csehül, bár három szót el tud szavalni. Ha jó kedve van, haptákba vágja magát, és azt mondja: Vstupenka! Jizdenka! Letenka! Mondd csak el még egyszer: a vstupenka színházjegy, a jizdenka villamosjegy, a letenka repülőjegy? Nem fér a fejébe, hogy három neve lehet egy jegynek. Magyarázom, hogy a csehek a civilizáció magasabb fokán állnak, mint sok más nemzet, fejlesztik a nyelvüket, és különszavuk van arra, amit mások több szóval fejeznek ki, például: repülő + jegy. Hogy is volt? A lengyel ismerősöd be akart menni egy táncos helyre a hölgyismerőseivel, és kért egy villamosjegyet?

Apám szokatlanul beszédes, rávesz, hogy szólítsak meg cseheket. Csak arra figyelj, hogy csehek legyenek, a többiek nem olyan érdekesek. Ezért egy étterem kerthelyiségében, ebédnél beszédbe elegyedem egy sötét hajú, vörös borostás, testes férfival. Jannak hívják, menedzser egy szállodában. Kérdezd meg, mondja apám (Jézusom, vénségemre ugyanúgy fogok viselkedni, mint ő, vagy annál is kínosabban, már látom!), szóval kérdezd meg, milyenek a csehek. Csak úgy egyszerűen kérdezzem meg tőle, milyenek a csehek, mikor nem is ismerem? Igen, persze, tudni akarom, hiszen már negyedszer vagyok Prágában, és még sosem kérdeztem meg. Meg is kérdezem, Jan pedig (34 éves) elmondja, hogy borzalmasak a csehek, ki nem állhatja őket. Egyébként egyáltalán nem szereti az embereket. Csak azokat, akiket közelebbről megismer. Megismerkedhetünk, ha iszunk egy pohár bort, mert sörrel kínálgatni egymást, az olyan cseh giccs, teszi hozzá. Bámulatos, mondja Jan, hogy maguknak milyen jó szaguk van. Cseh férfin kölniillatot érezni kész csoda, és én észreveszem a csodákat, elvégre egy kicsit jobb világban forgolódom. Mondd meg neki, kéri apám, hogy a fiam vesz nekem kölnivizet kétszer egy évben, és mondjon valamit a csehekről. Azt mondja, mondom apámnak, hogy a csehek szomorúak. Nem érdekli őket a világ, zárkózottak. Á, dehogy! Apám tiltakozik, szerinte nagyon is vidámak, ezt a kalapot például akkor vettem, amikor másodszor voltunk Prágában, egy vietnami boltban a Na Veselí utcában, ami azt jelenti, hogy Vidáman, márpedig Lengyelországban hol adnak ilyen nevet egy utcának, ugyan hol? Nálunk búbánat van meg Rydzyk.[1] Egyébként meg laktunk egyszer Milan úrnál, ott nyaraltunk, ez pedig a Na Veselí és a Na Lepší utca között volt. Hát ennél jobb nem is lehet, hogy vidám is meg jobb is.

Apa, Jan úr azt mondja, hogy a csehek nagyon vidámak, de csak akkor, ha közelebbről megismernek valakit. Maguk közt vidámak, a környező világra egyáltalán nincs szükségük, felőlük el is lophatják. Ezért tetszik nekem ez a nép, mondja apám, mert nem utaznak sehova, beérik a hazaival, nem úgy, mint a lengyelek. Az a hazaszeretet, hogy nem utazunk el, legföljebb Prágába két hétre, mint mi a nejemmel.

Vagy akár háromra is, teszi hozzá apám, amikor felolvasom neki ezt az írást.

Azt mondom én maguknak, mondja Jan, akit apám jelölt ki, hogy megvilágítsa, milyenek a csehek, hogy az emberek lényegében egyformák. Ezt a munkahelyemről tudom, mert tizennégy éve dolgozom. Természetesen több vagyok, mint egyszerű recepciós. Bejön hozzánk a szállodába egy zsidó, csak azt hallom tőle: giv mi, giv mi, giv mi. Jön egy arab, ugyanaz. Giv mi, giv mi, giv mi. Emberek, gondolom magamban, minek marjátok egymást, miért utáljátok egymást annyira, ha egyszer egyformák vagytok?! Nem úgy van mindenkivel, hogy először önmagát nem bírja elviselni? És ha meglátjátok magatokat abban a másikban, akkor már jöjjön is rögtön a harakiri, de mert gyávák vagytok az öngyilkossághoz, és még aznap este meg kell kettyinteni a nejeteket, elvégzitek a harakirit, csak másokon?

Nem, a nejek megkettyintése nem tetszik, ilyeneket nem szeretek hallgatni, veti közbe apám, hiszen mindjárt eszünk, nehogy tönkretegye nekünk ez az úriember az ebédet. Mondd neki, hogy nagyon érdekes a cseh nyelv. Én pedig elárulom maguknak őszintén, mondja Jan, hogy nem szeretek lengyel beszédet hallani, szörnyen lágy ez a maguk nyelve, mint amikor selypít egy kisgyerek, a mi češtinánk viszont a legkeményebb szláv nyelv, majdnem olyan kemény, mint a német.

Apa, menjünk már, mert nem tudjuk elvinni anyát a színházba. Akarsz mondani valamit búcsúzóul Jan úrnak? Mi biztatót tudnék mondani, gondolkodik apám, ha lehagyja az embert a két kasza, az akkora élmény, hogy ekkora szerencsétől eláll a szava.

Kasza?

Hét meg hét. Hetvenhét, vagyis ha áthalad az ember életén a két kasza, és nem bántja, akkor él az ember, de romlik lassacskán évről évre, mert ez a dolgok rendje. És mi mondanivalója lehet még? Ki akarja azt meghallgatni egyáltalán? Ha hajlandó valaki meghallgatni egy öregembert, akkor már írassa rá az öreg a vagyonát. Az én koromban már csak azon töri a fejét az ember, hol van a legközelebbi strand.

Strand?

Hát strand, hogy elheverjen, és kezdje szokni a homokot.

A Nemzeti Színházban vagyunk, az új színpadnál. Apám az előcsarnokot csodálja. El ne felejtsd a divadlót, mondogatta még otthon, azért megyünk júniusban, nem pedig júliusban, hogy elmehessünk divadlóba, mert július-augusztusban szabadságon vannak a színészek. És az lenne a legjobb, ha a Národni divadlóba mennénk. A többit megnézhetjük mint épületet, bámulatosak az építészeti formák, ezt tudom mint építőmunkás és szobafestő művész. Meg kell nézni minél többet, fiam, szeretem, ha van mire emlékezni.

És minden olyan, amilyennek lennie kell, míg el nem kezdődik a balett. Sajnos modern. Izraeli és cseh táncosok előadása. Szökdécselnek, mint a majmok, mond véleményt róluk apám. Trance zene, én is el vagyok képedve, mire vettem jegyet. A második sor szélén ülünk, emeli a vérnyomásunkat a dobok, ütősök csépelése, a fúró- vagy hűtőgépszerű hanghatások, beperelhetnénk a színházat egészségkárosításért, és meg is nyernénk. A recenzensek szerint a legnagyobb izraeli koreográfus, Mr. Gaga elképzelése volt, hogy egyfajta erős, elemi ösztön vezesse a táncosokat, ne tudják féken tartani a mozdulataikat, de még én sem tudom elviselni a Decadance előadást. Apám úgy megy ki a teremből, mint akit agyonvertek. Sokáig nem szólal meg, úgy meg van rémülve, aztán annyit mond, asszonykám és fiam, én nagyon illedelmesen fogok viselkedni. Megígérem, mától kezdve jó ember leszek.

Miért mától?, kérdezi anyám.

Mert nem akarok pokolra jutni halálom után. Mert ez az előadás maga volt a pokol, pedig csak egy óra hosszat tartott, nem az idők végezetéig.

Még valamit, apa, nem mondhatod fennhangon, amikor csönd van a műsorszámok között, hogy szívesebben nézted volna a színházban Zosia Czerwińskát. A cseheknek nincs Zosia Czerwińskájuk, és nem illik beszélni, amikor csend van a színpadon.

Mégis mikor kellett volna mondanom? Amikor püfölték a dobokat? Akkor ki hallotta volna, amit mondok?

Reggeliznek a szüleim a hotelszobában, én a laptoppal fekszem az ágyukon, elindítom a YouTube-on Karel Gottot, csehül énekli a Forever Youngot: Být stálem lád. Na, ez legalább szép, mondja apám, érdemes volt eljönni Prágába, hogy ezt meghallgassuk. Elmagyarázhatnám neki, hogy az én szememben ez a beszippantó kultúra egy példája. A cseh kultúra magába szív. Elnyel minden idegen testet, emésztőnedveivel felbomlasztja, saját pépévé alakítja. Például a cseh világslágereket. Melyikeket? Jaj, nem is vették észre? Olvassanak las-sab-ban! Azt mondtam: cseh világslágerek, de hát ez nonszensz, azt jelenti, hogy csehek írtak egy dalt, ami világhírű lett? Fészkes fenét. Csehesítenek ész nélkül, minden angol nyelvű, fülbemászó dalt rögtön átírnak csehre, és elénekeltetik a saját művészeikkel. Azt hinné az ember, hogy Janis Joplint hallgat, de néhány taktus után ezt hallja: Padni na kolena před jeho laskou… A Killing Me Softly With His Song ugyanis Csehországban az abortuszról szól, arról, hogy nincs már a két kicsi szárny az üres házban. Vagy bekonferálnak a rádióban egy Abba-számot HanaZagorová előadásában: most pedig, mondja a műsorvezető, örökzöld cseh slágerek következnek! Ha a cseh nem szab át egy szót, nem fogja használni. Tolksou. Azt mondják, „tolksou”, és ha hét etimológianyomozót bérelnék föl, akkor sem derítenék ki, miért „tolk”. És miért „vikend”? Miért nem „uíkend”, hosszú í-vel legalább, hanem „vikend”, jól hallható v-vel az elején. Lenyelték a CD-lemezt, és cédéčkóként köpik ki, a DVD pedig dividičko lesz. Ül a villamoson egy ultrának kinéző fazon kinyújtott lábbal, be is van állva, egyszer csak szól a telefonja, hol vagy, Marek, hogyhogy autóval jössz, mikor én a villamoson ülök?! Jössz a villamos után?! Akkor leszállok, és találkozunk a

Kej-ef-cí-ček-ben.

Megmondom neked, apa, miért olyan furcsa ez a jelenség. Ez hazaszeretet! Hazafias jelenség, mert ebben fejeződik ki a hazaszeretet. A saját kultúrájuk iránti szeretet, mert ők mindig úgy tartották, hogy aki szótárt ad ki, az többet tesz az unokáiért, mint egy lázadó, aki pisztollyal fenyegetőzik. Amikor Mickiewicz Párizsban tartott előadás-sorozatot, azt mondta, hogy akármilyen szorgalmas a cseh értelmiségi, nem tudja megkülönböztetni a fontos célt a jelentéktelentől. Ez akkor lenne lényeges, ha verekedni akarna. Amikor viszont lengyel utazók mentek keresztül Csehországon a XIX. században, arról számoltak be, hogy morálisan lezüllik a nemzet, mert nem szít felkeléseket. Én viszont, kérem szépen, a huszonegyedik századi utazó, mégiscsak erkölcsi fölényt látok a Kejefcičekben.

És van tonik abban a cicsekben?, érdeklődik apám.

Ezekben a júniusi, prágai forró napokban fedezi fel apám a tonikot. Addig nem tűrt meg semmit a teán és azokon az ételeken kívül, amelyeket anyám a XX. század közepén, a házasságkötésük után tanult meg elkészíteni. Amikor Varsóban megkínáltam apámat Coca-Colával, azt mondta, hogy egyszer már ivott, rögtön a katonaság után, és köszöni szépen. Prágában minden fellazul benne, még az olyan italok iránti toleranciája is, amelyek nem teák.

Tehát két kasza után van, és most ízleli meg a tonikot először, melegen, mert nem bírja a hideg dolgokat, szénsavmentes vízzel hígítva. Beülünk több kávéházba, és rendelünk. Azt mondod, ez egy kubista kávéház, és százéves, akkor lehet, hogy például élesebben érzem a tonik ízét, mert a kubizmusban olyan élesek a szögek? Hihihi! Prágának, apa, eleve azért olyan érdekes a százéves építészeti képe, mert harcoltak egymással a csehek és a németek. A csehek harcoltak a németekkel, mit nem mondasz, és mikor? Harcoltak, csakhogy építészeti téren, mert minden német család izgalmas házat építtetett, a csehek meg még izgalmasabbakat. Így épült fel az avantgárd Prága. És nagyon meghökkentőek ezek a cseh házak, nem volt saját államuk, de az építészeten keresztül konspiráltak. Vegyük a kubizmust, úgy akartak kinézni a házak, mintha megindulnának, mintha rengenének. Úgy gondolták, hogy ez az 1913-as év már olyan harsány és dinamikus korszak, hogy egy ilyen kubista ház adja vissza az idők rengését.

Figyelj, fiam, hát Franz Kafka?

Franz Kafka? Ezzel meglepett. Most mit csodálkozol, ilyen tanult ember vagy, és sosem hallottad még a „Franz” és a „Kafka” szavakat? De mi közöd neked Franz Kafkához, apa? Hogyhogy mi közöm van hozzá? Hát amikor még jól láttam, olvastam, hogy itt lakott a nővérénél az Aranyművesek utcájában, a huszonkettes szám alatt, ha minden igaz, de nemigen érthettek szót, mert Franz elköltözött. Lehet, hogy jobb is volt így neki, egy férfi azért legyen önálló. Voltunk is ott egyszer, de szeretném még egyszer látni azt a kis házikót, ahol laktak.

De minek még egyszer?

Hogy megjegyezzem magamnak.

Vannak dolgok, fiam, amiket meg kell tartani a fejünkben. Aztán előjöhetnek, mondjuk, az ember álmában.

Ha már semmit sem lát.

[1] Tadeusz Rydzyk atya radikális megnyilvánulásairól és közéleti szerepvállalásáról ismert, lengyel redemptorista szerzetes, a katolikus Radio Maryja alapítója.