A lámpa izzószála zümmög.

Egy férfi és egy nő ül egymással szemben. A férfi mozdulatlanul ül, csukott szemmel, a nő gyors iramban jegyez valamit a noteszába, és hirtelen megigazítja a szemüvegét. Testük két fejtámlás, vaskos, barna bőrfotelba süllyed, szinte elvesznek benne. A fotelok bőrhuzata fénytelen és ütött-kopott. Az állólámpa ernyője akár egy hervadt virág, sugara metsző, éles fénnyel vetül a férfi arcára. A férfi kinyitja szemét, ám rögtön keskeny réssé szorítja össze, előrehajol, megragadja a lámpa fémkarját, és fölfelé eltolja magától, amíg mindkettőjük arca teljesen árnyékba kerül. A fotelok között kisasztal áll, rajta két pohár és egy fénykép.

Az izzószál zümmögése az egyetlen hang, monoton és zavaró. A sötétben rejtőző könyvespolcok éppen a plafonig érnek. A lámpa fémkarja egy darabig függőleges marad, majd elkezd visszasüllyedni, sugara átlósan vágja át a szobát, és lassan visszaáll eredeti helyzetébe. Éjszaka van, és szél fúj odakint.

Hirtelen az asszony hangja hallatszik:

– Meséljen tovább!

A férfi nem reagál.

– Lechner úr?

– Hiszen mindent elmondtam már.

– Jó lenne, ha újból hallanám. Kérem, meséljen!

– Ha muszáj...

Clemens ismét elfordítja a vakító lámpát. Arca most újra árnyékba kerül.

– Két hete volt a kezemben utoljára fényképezőgép. Ez a kép röviddel azelőtt készült.

Rámutat a fotóra.

– Visszatettem a tokjába, és nem nyúltam hozzá. Tudniillik az orosz rendőrség darabokra szedte. Őrület... Az első fotót tulajdonképpen huszonöt éve készítettem, az a legfontosabb képem. És most? Eltelt huszonöt év. Az után a felvétel után világos volt számomra, hogy fotográfusnak kell lennem, ez az egyetlen utam. Pontosan emlékszem rá. Kilencéves voltam. Szüleim egy fényképezőgépet ajándékoztak a születésnapomra. Egy régi Minolta Hi-Matic 7 volt, amit apám használt, mielőtt a Hi-Matic 9-est megvette. A kilences, a hetes után következő modell, még gyorsabb volt. A hetesnél a lencse gyújtótávolsága 45 mm. Csodálatos gép. Szombat volt, és apám nem ment az irodába. Egyébként ilyenkor mindig dolgozott... vagy fényképezett. De ezen a szombaton nem. Ez valójában része volt az ajándéknak. Elindultunk hárman az állatkertbe, anyám, apám és én. Amikor a parkolóba értünk, elkezdett esni, de úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, és nem vittünk magunkkal esernyőt. Teljesen kikészültem, biztosan sírtam is. Anyám addig beszélt apám lelkére, míg végül maradtunk, noha csak a majomházba mentünk be, de az volt csak valami. Apám gyűlöli a majmokat, mindig is gyűlölte őket. Négy éve halt meg. Ebben a hónapban már ötödik éve. Nem tudná ezt az átkozott zümmögést leállítani? Megőrjít!

– Sajnos nem.

Clemens az asztalon álló egyik pohár után nyúl. Iszik, majd visszateszi a poharat.

Körmével kaparászik a fotel bőrhuzatán, és világosabb nyomokat hagy rajta. Felpillant.

– Na, jó. Tehát a szüleim között mentem. Nyakamban a fényképezőgép, a műanyag tartószíj hűtötte a bőrömet. Apám külön kicseréltette, mert néhány helyen már beszakadt. Görcsösen fogtam a gépet, elvégre értékes volt. Ilyet általában a felnőttek használnak... Apám talán a szagot gyűlölte. Gondolom, hogy a hüllőkhöz szintén nem akart bemenni. Az orángutánokat mindenesetre egy golyóálló üveg választotta el tőlünk. Hajókötél függött a plafonról, alján rojtos csomóval.  Olyasmi, mint amilyet a személyszállító hajókon használnak, tudja. Egyszer csak az egyik majom futásnak eredt, megragadta a kötelet, és a kifutón lengett rajta. Mielőtt észhez tértem volna, már kattintottam is a gépet. Ez volt az első képem. Még a fejbőröm és az ujjam is belebizsergett. A maradék filmet a következő órában mind elkattintgattam. Mindegy mire, a lényeg a fontos. Apám hagyta, bár ez nem vallott rá, de hát mégis a születésnapom volt. Hétfőn előhívatta a filmet, és csütörtökön, munka után kezembe adta a borítékot. Felnyitottam, és csukott szemmel kivettem a képeket, rögtön félre is tettem mindet, csak a legelsőt nem... a legelső fotómat. Ismét kinyitottam a szemem, de semmilyen majom nem volt a képen. Csak egy formátlan, világosbarna maszatot láttam a levegőben és egy fényes pontot a felvétel közepén. Valószínűleg igen értetlenül nézhettem apámra. Vállamra tette a kezét, és elmagyarázta, hogy a pont az üvegről visszaverődő villanás. A különös folt pedig tulajdonképpen a majom, de mivel olyan gyorsan mozgott, homályossá vált... Nincs egy másik lámpája?

– A másikban éppen kiégett a körte, vennem kell egy újat. Igazán sajnálom.

– Akkor egészen kapcsoljuk le a fényt.

– Nem tartom jó ötletnek.

– Ez esetben eltűnök. Nem bírom tovább.

A pszichoterapeuta elfordít egy fémgombot a lámpán, és sötétebb lesz, a zümmögés alábbhagy, majd kialszik a fény. Csend. A nő az ölébe ejti a noteszt és a tollat. Az ablakon át sápadt holdfény szűrődik be.

– Így már jobb, köszönöm.

– Éppen a homályos fényképről beszélt, amit gyermekként készített az állatkertben.

– Úgy van. Megértettem, hogy teljesen értelmetlen egyszerűen csak lenyomni a gombot. A mozgás közben készített kép nem lesz éles. Legalábbis nem ezzel a fényképezőgéppel... és mindenekelőtt nem azzal a tudással, amivel akkor rendelkeztem. A pontos összefüggést, a megvilágítás idejének és a mozgásnak mint térben való helyváltoztatásnak az összjátékát csak évekkel később értettem meg. Az idő... az idő itt a meghatározó tényező. Ösztönösen szerettem volna valamit elvenni tőle. Nem tudom pontosan megmondani, miért. Tudat alatt történt. Ismeri azt az érzést, amikor az ember minden erejével megpróbál megközelíteni egy problémát több oldalról is, pusztán csak gondolatban, és minél jobban törekszik rá, annál kevésbé sikerül. Ez történt, amikor ki akartam emelni valamit az időből. Talán az észlelés egy bizonyos fajtájáról van szó, pontosabban arról, ahogy én észlelem a dolgokat. Az előhívott képek sokáig nem azt ábrázolták, amit tulajdonképpen akartam. Ám ez nem bátortalanított el, inkább ösztönzött engem.

Clemens megvakarja az állát. Az ötnapos borosta mögött kirajzolódik arcának markáns vonala. Megjelenése szikár és izmos. Kinéz az ablakon, hallgat, beletúr őszülő hajába.

– Ha az univerzum végtelenül nagy lenne, akkor az éjszakák is olyan világosak lennének, mint a nappalok, tudta ezt?

– Maradjunk inkább a fotónál. Tehát Ön már gyermekként tudta, hogy később fotográfus akar lenni?

Clemens nem reagál.

– Hogyan támadt ez a gondolata? Ritka dolog, hogy az ember valóban az lesz, amit gyermekkorában elképzelt.

A férfi kinéz az ablakon. Ökölbe szorítja a kezét, majd ismét kiengedi.

– Éppen tizenöt éve fényképezek professzionálisan. A tanulmányaim után tájfotózásra szakosodtam. Korábban is mindig fotóztam, amikor másokkal együtt utaztam. Többnyire tájképeket készítettem. A barátaim nehezményezték, hogy róluk soha nem csináltam képet. Hát igen, néhány képemet elküldtem a National Geographic számára. Az Aiguilles de Bavella csúcsos fenyőit és Korzika sziklaformáit. Két hétig barangoltunk ott a hegyekben az akkori barátnőmmel, Kathrinnal, és vittünk magunkkal sátrat is. Ott sikerültek a hosszú megvilágítási idővel készült képeim... A Hold golyóként egyensúlyoz egy lejtős hegylánc öt csúcsán, egyiktől a másikig, mintha le akarna róluk ugrani. Őszintén szólva egyáltalán nem vártam választ, de megvették, és lehozták a lapban. Gondolom, ez már valami, amire büszke lehet az ember. Én legalábbis az voltam. Azóta rendszeresen küldök nekik képeket – egy másodperc töredéke alatt lekapom a hullámokat, mielőtt partot érnének. Helikopterrel a kékeszöld szigetvilág fölé szállok, és kattintok, járom az erdőket vagy a dűnéket, és kattintok. Az életemet így lehet összefoglalni: látok valamit, kattintok, és kész a kép. Az utóbbi időben leginkább az érdekel, milyen hatást gyakorolnak az emberek a környezetükre. Még mindig éppolyan ritkán fordulnak elő emberek a képeimen, mint a régi fotóimon. A tevékenységük hatása ellenben már látható. Kiirtott erdők, kiszáradt fák borította tágas területek, ameddig a szem ellát. Az égő olajmezők Kuvaitban 1991-ben, lángok és csaknem égig érő fekete, sűrű, vastag füstoszlopok. Emberek sehol. Ha ilyen képeket készítek, úgy érzem, hogy változtathatok valamit. A jövő érdekében. 1991-ben bemutatták az első digitális fényképezőgépet a Ce-BIT-en, a nemzetközi információtechnológiai vásáron. Gondolom, a Dycam gyártotta. Gyerekjáték, és egykor valóban senki sem számított rá, hogy az analóg modellekkel szemben megállhatná a helyét. Igazi áttörést úgy 2000 körül ért el. Kezdetben bosszantott, de néhány éve tulajdonképpen csak digitálisan dolgozom. Nincs értelme védekezni ellene. Persze vannak jó oldalai is.

– Miért fotózik?

– Hát mert ezzel keresem a kenyerem.

– Úgy értem, mi nyűgözi le benne? Már több mint huszonöt éve ezzel foglalkozik. Még mindig olyan... nos, csaknem gyerekes lelkesedéssel beszél róla. Valami csak sarkallja erre.

– Persze... megpróbálok helyzeteket kiemelni az időbeli összefüggéseikből, valamennyire izolálni és konzerválni őket. Ami megmarad, az a kép. Megragadok egy pillanatot, és foglyul ejtem. Először a fényképezőgépen, aztán a számítógépen és a magazinokban. Az internet mikroállományaiból mindig lehívható, 24/7. klikk. Ma az számít, hogy hányszor klikkelnek rá egy képre. Minél jobban sikerül egy fotó, annál közelebb jutok ahhoz, amit közölni akarok: kiemelem az időből azt az érzést, amit egy látvány kiváltott bennem, és maradandóvá teszem. Ideális esetben. Van egy kifejezésem erre: perpetuum immobile. Mindegyik jól sikerült felvétel egy perpetuum immobilét rejt. Magam döntöm el belátásom szerint, hogy kattintok, vagy nem.

Egy faág koppan az ablaküvegen.

– Ha engem kérdez, kétféle idő létezik.

Felemeli az egyik ujját, amely kirajzolódik a holdfényben.

–  A normális idő az, amit nem lehet feltartóztatni.

Felemeli egy másik ujját.

– Van másféle idő is, amit a fényképezés által befagyasztunk, és így megváltoztathatatlan marad. A múló idő már nem hat arra a pillanatra, amit kiragadtunk belőle. Itt van a víz és a jég. Ugyanabból az anyagból, csak az állapotuk más. A kép egy sűrített pillanat. Ha már megvan a fotó, akkor a múló idő alárendelt szerepet játszik. A digitális fotografálás technikailag bizonyos lehetőségeket nyitott meg előttem. Utólag is változtathatom a paramétereket, például a fényt vagy a kontrasztot. Ám a lényeg a kattintás után nem változik. Többnyire akkor rögtön elfelejtem a fotókat, hiszen tízezret is elkattintottam. Néhányra még egy pillanatig emlékszem, aztán ezek is elhalványulnak. Ha azonban újra megnézem őket, azonnal visszatér az érzés emléke. Egy-kettő azonban belém vésődött. Extrém esetben, ha egy kép befészkelte magát az agyamba, az fóliaként ráborul mindenre, amire az ember ránéz. Néhány ismerős kolléga azt állítja, hogy náluk ez még gyakoribb. Leginkább azoknál, akik állandóan válságterületekre utaznak. Ismeri a Tears of a childot?

– Mi az?

– Egy fotó a dögkeselyűről és egy gyermekről.

– Ja, úgy. Igen, sajnálatos módon.

– Na, ez nem nekem való – a háborús fotózás. Egy kép fent marad néhány hónapig, aztán lecserélik a következővel. Hülyeség. Először történik meg velem, hogy mindig ezt az egy képet látom magam előtt, beszéd közben, olvasás közben, evés közben, mindegy, bármit csinálok.         

Megköszörüli a torkát.

– Kiszáradt a torkom.

Egy szuszra kiüríti a poharat.

– Kér még egyet?

A pszichoterapeuta újratölt. Clemens bólint, és ezt is megissza.

– A homályos orángutánfotó ösztönzött a fényképezésre. Ez itt valószínűleg eltántorít tőle.

Az asztalon lévő képre mutat.

– Természetesen feltettem magamnak a kérdést, hogy helyes volt-e akkor elkattintani a gépet. A válasz: nem. Én egyszerűen rátartottam, és hosszan exponáltam. A villanásra már nem emlékszem, mely a vaksötétben visszaverődik a jégről. Csak a halk, hideg kattanás visszhangzik a fejemben. A hűvös és fagyos levegőre emlékszem, és arra, hogy közben végig az járt a fejemben: mit csinálsz tulajdonképpen? Teljesen megőrültél? Láttam, ahogy egészen lassan leesik. A teste átbillen a hajó fedélzeti korlátján. Olyan volt, akár egy lassított felvétel, és én továbbra is normális sebességgel mozgok, továbbra is normális sebességgel gondolkodom, de mégsem, inkább gyorsabban. Száguldanak a gondolataim. Csak három lépést kellett volna tennem előre, hogy visszatartsam, és életben maradt volna. A világ legegyszerűbb dolga. Mégis egy örökkévalóságig néztem. Sokkos állapotban voltam, és nem mozdultam. Egy belső hang megszólalt, de az nem én voltam. Egyszerűen csak álltam, és néztem a testet... mintha nem én lennék ott, hanem valahol máshol állnék, és onnan figyelném mindkettőnket. Nem lett volna szabad leesnie. Lenyomtam a gombot, igen, ez világos, megtettem, és ő még látta, miközben zuhant. Döbbenten néz a fényképről, fekete pupillákkal mered rám.

Clemens mélyet sóhajt, majd tovább beszél.

– A hajókorláthoz rohantam, és láttam, ahogy John alulról ököllel üti a jeget, hangtalanul. Az áramlat magával sodorta észak felé, egyre tovább a jég alatt. Amikor végre elkiáltottam magam, a többiek azonnal felrohantak. De már nem volt mit tenni. Semmit, semmit. Egyszerűen semmit sem tehettem volna, és már nem is tehetek. Sohasem. Meg tudja ezt érteni?

*

A regény eredeti címe és megjelenési ideje: Durch frühen Morgennebel, 2014. H. Beck, München, 2014.