Tengernyi ember között várakozunk a vasúti sínek előtt. Beérkezik a vonat. Kinyílik a vonatkocsik ajtaja. Alig áll meg, az őrök máris sürgetnek, befelé terelnek minket! Az ismerős szorongás légköre mérgező gázként terjed szét köztünk. A panaszkodó, siránkozó hangokból zúgolódó tömeg válik. Néhányaknak nehézséget okoz felkapaszkodni a tehervagonokba. Úgy segítünk egymásnak, hogy lépcsőt csinálunk az összekulcsolt kezünkből. Mint mindig, most is attól félünk, hogy elszakítják a családtagokat egymástól. A gyerekek sírnak, amikor beemelik őket a zárt térbe; könyörögnek a hozzátartozóikért, akik lent vannak még a peronon, hogy másszanak fel hozzájuk. Innen, a tehervagon magasságából jól látom, hogy egy seregnyi fegyveres őr áll mindenfelé. Néhányan rácsapnak a lassabban mozgókra és befelé lökik őket. Kiabálásuk elhallatszik a tömeg fölött. Végül mind bent vagyunk, zsúfoltan állunk vagy a holmijainkon ülünk. Amikor az őrök bezárják és kívülről becsavarozzák a vagon ajtajait, koromsötét lesz, többen arról panaszkodnak, hogy nincs elég levegő. Félek, közelebb húzódom anyámhoz. Ő azt mondja, hogy ne figyeljek a többiekre, és felhívja a figyelmemet a tehervagon oldalán lévő résekre.

Néhol lelassít és megáll a vonat, néhányan megpróbálják a vagon tetejéhez közel lévő keskeny nyílásokon meglátni a jelzéseket, amelyek előtt elhaladunk, hogy leolvashassák a települések nevét. Hosszú ideig várakozunk valahol, aztán egy nagy lökést érzünk és újra elindulunk, most már lassabb tempóban. Talán hozzánk kapcsoltak még néhány kocsit, jegyzik meg néhányan. Az ajtókat csak egyszer nyitják ki valahol a mező közepén, leszállunk, hogy könnyítsünk magunkon. Néhányan inkább a vagonban maradnak; félnek, hogy nem tudnak még egyszer felkapaszkodni rá.

Mások attól félnek, hogy kegyetlenkedni fognak velük, és ki is mondják. Valahányszor lövést hallunk, okunk van attól tartani, hogy lelőttek valakit. Ha nem látjuk magunk előtt a hozzátartozóinkat, attól félünk, hogy meghaltak vagy elvitték őket. Én is aggódom, amikor az enyémek közül kikerül valaki a látóteremből. A félelem azonnal új erőre kap, amint valamilyen változást észlelünk. Kissé megnyugszunk, amikor látjuk, hogy mindannyian visszatértünk a becsavarozott ajtók mögé. Újra elindul alattunk a vonat, lassan halad, nem állunk meg sehol.

* 

Sötétben érkezünk meg. Órákig ülünk a csukott tehervagonokban. Kiabálásokat és beszélgetés hangjait halljuk, az ismerős háttérzajt, az őrök távolról jövő, egybeolvadó hangjait. Most közelebbről hallatszanak a kiabálások, és ahogy kinyílik a vagon ajtajainak acélpántja, csupán egy nagy foltnyi sötétség van előttünk. Egy-egy lámpás halvány fénye csillan csak meg itt-ott az alaktalan ürességben. Egy meredek töltésen megyünk lefelé. Olyan érzés, mintha egy lyukba ereszkednénk le. Lassan mozgunk, biztosak akarunk lenni benne, hogy itt vannak mellettünk a családtagjaink. A gyerekek a szüleik kezét fogva és a ruhájukba kapaszkodva, szinte rajtuk csüngve lépkednek. A tömeg elejénél, a lámpás pislogó fényében magas szögesdrót-kerítést látok. Van rajta egy nyílás, láthatóan egy kapu, amin át bemegyünk és mögötte gyülekezünk. A szétáradó tömeget önkényesen szétosztják, az őrök kis csoportokban viszik magukkal az embereket, akik szótlanul eltűnnek a kísérteties éjszakában. Most mi következünk; senki sem mondja meg, hová vezetnek bennünket. Eddig minden olyan, ahogy vártuk, a szokásos mód. Semmi sem változott. Ezen már mind túlvagyunk. De minden egyes új kezdetnek megvan a maga sajátos, rettegésben tartó ereje. Sosem vagyunk teljesen felkészülve az érkezésére.

Olyan csend honol mindenütt, mintha egy lakatlan földdarabon lennénk, mintha mi lennénk az első és egyetlen lények itt. Ez itt a világ peremén túli sziget. Homályos, végtelen és hangtalan, magába nyeli a mormoló tömeget; még a kisgyerekek időnkénti sírásának hangja is elvész ebben a sírszerű ürességben. Október eleje van, a nedves éjszakai levegő csak fokozza a baljós érzeteket. Mintha szellemek lennénk, úgy mozgunk, nem halljuk a saját lépteink hangját sem, elhaladunk az elhagyott házak mellett, melyek ablakai üres szemmel merednek ránk. Ez egy szellemváros távol az élőktől, elérhetetlen még a holdfény számára is.

Beterelnek közülünk egy csoportnyit egy kis házba. Húszan kerülünk egy szobába. Üres tér, még szalma sincs leszórva a földre. Nagy a zúgolódás. Anyám észrevehetően dühös. Ismerem annyira, hogy tudom, nehezen fog hangot találni néhányakkal, akikkel idekerültünk. Reggel jönnek az őrök. Minden családból el kell menni valakinek egy adag szalmáért, amit kiosztanak nekünk. Anyám és Tanti Lisa mennek. Anyám szalma nélkül jön vissza. Talált nekünk egy másik helyet, mondja. Johann először nem akar elindulni az anyukája nélkül, de velem hajlandó rá; fogja a kezemet, totyog mellettem. Seppi nagymamába csimpaszkodik. Lépkedünk a széles néptelen utcán, csak néhány szalmát cipelő ember jön velünk szembe. Elhaladunk a vakablakú házak előtt; ablakaik, melyekben nem tükröződnek a járókelők, vádlón és üres tekintettel merednek ránk. Rendetlen, túlburjánzott, elgazosodott kertek előtt megyünk el; már hosszú ideje nem lakhat itt senki. A sápadt októberi fű mindenre rányomja sárgásbarna tónusát, visszatükrözve a talaj kísérteties színét. Átmegyünk az egyik ház hátsó udvarán. Minden szoba tele van már, mondja valaki, ahogy közeledünk feléjük, de anyám halad tovább. Anna barátunk, a varrónő elénk jön nehézkes, csípőjét forgató járásával. Megköszönjük neki, hogy talált nekünk helyet. Bent Tanti Lisa vár ránk két szalmakupaccal, amelyek óriásinak látszanak a kis szobában. A szoba mérete azonban éppen megfelelőnek látszik számunkra. Betöltjük kényelmesen a teret, és Tanti Lisa magasságát véve alapul, mivel ő a legmagasabb köztünk, kijelöljük a fekhelyeket egymás mellett úgy, hogy másfél métert szabadon hagyunk az ajtótól. Közös ágyunk fejénél van egy nagy, négyzet alakú ablak. Oldalirányba, a nyitott gangra nézve van egy másik, kisebb ablak is. A bejárat felé néző ajtó félig üvegezett. Ez a mi új helyünk.

Negyven másik emberrel osztozunk ezen a házon, amit nem lehet nagynak mondani. Két szobája néz az utcára. Barátunk, Anna és a családja huszadmagával lakik a nagyobb szobában. A másikban, ami valamivel kisebb, szintén húszan vannak. Közös előszobán osztozunk mindnyájan, amely a sarokban lévő beépített tűzhelyről ítélve korábban a ház konyhája volt. Egy keskeny, téglából rakott járda vezet el a bejárati ajtótól az istállók és a fészer mellett egy ütött-kopott szürke budiig, messze bent az udvarban. Mögötte a letöredezett rácsos kerítésen túl nyílt, füves terület húzódik, ami inkább látszik elhanyagolt gazos kertnek, mint veteményesnek. Kút nincs az udvaron, csak egy betonból készült, esővízzel teli ciszterna a bejárattól jobbra, közvetlenül a gang enyhén megemelt padlószintje alatt. Néhányan áldásnak tartják, hogy ilyen közel van a víz az ajtóhoz, és arra számítanak, hogy állandóan lesz esővizünk.

Semmi sem maradt a házban, semmi, ami valamit is elárulna korábbi lakóiról. Régóta elhagyva, kifosztva, az utolsó szögig kirámolva áll, akár egy hulla kimosott teteme, még egy törött ablakszilánk sincs a földön, még egy rongyfoszlányt sem látni sehol, amit a gondatlan fosztogatók otthagytak volna. Nincs egy apró papírfecni sem a fűben a fátlan udvar mögött, csak a kerten túl elterülő földekről idefújt levelek. Sem egy rozsdás szerszám, sem egy ottfelejtett lámpás az istállóban; sem széna-, sem szalmakazlak maradványai, sem egy kulcs, de még egy fémkampó sem a kamrában, se egy kötél vagy egyetlen gabonaszem a padláson; se egy szénakazal, egy szekér, vagy egy félreállított eke a fészer körül vagy az udvarban. Semmi. A disznóólban az üres kotarka alatt, ahol kukoricaszemeket találunk szétszóródva a földön, két cementvályú van. Micsoda kincs! Csak a ciszternában lévő, nemrégiben hullott esővíz maradéka és imitt-amott a magas fűben a termesztett növények, egy felmagzott hagyma hosszú szára, elbújt gyökerek fonnyadó zöldjei, a leszedetlenül maradt zöldségek új hajtásai idézik fel az elfeledett kincseket; utolsó, magányos emlékeztetői annak, hogy valamikor itt gondos kertművelés folyt.

Egy ősi átok szerint „Das Gras soll Dir vor der Tür wachsen”, a fű most az ajtónk előtt nő. A kárhozottak kifakult fűszálai között élünk.

A gyerekek játszanak, bukfenceznek, cigánykerekeket hánynak az őszi fűben. Ősi játékokat játszanak, énekelnek, kántálnak és fütyülnek. A kifakult fű pedig vigasztaló gesztussal suttog a megújult életről, az örök életről. Megtanulok cigánykerekezni a mellettünk lévő szobában lakó lányoktól. Büszkeséggel tölt el az ügyességem. Teljesen le vagyok nyűgözve az új képességemtől. Naponta tesztelem az erőmet. Október utolsó napjai ezek, a nap még melegen süt az udvarra, ahol játszunk.

Mi az elsők között érkeztünk ebbe a faluba; sokan jöttek Nakovóból és Kathreinfeldből (Katalinfalváról) is, ennek ellenére minden nap újabb és újabb emberek jelennek meg batyuikat vonszolva a házunk előtt; síró gyerekeik rájuk akaszkodnak, gyászos szomorúságuk betölti az utcát. Húszezer – huszonnégyezer – szív dobban monotonul, pontosan mérve az időt. Néhányan névről is ismerik ezt a falut. Rudolfsgnadnak hívják. A név szent kegyelemre utal. Ez a falu német neve. Azt mondják, hogy teljességében németek lakta település volt. Négyezer lakosának legtöbbje egy évvel ezelőtt elmenekült, és azok, akik maradtak, ugyanolyan sorsra lettek kárhoztatva, mint mi. Viharvert egyhangúság: egy-egy földrög színe, törmelékkupacok, egy-egy sír árulkodik a halott faluról, amelyet elhagytak, számtalanszor kifosztottak, csontjáig lecsupaszítottak. Most úgy hívják, hogy Knićanin: egy partizán hősről nevezték el, akit halhatatlanná tett – megannyi csont!

Közel van a folyó, mondják az emberek. Ha a házak mögötti kerteken túl elnézünk a távolba, látni a gátat. Majdnem olyan magasnak látszik, mint az a töltés, amelynek a tetején a sínek futnak. A falu és mi benne e két magas földépítmény – és a szögesdrót – közé vagyunk zárva. A két másik oldal szögesdróttal közrezárva belevész a túlnan lévő földekbe. A gát mögötti folyó a Theiss. A Tisza, ugyanez a folyó, messze, száz kilométerre északra, a mi falunknál, a mi otthonunknál folyik. Ez a gondolat vigaszt nyújt, ismerős érzést hív elő a lelkemben. Ez a falu azonban, ami annyira más, mint a miénk és bárki más otthona, csupán sáros víznek mutatja a hűtlen folyót. Felismerhetetlen. Megközelíthetetlen. Ez a botok folyója. Csontok hullámsírja.

A folyó túloldalán Titel van, egy város, ahol az emberek a saját házaikban laknak a bútoraik között, sétálnak a leszüretelt kertjükben, hallgatják az őszi fűszálak ezüstösen suhogó hangját, talán még gyűjtenek is belőlük néhányat, hogy otthonuk díszeként megtöltsék velük a vázákat. Néhányan pedig éttermek teraszán ülnek kis asztalok körül kávét és üdítőitalt kortyolgatva, napszemüvegben, védve a szemüket a napsütéstől, és kellemesen társalognak a holnapról. Itt mi kiszáradt fűben téblábolunk, ehető gyökereket keresgélünk, a ciszterna egyre fogyó vízszintje miatt aggódunk, és egy rozsdás bögrével mérjük ki a fejadagokat. Van egy híd a folyón, amin nem mehetünk át. Ha átsétálnánk azon a hídon, perceken belül Titelben lehetnénk. De akkor az emberek ott felismernének bennünket, és azt mondanák, hogy nem létezünk.