„Mert a harci kakasokat,
a vadászsólymokat és mindenféle madarakat,
melyeket emberi kéz kényszerített harcra,
éppúgy fel lehet vértezni, akár a lovagokat.”
(A solymászat és más mesterségek
középkori kézikönyve, 1386)

Kilépett az arénába, és nyugtalanság lett rajta úrrá, ahogy meglátta, hogy a másikon olyan tüskés sarkantyú van, mint a mórok kardja. A színtiszta vasból készült, csillogó, feje búbján kicsúcsosodó vértezet teljesen befedte ellenfele fejét és altestét. Ekkor eszébe jutottak a saját fegyverei. És arra gondolt, miért olyan nyugtalanok azok a kezek ott, a lelátókon: porfelhőket kavartak, viaskodtak és a levegőt öklözték, és semmiben sem emlékeztettek azokra a kezekre, amelyek egyszer rég, lángnyelvektől megvilágítva fekete madarakat varázsoltak egy fehér falfelületre. Őt mindig felzaklatták a kezek. Most arra gondol: „Nemcsak árnyéktollas madárként repkednek a kezek, hanem rikácsolni is tudnak, mint a hollók. Talán nővérek lehetnek.” Körben, a lelátókon egyre hangosabban üvöltöznek, a másik hergelni kezdi, jobbra-balra rázza a palástját, sokszínű farktollait. Ám őt nem fogja csőbe húzni ez az ármánykodás. Beéri annyival, hogy megfigyelje a hasonmását, csak a nyakát ingatja, és közben az oldalát védi, maga elé emeli a fegyvereit, jó magasan a feje fölé tartja a jobb szárnyát, mint valami pajzsot vagy barikádot. „Vigyázz a fejére!”, mondta Conceição. „Ha megszúrja a tű, semmit sem ér az erőfeszítésünk.” Eszébe jutott, milyen óvatosan bánt Conceição és a kisfiú a tűvel, amikor a koponyája körül szurkáltak, de közben vigyáztak, nehogy megsértsék a csigolyáit, amikor megrepesztették, majd feltörték a héjat és a burkot, amelyben ő levitált. Miközben lebegett, látta, hogyan törik szét és esik darabokra az a teljesség, amelyet addig ismert. Szétrepedt a burok. Elfolyt a folyadék. Első lélegzetvétele lehatolt tüdeje legmélyére. Először vetette meg a talajon tétova lábát, és puhán befészkelődött a két tenyér közé, melyek felemelték az ezüstös-hamuszürke tollhajú asszonyhoz, egészen Conceição gyengéd arcához, közben pedig minden úgy ragyogott. Arra gondol: „Akkor még milyen sima volt a kisfiú keze”. Az arénában az a rengeteg kéz egyre kisebb körbe vonja őt és az ellenfelét, a talajt zöld papíreső áztatja, olyanok, mint a falevelek. A másik fölülről néz le rá, dühös barázdákat kapar a talajba, előreszegezi a csőrét, így keres valami rést, ahová először bökhet. Közben a fejét borító fémváz és védőfelszerelés mögött valami furcsán elveszett kifejezés tükröződik rajta. Egyre hangosabb a kezek értelmetlen zaja, ő pedig teljesen szimmetrikus mozgással követi és kíséri a hasonmását. És még mielőtt felmerülne benne a visszavonulás gondolata, két tenyér nyomását érzi alul, a hasán, majd hirtelen azon kapja magát, hogy feldobják a levegőbe, és minden szándéka ellenére a kétélű pengék és tőrök felé repül. Egy. Kettő. Három. Lihegve húzódik félre a negyedik döfés elől. Megdörzsöli a szemét, és érzi, ahogy vastag, vörös csík folyik végig a nyakán. Felnéz: az ő képére és hasonlatosságára a másik tollain is ott ékeskedik a vérlánc. „Vagy befogadja, vagy megöli”, mondta Conceição. „Más anya fia, ki tudja, kinek a tollait viseli.” Conceição és a kisfiú leteszi őt a földre, akkora birodalomba lép be, amelynek, úgy tűnik, a végtelenbe nyúlnak a határai. Az ezüstszálból font páncél mögött, amely betölti előtte a teret, két szárny verdes, ahogy megérzi a közeledtét. Ha ismerné a helyes szót, amellyel a színeit és árnyalatait le lehet írni, azt mondaná rá: „Gyöngyházszínű”. De ezt csak később fogja megtanulni. Előbb még védekező pózba vágják magukat előtte azok az éber, bizalmatlan és rettenthetetlen szárnyak. Nem veszi észre a veszélyes demarkációs vonalat, merészen nekivág, átlépi, aztán ugrik egyet; a másodperc töredékre megfeszülnek a szárnyak, majd ellazulnak, elernyednek, és magába rejti a szirmokhoz hasonlatos finomságú anyag. Sűrű, meghitt sötétség fogja körül, meg is kérdi magától, vajon nem tért-e vissza a burokba, ahonnan az asszony és a kisfiú kiüldözte. Ám ott minden cseppfolyós volt, itt viszont csak ismerős érzésekkel átitatott levegő van. Sőt, ott ezek a különös, gömbölyded lények sem léteztek, amelyek aranysárga tollazattal ölelik őt körül. Abban a sötétségben ott kíváncsi, ragyogó, apró szemeket látott maga körül: mennyire mások voltak azok a szemek, mint ez a két izzó szemgolyó, melyek – tudja ő azt jól – ma délután mindenáron el akarják pusztítani. A másik a szárnyai végével letörli magáról a mellkasából csorgó vért, nagy levegőt vesz, majd a talajba vágja a sarkantyúit. Ő pedig ahogy elgondolkodva figyeli a hasonmását, azt az egyfolytában reszkető, szomorú alakot, rájön, hogy csupán egyetlen választása maradt. Mert a háta mögött egyre nagyobbra nőnek és közelebb érnek hozzá a kezek. Egyre hatalmasabbra nő mögötte a gyászos, megkérgesedett, érzéketlen kezek áthatolhatatlan gátja. „Előbb vagy utóbb úgyis belöknek”, gondolja. Ezért inkább ő lép hamarabb.

Úgy akaszkodik a másikba, mint egy horog, és a legmélyebben belevágja a sarkantyúját (mely olyan, mint a mórok kardja). Száraz roppanást hall, érzi, ahogy eltörik valami. Azt teszi, amit tanult, és ahogy az meg van írva: jobb szárnya a pajzs, mely kivédi az ütéseket; a bal pedig a kard, mely lecsap; az égből, a talajból és a tér minden pontjából zuhog a teste, mint az egyiptomi tíz csapás jégesője: így van megírva. Ahogy a másik elhúzódik tőle, észreveszi, hogy az arca ijedt és halovány. Jobb lábával magához rántja őt, és a bal sarkantyúját ügyesen forgatva pontos vágásokat ejt a hasán. Egyet. Kettőt. Hármat. Hallotta, hallhatta, hogy valami eltörik. Conceição megszámolta a kukoricacsöveket, majd morzsolni kezdte a szemeket, csak úgy potyogtak rá meg a többiekre, a kukorica színe egybekeveredett a testük színével, a szájuk felcsipegette a földön és a gyomok közt szétszóródott ételt. Ott sürögtek-forogtak körülötte, ott söprögettek és kapirgáltak azok a gyöngyházszínű szárnyak. És amikor már végleg lenyugodott a nap, amikor a testvérei behúzódtak az ezüstszálból szőtt kelme mögé, és egyedül testük ritmikus légzése maradt fenn az éjszakában, ő látta, ahogy alakot öltenek, ahogy szárnyra kapnak: ott szálltak az árnyéktollas madarak a konyha fehér falain. Az égő fahasábok lángjainál repdestek Conceição kezei. Súrolták a háznépet és a szomszédságot, akik mind ott ültek a padokon és az asztalok mellett, és szinte még pislogni sem mertek, úgy nézték a fekete madarak előadásának kibontakozását.

Hideg lába a talajon. Előtte kimerült, elcsigázott ellensége. Fakó színekbe borul a világ, elhomályosodik a látása, és egy pillanatra úgy érzi, kettő vagy akár három ellen is harcol egyszerre. De rájön, hogy a hasonmása nem támad tovább, inkább nekidől, és úgy támaszkodik rá, mint egy sétapálcára, és hogy ő is a másik testére ernyed, most ketten keringenek egy képzeletbeli tengely körül, miközben egy saját lényükből megalkotott pocsolyában tapicskolnak és törnek darabokra. „Ez nem neked való látvány”, mondja a folyadékban tükröződő képmásának. „Ez nem neked való látvány”, mondta Conceição. A kilapított test ott hevert az üstben, a háta egyetlen csapással kettéhasítva, azon át távozott az utolsó lehelete. Kegyetlen ritmusban dörzsölték a bőrét Conceição ujjai, tépkedék és a levegőbe hajították a tollait. Mielőtt leesnének a földre, átjárja őket a fény; felismeri a saját színét, a saját anyagát, keresi rá a helyes szót, amellyel nevén nevezhetné, és hirtelen kimondja magában: „Gyöngyházszínű". Most már megtanulta és ismeri. „Ez nem neked való látvány”, mondta Conceição a kisfiúnak: „Ezt a konyhát aztán tényleg ellepi a mocsok”. A következő napok a szelek ciklikus hangulatát hozták magukkal délutánra: jéghidegek voltak, lomhák és tüzesek. A szélkakas egyre csak forgott, egymást váltották körülötte az évszakok, és ahogy az asszonynak hátat fordítva kimenekült a kezei közül, érezte, hogy egyre távolabb tud merészkedni tőle. Hogy összemennek a világ határai. Az ezüstszálból szőtt kelme közeledik hozzá. Egyszer aztán a legnagyobb meglepetésére azt érezte, hogy a magasba emelkedik: a saját szárnyai verdestek. És ahogy leszállt egy fagerendára, büszkén nézett végig sokszínű, hegyes tollakkal borított két testrészén.

A hasonmása őt nézi. Pont ahogy Conceição is figyelte. A hasonmás körözni kezd körülötte. Ahogy az asszony is messziről kezdte őt bekeríteni. Amikor jött a kukoricaesővel a kezében. Amikor alattomos módon közelített hozzá. Sebesült hasonmása már össze is szedte magát, és most gyorsan végigméri. Vajon ő is magával cipeli az emlékek súlyát? Az a test ott, az üstben, az összetaposott tollak: ahogy mindez az eszébe jutott, elhúzódott Conceição-tól, jó messze elrepült tőle. Ám az asszony kitartó, belép a legszemélyesebb terébe, kinyitja a ketrecét, leül az egyik sarokban a szalmára, és elmerengve súlyos pillantásokat vet rá. A hasonmása sántít, a jobb lába szét van zúzva. Az arénában üvöltenek és egymásnak préselődnek a kezek. Aztán a két tűzforró kéz támadásba lendül, ő pedig döbbenten, az ujjak tekervényes fonalai közt fogva tartva észreveszi Conceição tenyerén a kis sebet: azonnal csipkedni kezdni, így próbál szabadulni az asszonytól, persze reménytelenül (a hasonmása elsápad, és hátrébb húzódik).

Belépnek a konyhába, ő másfél méterrel a talaj fölött jár. A magasból, az ujjak és tenyerek börtönébe zárva egy sor olyan dolgot vesz észre, amelyeknek nem tud nevet adni: falra akasztott vászondarabokat, szerszámokat, miegymást. Lüktet a mellkasa, össze-vissza ver a szíve, és talán mert megérzi és átérzi ezt a taktust az a két kéz is, lassan kezdik őt leereszteni. Leteszik a földre, aztán elébe tesznek egy jó tál aranyszínű magot, ő pedig az első után rájön, hogy ugyanabból az anyagból vannak, amelyek délután és reggelente a testvéreivel a hátukra potyogtak. Nem eszi, falja a kukoricát, és közben érzi, ahogy Conceição ujjai finoman simogatják a tollakat a hátán. „Ez nem neked való látvány”, mondta a kisfiúnak, aki már ott sündörgött körülöttük. „Magunkban akarunk maradni.” Miután kiürítette a tálat, újra a magasba emelték a kezek. Conceição körbemutogatott mindent, beszélt hozzá, neveket tanított neki, kitárta előtte és lajstromba vette az egész világot, és ettől minden úgy ragyogott: Szent Benedeknek, a konyha őrzőjének a képe, mögötte tartották a gyufát; a vizeskorsó, mellette az alumíniumbögre; a hímzett konyharuhák, az óceán másik feléről származó zöld csempék; a sparhelt, ez a lélegző és fényt adó tűzhely; és ő, aki – attól a pillanattól fogva – ott járt annak az ezüstös-hamuszürke tollhajú asszonynak a nyomában, napkeltétől napnyugtáig követte őt.

Csak magának mondja: ha a hasonmása továbbra is ilyen ostobán imbolyog előtte, nem védekezik, a szárnyait a magasba emeli, és bizonytalan léptei sehová sem tartanak, akkor már csak idő kérdése, hogy ez az egész véget érjen. Úgy dönt, vár. A másik csordogáló vérétől iszamós a homok. „Ha így folytatja, úgy zuhan össze, mint egy üres zsák”, gondolja. Jobb most várni. Tudja, ő maga is megsérült, de az arénában eltöltött évek megtanították neki, hogy egy bizonyos határig – amely meglehetősen keskeny, és pontos felismerése csak a nagy harcosok érdeme – van visszaút, és bármely sebre létezik gyógyszer. Elnézi a másik után húzódó vércsíkot. Felméri a helyzetet. A hasonmása feje mögött az égen felhők futnak, és nagy, kék panorámával keretezik a profilját. Mintha a felhők formája, rajzolata és felszíne összerendeződne, és glóriaként ölelné körül a másik fejét, vagy mintha az áldozat előhírnöke lenne. Ám az egyik gomolyfelhő-nimbusz hirtelen elsötétedik, hegyes, szúrós formát ölt; és még mielőtt lélegzethez jutna, érzi, hogy valami tüzes nyársként fúródik a hasába. Miután fölemelték, majd visszadobák a földre, miután felkelt, és látta, hogy a másik öngyilkos nevetéssel nevet rá, miután megállapította, hogy a felhők valójában baljós jeleket formáztak, és hogy az aréna homokja most az ő vérétől lett még iszamósabb, rájön, hogy ő is átlépte a vissza nem térés határát.

A kisfiú kiabált hajnalban. Amikor gyerekkorában egy kosárban átadták, és Conceição ugyanazzal a takaróval takargatta be, amiben aludt, sírását cukros vízzel fojtotta el, lassan csepegtette harapdáló, csikorgó fogai közé. Mégis idővel, a szélkakas forgásával együtt a fiú, aki közben megnőtt, és a szomszédos ágyra költözött, egyre erősebben kiáltozott; hajnali négykor úgy vert visszhangot a rettegése, mint a fogolyé, aki nem érti, miért van bezárva. Mit sem segített a szobor az éjjeliszekrényén – „Ez majd megvéd”, mondta Conceição, amikor odatette –; mit sem ért az imádság, az áldások, a zsályatea; ott visszhangzott tovább az üvöltés, és az egész házat felverte. Aztán egy éjjel, amikor a jobb kezével végigsimított a fiú hideg izzadtságtól csatakos haján, Conceição elővett valahonnan, nem is tudom, honnan, egy rég elfeledett dalt, melynek így szólt az utolsó sora: „Ha elalszol, énekelek”. Egyedül volt a gyerekkel az emlékektől terhes falak között (már csak ők ketten maradtak, a többiek mind elmentek), és ekkor észrevette, hogy a fiú mellkasán összefűzött két karja már elvált egymástól, ott hever mellette az ágyon, és az egész testével a fal felé fordulva alszik. Elhúzta a függönyt. Kilesett az ablakon. Látta, hogy lassan már virrad.

Ahogy ott kinn gubbasztott egy lécen, ő is hallotta a dalt. Érezte, hogy az éjszaka bensejéből ébredő fény, amely egyre jobban erőre kap a hegyormok mögött, nemcsak a birtokot, a mozsarat, a cukornádőrlőt világítja meg, hanem a bensőjét is, és előcsalt belőle valamit, ami mindig is ott lakozott benne: valami akaratot, ősi erőt, szunnyadó borzongást. Valamit, ami most titokzatos módon elviselhetetlenül és egyre erősebben kezdett viszketni benne, és gyötrően áramlott a torka felé, hogy szinte görcsösen szakadjon fel belőle, mint egy elragadtatás, mint valami leküzdhetetlen és érthetetlen akarat. Jól megkapaszkodott a lécben. Teleszívta a mellkasát, és érezte, ahogy valami virágba borul benne. Az ablakon át látta Conceição sziluettjét, ahogy a kisfiút dajkálja. Amikor a kiáltás végre kiszakadt belőle, kibukott a torkából, és a szomszédokat felébresztve végigvisszhangzott a tetőkön, megértette, hogy mint az egész éjjel virrasztó asszony, az ő lénye is azt kiáltotta: „Ha elalszol, énekelek”. Teli tüdővel ismételte meg ezt a sort. Énekelt. És felkelt a nap.

Támadása keményen koppan hasonmása fején. Úgy ragadja meg a másik arcát takaró fémburkot, hogy a bronzszínű védősisak elrepül, mint egy jó messzire elhajított lovagi sisak. Nem késik a válasz: villan az ellentámadás, elkeseredetten vág vissza a másik, és most két védtelen fej küzd lemeztelenített csőrrel, fedetlen, homályos szemmel egymással. Lassan véreznek el, egyre gyengébbek, és a pokoli kezek őrjöngése közepette vaktában csapkodnak egymás felé. Darabokra törnek és a földre hullanak a fegyverzetük darabjai, ő pedig azt gondolja: „Mintha csak tegnap lett volna”. Ebben a mára már távolivá lett, időben elveszett tegnapban Conceição lépteit követte a konyha padlóján, aki egy nyaláb tűzifa súlya alatt görnyedve csoszog a tűzhely mellé – begyújtja, fújja, táplálja a tüzet, elmosolyodik a táncoló szikrák láttán. Elmerengve kucorodik a tűz mellé, közben kukoricakenyeret rágcsál, melyet megoszt a saját szája és az ölébe fékszelt szárnyak között. Nem veszi észre a sötét alakot a fehér falon; nem látja a felé settenkedő komor, megkérgesedett kezeket. Amikor megérzi a fiú ólálkodását, azt akarja neki mondani: „Ez nem neked való látvány”, ám ez a jelenlét már elveszett valahol a múltban. S miközben a kukoricakenyeret rágcsálja, rájön, hogy a kiáltás, amelyet akkor régen hallani vélt, valójában a tetőt és a szarufákat cibáló szél üvöltése volt.

A kertben a fiú torkon ragadja, belé fojtja az utolsó segélykiáltását. A másik kezével lenyúl a földre, ahol egy halom sosem látott szerszám közt keresgél. Aztán felemel egy (hosszú, ívelt, hegyes végű) darabot, és a bal csüdjére helyezi: milyen nehéz lett hirtelen a lába. Szinte elviselhetetlen ez az érzés: a lábaira és a fejére nehezedő súlytól, mely zubbonyként feszül a nyakán, az udvarban mindig szabadon, könnyedén mozgó teste most botladozik, jobbra-balra imbolyog, alig bírja el az acélsisakot, vértezetet és a tüskés sarkantyúkat. Elesik. A páncéling lyukain át visszafojtott nevetést hall. A konyha felé néz. Conceição-t akarja hívni, kukoricát eszegetni, az asszony és Szent Benedek mellett megpihenni. Ám ő nem hallja. Egy ideje már semmit sem hall. Conceição mozdulatlan vállal, fakó arccal a ködbe révedve ül egy székhez szögezve, mindenétől megfosztva.

Bal lábával fején találja a hasonmását, aki ettől térdre esik. Ám ő észre sem veszi ellensége zuhanását. Elmerül egy távoli tegnapban, egy kertben, a fiú kezében: aznap délután olyan vágások és sebek éktelenkednek rajta, amelyek nem mindig voltak ott. Dróthálóval elkerített földdarabot lát, ahol újra felemelik a kezek, ám most egész másképpen, egy katona precizitásával, egy fegyvermester szigorával teszik. Érzi, ahogy a fiú – vagy az, akivé lett – megtisztítja és kifényesíti a fémöltözetet. Meglátja, hogy egy fokhagymagerezdet tart a két tenyerében. Elfogadja, megcsipkedi, lenyeli az ajándékot, amitől tűz gyullad a gyomrában, és ettől a viadalnak valamiféle aromája, bizonyossága, valami süket dühe és vágya tör fel benne. A bőr- és bronzvértezet gyönyörű. Elkezdődik a kiképzése. Egymást követő délutánok hosszú során mutatják meg neki a fortélyokat, a támadást, a különféle technikákat. Hogyan kell vérezni és kitartani. Olyan, mintha a vértezete az ő húsából táplálkozna, és már tökéletesen illeszkedik a nyakához és az alsó végtagjaihoz. Most már könnyű és hajlékony, mintha a második bőre volna, amelyet egy ötvösmester aprólékosságával és pontosságával igazítottak rá. A fiú az ölébe veszi. Rámutat az udvar talajára rajzolt körre. Együtt haladnak felé. Leteszik a kezek. Ahogy oldalra néz, látja, több száz kéz veszi körül. Először lép be az arénába, és egy pillanatra úgy érzi, mintha a saját képmása előtt állna. Mozdulatlanul áll ott, miközben az a másik lény ott, vele szemben mozogni kezd: mint valami harci zászlót, úgy rázza sokszínű farktollait. Nyugtalanul észleli, hogy a másikon olyan tüskés sarkantyú van, mint a mórok kardja.

A hasonmása nem lélegzik többé. Ő pedig a mozdulatlan testen átgázolva próbál a ház és a konyha utolsó felvillanó képe felé haladni. Látja Conceição-t, ahogy odakucorodik a tűzhöz. Reszket az öregasszony, átfordít egy fahasábot, villognak, lobognak a lángnyelvek, a nap már lenyugodott. Magányosan, a régmúlt napok nézőseregét nélkülözve a levegőbe emeli a két kezét. Ő pedig azt gondolja: „Ez nem neked való látvány”. De meglátja az elsőt, a saját szárnyait, a saját szépen ívelt tollait, a falakon repkedő, íveket rajzoló hátát. Conceição a saját kezét szemléli. Más madarak szállnak fel: és ahogy a mennyezetre, a földre, mindenüvé letelepszenek, melegre vágyó, költöző madárrajokra emlékeztetnek. Ott rikácsolnak, táncolnak hollófeketén a tűz körül. Ahogy egyre nagyobbra nőnek, az alakjuk lassacskán beteríti a mennyezetet, az edényeket, a rézkanalakat és a tisztára mosott agyagedényeket. Szétterülnek a vászondarabokon, a szerszámokon, a csempék óceánzöldjén, aztán hirtelen egyetlen testté válva, eggyé olvadva alászállnak és elsötétülnek, még a védőszentre is rátelepszenek. Az éjszaka áttör az ablaküvegeken. Betakarja a füvet. A kukoricát. A mozsarat, a cukornádőrlőt. Megfüröszti a földet, a föld igazgyöngyszínét. Ekkor egy burok, mely nagyon hasonlatos ahhoz, ahonnan az asszony és a kisfiú kiüldözte, újra falakat kezd emelni köré. A sűrű, sötét folyadék felkúszik a lábán, a hátán, a nyakán. Eltűnnek a kert körvonalai. Kirajzolódik egy alak a sötétben. Bezáródik a burok, utolsó sóhaja a tüdeje mélyéről szakad fel. Próbál megállni imbolygó lábán, ám csak lebegni tud; a folyadékban levitálva még hallja a hangot: a szélkakas forgását, a fogaskerekeit, jéghideg testét, mely úgy száguld a földön, mint a vágtázó seregek.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Krishna Monteiro: "Quando dormires, cantarei". In: Uő: O que não existe mais (Tordesilhas Livros, 2015)