Egy listával a kezemben küldtek Párizsba, rajta emigránsok nevei: mind zsidók vagy kommunisták. Az ő neve mellett egy J és egy K is állt, mivel egyszerre volt mindkettő, zsidó és kommunista. Könnyen a nyomára bukkantam. Az a fajta ember volt, aki bárhol is legyen, szinte egész napját a könyvtárban tölti. Így aztán hónapokon át minden reggel ugyanúgy jártam el: kikértem egy könyvet, és letelepedtem valahol a közelében. A könyv- és papírhalmok között egészen ártalmatlannak tűnt, akár a képeken. Reggel elsőként érkezett a Nemzeti Könyvtárba, este utolsóként távozott. A könyvtártól nem messze bérelt szobát. Sokáig égett nála a villany, mert mindig éjszakába nyúlóan dolgozott. Hogy miből tartotta fenn magát? Svájci újságokba írogatott ezt-azt, persze mindig álnéven: Benjamin Schinpfening, Agesilaus Santander, Benedicto Valterio… kritikák, cikkek, fordítások – Proust és Baudelaire –, de mindez még a szállását sem fedezte. Időről időre a felesége, vagyis a volt felesége, mert elváltak, küldött neki pénzt. A párt nem támogatta, nem állt kapcsolatban a francia kommunista párttal, sőt, a külföldre menekült német kommunistákkal sem. Amikor megszálltuk Lengyelországot, Amerikába szökött barátai egyre győzködték, hogy menjen ki hozzájuk, de ő csak ennyit felelt: „Még nincs minden veszve Európában.” Ebben szilárdan hitt, míg meg nem szálltuk Franciaországot is. 1939 őszét egy Nevers melletti gyűjtőtáborban töltötte – itt mondhatta neki valaki, hogy zsidó és kommunista lévén a Fittko-út az egyetlen esélye. Az útvonal Lisa Fittkóról kapta a nevét, a nő ugyanis tudta, hogyan lehet a francia határőrség megkerülésével átkelni a Pireneusokon. Jól hallották, franciát mondtam! Vagy kell bárkit is emlékeztetnem arra, hogy kinek az oldalán álltak a francia hatóságok akkoriban? 1940. március 13-án összesen öten jelentek meg Fittko asszony előtt: két nő, egyikük fia, ő maga és még egy férfi. Fittko figyelmeztette őket, hogy az út igen veszélyes, egykor csempészek használták – számukra azonban még veszélyesebb lett volna Franciaországban maradni. Az asszony azt mondta, hogy térjenek vissza holdtöltekor, és lehetőleg ne hozzanak magukkal poggyászt. Ennek ellenére ő egy nagy fekete kézitáskával jelent meg, mint amilyet az orvosok hordanak. Fittko kérte, hogy hagyja ott a táskát, mire ő azt felelte, hogy az többet ér, mint az élete. Ezután elindultunk, nem volt idő vitatkozni. Folyton meg kellett állnia pihenni, ilyenkor Fittko asszony kérlelte, hogy hagyja azt a táskát, mire ő inkább megint nekiindult. A hegygerincen ért minket a hajnal. A többiek aggódtak, hogy a francia határőrség esetleg észreveszi őket, de tíz óra gyaloglás után végül megérkeztünk a spanyol oldalra. A nehezén – a Pireneusokon – már túl voltak. A hegyen átvezető hét kilométer veszélyesebb volt, mint a hátralévő hétszáz Lisszabonig, ahonnan heti három hajó indult Amerikába. Az út végén azonban váratlan akadályba ütköztek: a spanyol rendőrség lezárta a határt. Mivel Franciaországba nem akartak visszamenni, úgy döntöttek, hogy a határmenti Portbouban töltik az éjszakát, egy panzióban. Másnap reggel, mivel őt sehol sem találtuk, megkértük a tulajdonost, hogy nyissa ki a szobája ajtaját. Ott feküdt az ágyon, kiterülve. A nők könnyekben törtek ki, bár alig ismerték, és végül a fiú is elsírta magát. Én leginkább csalódott voltam. Való igaz, már hét éve, hogy elhagyta hőn szeretett Németországát, és hogy kommunista zsidóként a száműzetésben is örökös félelemben élt. És igaz, hogy akkor és ott, valahol Francia- és Spanyolország között még inkább úgy tűnhetett, mintha nem lenne helye a világban. De azt kérdeztem magamtól, és kérdezem még ma is: egy valódi forradalmárnak van-e joga az öngyilkossághoz? Nem túl önző cselekedet ez ahhoz, hogy egy forradalmár csak úgy megengedhesse magának? Ott hevert a földön az üvegcse, akkoriban sokan tartottak maguknál morfiumot vagy ciánt. Az egész szobát tűvé kellett tennem a táskáért, de végül megtaláltam. Egy kézirat volt benne. Az utolsó feljegyzés, melyet minden bizonnyal előző este rótt fel apró, sűrű betűivel, így szól: „Még a holtak sincsenek biztonságban az ellenségtől.” Halálának hírére a spanyolok megnyitották a határt, így a nők és a kisfiú átjutottak. Épségben elértek Lisszabonba, két hónappal később pedig már Buenos Airesben látták őket.