A férfi elindította a motort. A karosszériába rejtett kamerák a műszerfal kijelzőjén mutatták a környezetét. A vörös Alfa balra a szomszéd nőé volt, akire egy időben gyakran gondolt, a Škoda a másik oldalon nem mondott neki semmit. Anélkül tolatott ki közülük, hogy a tolatóradar bosszantó hangjelzése megszólalt volna, aztán egy pillanatra állt még az utca közepén, kezével a kormányon. A kijelzőre nézett, az autója középen látszott, felülről, körülötte szétfolyó sárga foltok, ahogy a nedves úttesten visszatükröződött a lámpák fénye. A mobilja a zsebében automatikusan kapcsolódott a hangszórókhoz, a Spotify-ról elindult a podcast, amit legutóbb félbehagyott. „Ez tehát olyan filozófia, amely senkit nem sért, ellenben...” kikapcsolta a lejátszást a kormányon. A szélvédőn vízcseppek csurogtak, már épp be kellene kapcsolnia az ablaktörlőnek. Bekapcsolta manuálisan, vett egy nagy levegőt, kifújta, egyesbe tette a kocsit, és elindult felfelé az ismerős utcán.

Majdnem fél tizenkettő volt. Rájött, hogy jobb azonnal elindulni. Ha ugyanis reggelig várna, egyáltalán el se indulna. Reggel felkel az ember, fogat mos, és folytatja az életét.

Kezdett fázni a keze a kormányon, bekapcsolta a fűtést. Egy közeli háztömb sarkán elhaladt a kocsma mellett, ahol előző este egy főiskolai barátnőjével találkozott. Bizonyos dolgokhoz idő kell, hogy teljességében lehessen megítélni őket, mások meg soha nem állnak össze egésszé. A tanulmányaik alatt tökéletesen elérhetetlen csoporttárs tegnap megkérdezte, elégedett-e, hogy mindent elért, amiről tíz évvel korábban beszélt, s közben az elmúlt húsz percben ötödjére túrt a hajába. Meglepte, hogy a lány emlékszik, miről beszélt annak idején. És hogy úgy gondolja, elért valamit. Egy pillanatra elgondolkozott, van-e értelme, hogy tízéves késéssel lefeküdjenek egymással, két sörrel később pedig elvetette az ötletet. Rendelt a lánynak egy taxit, és ő nem ült bele.

Néhány sárgán villogó lámpájú kereszteződésen keresztül elhagyta a várost. Az épületek fogytak, a raktárak gyarapodtak. Megállt az első benzinkúton a szántóföldön. Igaz volt, amit a hírekben mondtak, a benzin literje majdnem háromkoronányit drágult az elmúlt héten. Nem mintha számítana, ugyanolyan büdös, akármennyibe is kerül. Bedugta a töltőpisztolyt a tartály nyílásába, hiszen ez az erőszak végső határa, amire képes vagyok, gondolta. Bizonytalanul körülnézett, és tudatosult benne, hogy szereti az éjszakai benzinkutakat. Ezeket a végvárakat a tátongó semmi közepén. Jó, amikor az ember előtt éjszaka kitárul az üvegajtó, vehet egy kávét meg szendvicset, és mindenféle hátsó gondolat nélkül belenézhet a kiszolgáló szemébe.

– Négyes kút, kártyával – kifizette a tele tank benzint, és ételt vett az útra. Otthon nem sok tartaléka volt, és nem is akarta a csomagolással húzni az időt. Először a bőröndöt vette elő, hogy abba pakolja a ruháit, de nem tudta elképzelni, hogy beállít egy bőröndnyi ruhával. Úgyhogy csak elővette a kamrából a sporttáskát, és belehajigálta, ami épp eszébe jutott. Már előre nyilvánvaló volt, hogy hülyén csomagol, de volt nála néhány energiaszelet, thermo fehérnemű és hálózsák.

Nem tudta volna megmondani, hogy érzi magát, de az utastér kárpitozása megnyugtatta, úgyhogy valahol legbelül nyugtalan lehetett. A kijelző tompán fénylett, feltárva előtte az útvonalak szövevényét, ahogy a navigációra kapcsolt. Lengyelországon vagy Szlovákián keresztül? Végül rálegyintett az egészre, éjszaka oly mindegy, ugyanolyan a kettő, mire kivilágosodik, addigra pedig annyira eltompul, hogy nem fogja észlelni, lengyel vagy szlovák tájat lát-e maga körül.

Kihajtott a benzinkútról, és tudatosult benne, hogy talán ez az utolsó esélye telefonálni. Éjfél, még belefér, Zuzana későn szokott lefeküdni. Csakhogy ha felhívná, kénytelen lenne mondani neki valamit, ez a baj a telefonhívásokkal. Sokkal szívesebben hallgatná csendben. Ha csak úgy felolvasna neki, mint ahogy egykor ő olvasott a lánynak, amikor még együtt éltek, ahogy ő olvasott a lánynak, amikor szolgálati úton járt, és nem tudott elaludni a szállodai szobákban. Csak hát éppen ez kívánna némi magyarázatot. Elővette a telefont, és elkezdte görgetni a hangoskönyveket, de hamar rájött, hogy megint hagyta elterelni a gondolatait. Mindig hagyja elterelni a gondolatait.

A legmagasabb fokozatba váltott, és bekapcsolta a tempomatot. A fényszórók feloszlatták előtte a sötétség blokkjait, egy mozgó kapszulában suhant, amelyet csak időnként zavart meg egy másik autó. Lassanként sztráda-szendergésbe merült, a szegény ember hipnózisába. Olomouc és Ostrava között megpróbálta felsorolni az általános iskolai osztálytársai nevét. Milyen Alena is volt? Ostrava és Katowice között igyekezett felidézni minden sportcipőjét, amit kamaszkorában hordott. Olyan tizenötéves kora körül az első nyári diákmunka-fizetéséből vett egy Pumát, amelynek hátul kereke volt, olyan Pumát.   

Először valahol Katowice és Krakkó között bizonytalanodott el. Talán mert Krakkót ismerte. Képtelen volt elnyomni magában az érzést, hogy ott megszállhatna, kialhatná magát, reggel pedig megreggelizhetne abban a kávézóban, kilátással a Visztulára. Amikor az ember reggel felébred, semmi sem akadályozza meg, hogy folytassa az addigi életét. De hiszen nem is olyan nagy probléma, ha az ember önmaga. Korlátozott élet, de hát így van ezzel mindenki. A körgyűrűben majdnem belezavarodott ebbe a sok zagyvaságba, végül a megfelelő kijáraton, az E40-es felé sikerült kihajtania.

Az út további része eseménytelenül és gondolatmentesen telt. Csak egyszer, egy kisváros közlekedési lámpája váltott pirosra. Egy részeg elindult a zebrán, ő pedig, ki tudja, miért, rádudált. Az az autó felé fordult, és valami csodálkozás és ijedtség közötti bizonytalan gesztust tett a kezével. Ő rávillogott, a részeg férfi beárnyékolta a szemét, és próbált belátni az autó belső terébe. Talán azt hitte, olyasvalaki hívja fel magára a figyelmét, akit ismer. De hát ki ismeri őt?

*

Pirkadt. A látóhatár előbb csak szívta magába a fényt, fél órával később már a nap uralta az eget. A férfi rádöbbent, hogy az embernek nem kell aludnia, a reggel így is jelentést hordoz. Az emberi szemben vannak olyan sejtek, melyeknek a látáshoz semmi közük sincs, ellenben érzékenyek a fényre, és biológiai ritmusokat bocsátanak ki. Lehunyta a szemét, és lassan elszámolt tízig. Csakhogy tudta: amiként az embert nem kérdezik meg a saját sejtjei, az autó biztonsági rendszerei sem hagyják karambolozni.

Továbbhajtott. Az útjelző táblákon egyre gyakrabban bukkant fel az UA-jelzés. A határátkelőnek ezen az oldalán valószínűleg nem lesz hosszú a sor. Az autók többsége valóban a leállósávban állt kikapcsolt motorral, és a túloldaliakra várakozott. A betonplaccon állt néhány fémlemezes konténer és sátor, az egyikbe éppen két asszony vitt egy főzőedényt. A férfi egy pillanatra elgondolkozott, megálljon-e, ihatna egy teát, megkérdezhetné, mi a helyzet, megnyithatná a netet.

Előző este látta utoljára a híreket. Azt a párt, akik az ostromlott városban keltek egybe, és katonai egyenruhában, gépfegyverrel feszítenek az esküvői fényképen. A nőt, aki ikreket szült a metróban, és elárasztotta a boldogság, mintha csak egy svájci klinikán feküdne. És újra látta a harckocsi elé térdelő öreget is. Mindez kellemetlenül mélyen érintette. A híreknek a törvénymódosításokról meg az inflációról kellene szólniuk, hogy kétség se férhessen hozzá, a nap legfőbb eseményeinek semmi jelentőségük sincsen. Csak így lehet élni.   

A lengyel határőrök nem kérdeztek tőle semmit. Amikor azonban az okmányai ellenőrzésére várt, két melegítőnadrágos és tollkabátos civil bekopogott az autó ablakán. Egy kartonra felfirkálták a főváros nevét, vállukon bőrtáskák. A férfi lehúzta az ablakot, egyikük rögtön bedugta a vastag nyakán ülő szögletes arcát. A szavaikat nem igazán értette, de kétség sem fért hozzá, fuvart szeretnének. A másik a túloldalon már a kilincsért nyúlt, az első meg úgy fújtatott, mint egy harci kutya. A férfi a legkevésbé sem szerette volna az út hátralévő hét órájában megosztani velük az autója terét, az ő autójáét, kimentette magát, hogy csak a legközelebbi városba tart. Amikor elindult, az ukrán férfi kétszer rácsapott a kocsi tetejére.

A határ túloldalán megállt az út szélén vizelni. Hát ilyen Ukrajna. Mit keres itt?

Előre tudta, hogy reggel minden más lesz, mint este. A kalandvágy hozta ide? Inkább a vágykaland.

Be kellett ismernie, fogalma sincs, hogyan állná a sarat. És ez volt az egyetlen a dologban, ami vonzotta.

Az ellenkező irányban hosszú sor állt, annak mentén pedig sokan gyalog keltek útra. Meglepte őt, mennyire keveset lehet róluk elmondani. Ezek a menekültek első látásra semmiben sem különböznek egy rendkívüli árengedményt hirdető üzlet előtt sorban állóktól. A közel-keleti migránsok pechjére az arcvonásaik különleges emberkategóriába sorolták őket, a földönfutókéba. Ezek itt csak úgy néztek ki, mint afféle méltatlankodó vevők, akárcsak mi magunk. 

Fogott egy szendvicset, kivárta, míg elhajt egy autó az ellenkező irányba, és megpróbálta felajánlani egy lila kabátos nőnek. A nő egyik lábáról a másikra toporgott, túl vékony sarkú csizmát viselt, arca vöröslött a fagytól. Az volt a baj, hogy a férfi szégyellt segíteni másokon. Tudta ugyanis, hogy nem kérhet tőlük cserébe semmit. A nő is visszautasította a szendvicset, a fia viszont kötött kesztyűjével érte nyúlt.

Ezzel megvolnánk. A férfi visszatért az autóhoz, időközben kihűlt az ülés. A karosszériába rejtett kamerák a kijelzőn mutatták neki a deres földeket jobboldalt, az átfagyott emberek tömegét pedig baloldalt. A navigáció bekapcsolt, és biztosította róla, hogy a cél még jó messze van.

*

Továbbhajtott. A lvivi lehajtónál elbizonytalanodott: bemenjen a belvárosba, vagy hajtson tovább? Tudta, hogy Lviv még érintetlen. Egy pap bedeszkázta a templom ablakait, és a kriptákba rejtette az ikonokat, de semmi több. Biztosabb lenne, ha továbbhajtana, de reggel nyolc lévén már szüksége volt egy kávéra. Átkanyargott az elővárosokon, majd leparkolt egy kék-sárga zászlós hosszú épület előtt.

Bezárta az autót, kinyújtózott, és körülnézett. Fagyos téli reggel volt, a tér sarkában valaki egy régi hordóban tüzet rakott, férfiak csoportja állta körül, a kezét melengetve. Elindult a legközelebbi utcán, ami cseppet sem különbözött az ő városa utcáitól. Ha nem látja a cirill betűs cégéreket, azt hihette volna, csak álmodta az egészet. Újabb munkanap kezdődik, igyekszik az irodába az írásaihoz, megint egész nap közbeszerzéseket ellenőriz majd. 

A kávézó éppen nyitott, a csapos lány beszélt angolul. Kedves volt, megkérdezte tőle, újságíró-e, ő pedig biccentett, hogy ne kelljen mást kieszelnie. A lány fontosnak tartotta, hogy a nyugati média mindent dokumentál. Hátha így Oroszországba is eljut a dolog. A férfi belekortyolt a kávéba, és megint bólintott. Tetszett neki a lány, de ezzel nem volt mit tenni. Elnézett a másik irányba, az ablakon túl épp egy katonai őrjárat haladt el gépfegyverekkel, a szemközti fodrászat előtt egy nő állt hajcsavaróval a fején, és dohányzott, a vállán fehér köpeny, amit úgy kent össze a festék, akár a vér. 

A férfi meggyőzte magát, hogy itt nem maradhat. Amikor azonban odament az autóhoz, kellemetlen meglepetés fogadta: bilincs az első keréken. Nem volt képes elhinni, hogy elszámolta a kijelölt helyet, és hogy itt most még van erre idejük. Szinte jelnek tűnt, hogy ne menjen sehova. Tárcsázta a telefonszámot a cetliről, az operátor azonban a vonal túlsó végén nem beszélt angolul, és még neki állt feljebb, hogy valaki ezt elvárná. Bedugta a cetlit a zsebébe, és visszament a kávézóba.

A bárpult mögött ezúttal egy másik felszolgáló lány állt, az övé egy magas széken ült a pultnál, és falta a híreket. Odalépett hozzá, már előre csüggedten, hogy kérnie kell tőle valamit. „Panelház a lakótelepen, az orosz hadsereg fő célpontja” – mutatta a lány feldúlva a képeket a laptop kijelzőjén. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hogy ő visszatért. A lány megkérdezte, fotózik-e, vagy ír. Ő megrázta a fejét, és elmagyarázta neki, mi történt. A lány fogta a telefont, és határozottan beszélt az operátorral a vonal túlsó oldalán. Aztán felírta a cetlire a telefonszámát, arra az esetre, ha szükség lenne rá.

A férfi kivergődött a belvárosból, és visszatalált az E40-es autóútra. De egyszeriben nehezen haladt, mintha a gázpedál erős ellenállást fejtett volna ki a lábára. Ismerte ezt az érzést – semmi nem rontja el úgy az ember kedvét, mint egy szép lány, akivel nincs semmi dolga. Valamikor eljön talán Lvivbe csak úgy megreggelizni, most, hogy már tudja, hogy megy ez, de ma még felzaklatta a dolog. 

Az első katonai checkpoint előtt eszébe jutott, hogy megtarthatná ezt az új identitást, a nyugati újságíróét. De rájött, hogy itt már nem jönne be, nem volt nála semmi technikai eszköz vagy igazolvány. Így aztán megmondta az igazat, hogy Kijevbe tart, és nem tudja, mit fog ott csinálni. – Kijevbe? – kérdezte a csuklyát és sisakot viselő katona és gyanakodva nézett be a selyemfényű fehér bőrüléses utastérbe. – Slava Ukrajini[1] – mondta bizonytalanul a férfi, és remélte, hogy ez elég lesz. – Herojam slava[2] – mormolta válaszul a katona.

*

Egyre fogyott az ellenőrzőpontok száma. Az egyiknél derült égből villámcsapásként eszébe jutott, hogy hívták azt az osztálytársát, Lázničková, Alena Lázničková. Egyszer közös programot csináltak, meglátták őket, és másnap csúfolták vele. Attól kezdve rá se hederített a lányra, végül még a vezetéknevét is elfelejtette. Most valahol azt olvasta, hogy Oroszország olyan, mint az osztály menő csávója, aki elveri a gyengébbeket, a többiek meg csak nézik. De ő emlékezett, hogy amikor általános iskolában hasba vágták, a többiek nem csak nézték: biztatták a verekedőt. 

Az út egyre lassabban telt, eluralkodott rajta a fáradtság. A műszerfalon kigyulladt egy színes lámpa, aminek nem ismerte a jelentését. Töltőre dugta a telefonját.

Nagyjából ötven kilométer volt hátra, amikor meghallotta az első robbanásokat. A kormány gombjaival átállította a térkép méretarányait – az ő útvonalától északra minden autópálya Fehéroroszország felől vezetett ide. Ott állt valahol egy végtelen hosszúságú orosz konvoj, egy galandféreg, amilyenek az utóbbi napok műholdfelvételein sorra feltűntek. Abból az irányból hallatszottak a robbanások, és egész más volt a hangjuk, mint a tévében.

Kicsivel később elhaladt egy katonai menetoszlop néhány kiégett autóroncsa mellett, melyeket kihúztak az út szélére. A könnyű, páncélozott csapatszállító járművet rakétatalálat érte, az egyik szétlőtt autónak pedig megpörkölődött a gumija. További robbanásokat hallott, és nem sokkal később távoli lövéseket is. Az autópályát egyre több sár borította, a bozótban harckocsi rejtőzött. A távolban már látszottak Kijev elővárosai.

Lelassított, hogy beálljon a következő sor végére. Ha egy másik énjére akart volna hallgatni, eltelt elég idő, hogy az végre mondjon valamit. Csakhogy ez alatt az ezerkétszáz kilométer alatt nem hangzott el a világon semmi. Legfőbb ideje volt elkezdeni észszerűen viselkedni, visszafordulni, hazamenni és elutalni húszezer koronát a People in Need segélyszervezetnek. Mi itt Európában mindannyian a nappalink polgárai vagyunk.

Az eddigi checkpointokon meggyőződhetett róla, hogy az a biztos, ha azt mondja, amit mindenki más: Kijevben van a családom, értük megyek. Többnyire nem is volt nekik gyanús, hogy nem beszél oroszul, hát még ukránul. Csak egyszer kellett elmagyaráznia, hogy a felesége Prágában dolgozik, de egy hónapja hazajött a beteg apjáról gondoskodni. Ott van most a lányukkal együtt, mindhármukat biztonságos helyre kell vinnie. Most elképzelte, hogy mindez igaz.

Egy óra múlva végre sorra került. Az út szélén homokzsákok tornyosultak, a szalagkorlát mentén pedig cseh sünök sorakoztak. Egy teherautóból éppen továbbiakat pakoltak ki önkéntesek. A biztonság kedvéért előkészítette a bátyja családjának fotóját, de gond nélkül átjutott. Úgy tűnt, a katonák eléggé kimerültek.

Már tudta, hogy az ellenőrzőpontok előtti sorok megtévesztőek, hogy a checkpointok után minden autó újra gyorsan halad. Az üres, vonalzóval rajzolt háromsávos autópálya előbb kopasz erdők között vezetett, majd a földből kezdtek húszemeletes toronyházak kimagasodni. A megszaggatott plakátú hirdetőtáblák fémfelületeiről visszatükröződött a lemenő nap fénye, és egy pillanatra elvakította. Egyébként senkit nem ismert fel ezeken a hirdetőtáblákon. 

Észlelte a Relax rádió frekvenciáját, de hiába próbálta meg behangolni. Az úttestet most már a panelházakon kívül régebbi bérházak is szegélyezték. Hogy néznének itt ki a harcok? A városból kivezető egyenes és széles utakat mintha nehézgépek felvonulására találták volna ki, azonban bármelyik panelházból mesterlövészek fészke válhat. Volt itt elég torlasz, hogy a harckocsik már azelőtt tüzeljenek, hogy észrevennék őket.

De hát mit értett ő hozzá? Tudott erről valamit? Ezzel most kénytelen lesz megbékélni, hogy semmiről nem tud semmit. Legkevésbé magáról.

Az ember számára végül csak az marad, amit elveszített. Ő pedig mindent el akart veszíteni.  

Talált egy mélygarázst, amiből még nem lett óvóhely. Kisebb gond volt, mint amire számított, az adminisztratív épületek üresen tátongtak. Fontos volt számára, hogy biztonságban legyen az autója. Egy pillanatra még ott ült benne, kezével a kormányon. És abban a pillanatban rájött, hogy közvetlenül fölötte, a plafonban ott a vészhívó gomb, amelyet ha megnyom, azzal felhívja az assistance szolgáltatót. Elfelejtette, hogy ott van, soha nem használta, de ide kéne jönniük, és mindent megoldanának, így írták a kezelési útmutatóban. Keserűen elmosolyodott.

Bezárta a kocsit, és kisétált a garázsból. Kijev már sötétségbe borult. A zsebében még mindig ott lapult a cetli a csapos lány telefonszámával – ha valakivel tudatni kellene, hogy még életben van, ha valakivel tudatni kellene, hogy már nincs életben. Gyorsan meg kell találnia a sort, ahova beáll, mielőtt szabotőrnek néznék.

*

Jegyzetek:

[1] Dicsőség Ukrajnának. (A ford.)

[2] Dicsőség a hősöknek. (A ford.)