Olkától nem kaptunk infót a családok helyzetéről, csak a címet és a gyerek nevét adta meg. Bár külön kiemelte az áttelepülőket, mert nekik még ruha is járt, nekem úgy tűnt, hogy róluk enyhe lenézéssel beszélt, mint ingyenélőkről. Úgy fújom ki a levegőt, mintha egy életveszélyes különleges feladat elvégzésére indulnék, könnyedén rálépek a gázra, és a kocsi a jeges, kátyúkkal teli úton egy kicsit valóban mesebeli szánra emlékeztet. Az autóban kellemes meleg van, a rádióból klasszikus egyveleg szól, amiben kötelező jelleggel elhangzik a „Last Christmas I gave you my heart” is. Észre sem vesszük, dúdolni kezdünk Szofkával, mintha az idegesség hideg krumplidarabként a nyelőcsőben megrekedt, nehezen lenyelhető szúrós gömbjeit eregetnénk ki magunkból.

A címlista autós kalandjátékra emlékeztet, s bár egyiket sem kell megfejteni, sohasem gondoltam volna, hogy léteznek ilyen utcanevek. Árenda utca? Zsák utca? Negyed utca? Seriously? Viszont a növényekről elnevezett utcák tetszenek: Ribizli utca, Búzavirág utca, Uborka utca, Borbolya utca, Körte utca, Egres utca, Páfrány utca, Akácfa utca ‒ ezek az örök nyár és meleg, víkendházi gyermekkorom érzetét keltik.  Akkor még a kisvárosok mellett is létezett a víkendház jelensége, annak ellenére, hogy a városlakók többségének még éltek közeli falusi rokonai, akik igyekeztek aktívan bevonni őket a gazdasági munkába. Úgy gondolom, hogy minden utcát, ‒ hacsak nincs valamilyen topográfiai vagy történelmi alapja a névválasztásnak, mint pl. Zneszinnya[1] vagy a Horodocka[2] ‒, csak így lenne szabad elnevezni, mert ezeket az utcákat majd nem kell a politikai hangulatok, ideológiák és rezsimek változásai miatt átkeresztelni. Hogy ne keljen a keresztnevek kezdőbetűit cserélgetni, ha a vezetéknév ismert és kedvező, ne kelljen a Menzsinszkij[3] utcát Mencinszkijre[4], az Augusztus 23-a utcát Augusztus 24[5]-ré átkeresztelni, a Ljutnevát[6] pedig egy politikailag tudatosabb hónapról elnevezni, mintha februárban nem lennének figyelemre méltó események.  Amikor pedig elfogynak a botanikai és mezőgazdasági közterületnevek, jöhet egy kis indusztrializmus. Egy Gőzmozdony utca címmel én egész jól elvolnék. Mintha az ember a masiniszta mellett ülne, mosolyogna és integetne az utasoknak. És most is, mindezekkel a változtatásokkal célszerű lenne, hogy a régi kor műszaki-ipari elnevezései helyett megjelenjen a Ruby On Rails sugárút, KFTések sétánya (amit gyorsan átkeresztelnek Egyéni Válalkozók sétányává), Kreatív Ipari Klaszter park, Web tér, Ökomama park, valamint a Hir Board utca, Viper utca és a New Wave rakpart. Kicsit gondolkodom, és leesik. A BÁzsáná[7] utca (hangsúllyal az első szótagon), valójában BázsánÁ[8] utca (hangsúllyal az utolsó szótagon) ‒ róla halványan dereng valami iskolai tanulmányaimból, és úgy gondolom, hogy ideje lenne már a Sóvárgó utcának is megjelennie. De arról, hogy ki az a Agabekow Sadych Bey[9], Sadok Barącz[10] vagy Biberovics,[11] fogalmam sincs. A google-mapsben nincs rövid történeti áttekintés az utcák neveiről, de a térképen megfigyelhető, hogy a várostervezők az utcaneveket tematikus szektorokba csoportosították: Felkelők-Csuprinka-Bandera, Görög-Török, Kercsi-Krimi ‒ nem tudom, hogy ez ő ízlésüket tükrözi-e, vagy volt valami más oka is. Navigációval megtalálni a rendeltetési helyet elég könnyű, tehát úgy döntünk, hogy Szihiv városrészben kezdünk, mivel a Santa’s Little Helpers-einek ott van a legtöbb dolguk. Nyilvánvaló, hogy egy nagyobb járási székhely méretű alvó városrészben a szociális portrék teljes spektruma várható. Megkerülünk egy hatalmas, kissé modernizált, áruházakkal körbeépített templomot. Ez a bármely napszakban élénk hely csökkenti a lakótelep végtelen területéből áradó depressziót, azt a benyomást kelti, hogy itt legalább van valamilyen társadalmi élet, és nemcsak a zsúfolt buszok szállítják haza éjszakára az embereket. Végül is, ha figyelembe vesszük az utóbbi évek baby-boomját, nyilvánvalóvá válik, hogy sok olyan fiatal anyuka van, aki nemigen hagyja el a lakótelepet, talán csak hétvégén. Nekik is szórakozniuk kell valamivel, a shopping és a vallási gyülekezet pedig már valami. Őszintén szólva az egyik dolog, amitől a legjobban félek az, hogy ilyen helyzetbe kerülhetek. Ha elképzelem magam babakocsit tologatva körbe-körbe a stadionon az iskola előtt, ahova ez a csecsemő majd hat év múlva járni fog, a fogamzásgátlás összes lehetséges eszközét latba szeretném vetni, bár épp most ez nálam nem aktuális. A megállóban az emberek vidám tömege zúdul ki a hatalmas buszból. Nem tudom, mi alapján vonom le a következtetést, hogy vidámak, mert az arcuk nem látszik, de határozott léptekkel indul ki-ki a maga útjára. A lámpák nagy hópelyheket szórnak rájuk, mintha valaki ismét kopasztana egy égi csirkét, a felnőttek elrejtik arcukat, a gyerekek meg pont ellenkezőleg kinyújtják nyelvüket. Mindenki siet a teret sárga fénnyel és a TV vibrálásával melengető saját kis odvába, ahol vacsorát melegítenek, leckét írnak, csatornákat váltanak, és arra készülnek, hogy holnap sötétben keljenek azért, hogy majd sötétben térjenek haza.

         Az első család valahol a Santa Barbara negyedben lakik, így áll Olka listájában. Szofka azt magyarázza nekem, hogy ez az elnevezés, amit én nem egyszer meglepetten olvastam az iránytaxik végállomásai között, azonnal elterjedt, amikor itt még a múlt század végén, ha-ha, felépítettek egy árkádos üzletsort, ami az első amerikai filmsorozat főcímét idézte, és a nézők széles tömegei számára volt elérhető, vagyis minden figyelmet lekötő és önfeledt megtekintése kötelező volt mindenki számára, nemre és korra való tekintet nélkül. A filmsorozatok imádata a kegyetlen gazdasági válság, a nemzeti újjászületés és a birodalom széthullásának idején minden kétséget kizáróan számos tudományos munka témája lehet. Emlékszem, már a független Ukrajnában eltörölték a májusi szabadnapokat[12]. Lehet, hogy éppen abban az évben történt, amikor az Újévet „egy órával korábban ünnepeltük, mint a muszkák”.  A médiát azonban akkor még senki sem igyekezett függetleníteni, a legfontosabb tartalmakat – élükön a latin-amerikai szappanoperákkal – a moszkvai központi csatornák sugározták. Erre pedig nincsenek hatással a határok és a nemzeti öntudat. Az új ukrán televízió akkor helyi csatornákból állt össze, ezeket deciméteres antennákkal lehetett fogni, és fényes nappal sugározták az erotikus filmeket, pont akkor, amikor hazatértem az iskolából. Egy ürge a TV-stúdióban egyszerűen becsúsztatott a videóba egy kópiát, így lehetővé tette számomra, hogy bővítsem szexuális ismereteimet, amíg apu rituális ebéd utáni álmát aludta a kanapén. Akkor fedeztem fel a műfaj olyan klasszikusait, mint a „9 és ½ hét” és a „Griechische Feigen”, orosz hangalámondással, amit csipesszel az orrán olvasott valaki. Amikor azonban megszületett a határozott politikai döntés arról, hogy Május elseje nekünk többé már nem ünnep, nem vették figyelembe a lényeget. Mivel az Orosz Föderációban nem is akármilyen ünnep maradt, ezeken a napokon nem egy, hanem egymást után több részt mutattak be a „Gazdagok is sírnak” vagy a „Vad szív” sorozatból. Mivel pedig a brazil kedvencek izgalmas sorsfordulatait nem hagyhatta ki a tantestület egyik tagja sem, a fizikaszertárban találtak egy már akkor is kiszuperált TV-t. Azon kívül, hogy a kép fekete-fehér volt, a monitor, akarom mondani a kineszkóp hibája miatt megnyúlt és a főszereplőket humanoidokká változtatta. Kijavítani ezt a bug-ot még az az erős ütés sem tudta, amit a tornatanár mért a TV lakkozott faborítására. Végül is mivel ez az egész a díszteremben zajlott, mi, a hátsó sorokba beszorított alsósok, nem sokat láttunk. És egyszerűen azért nevettünk, mert így tettek az idősebbek is, amikor a tojásfejű főszereplők csókolóztak. Az, hogy a képernyő vibrált, a kép hol elhalványult, hol ugrált és időről időre el is tűnt, a készülék meg zúgott, még vonzóbbá tette ezt az elérhetetlen káprázatot. Ezek a sorozatok a kompenzáció egy sajátos formáját jelentették, a túlélést segítették abban a sötét sivárságban. Még egy magas rangú csinovnyik is elkéshetett a tanácskozásról, mert végig nézte kutricájában a soron következő részt, miközben dörzsölgette apró kezeit, csapkodta focilabdára emlékeztető térdeit és azt mondogatta: „Na ne, milyen szemét egy alak! Hova kergeti azt a szegényt? Mi lesz ezzel a szerencsétlen terhes nővel?! Hogy az a kaporszakállú!..” Ezt az egész társadalmi szürrealizmust, vagyis egyik összetevőjét kiválóan ábrázolta a helyi újság szellemes karikatúrája, ahol az élet által megtépázott alkoholista férjével nyomorban élő nő könnyeit törölgetve imádkozik a TV képernyőjéhez: „Jaj, szegény szerencsétlen Marianna, mennyi gondja-baja van azzal a Luis Alberttel!” A korabeli népszerű vicc szerint az amerikai kivándorlás céljaként azért nevezték meg Santa Barbarát, mert ott már rég ismernek mindenkit. Bár a mi esetünkben nem ez a valóság. A GPS nem tudta előre, hogy az út egy részét lezárták, mivel Szihivben még nem zárult le a villamosút kiépítésének epikus projektje, amit ugyan télire befagyasztottak, de mégis Lvivben tartotta a török onuros[13] pasikat, akik elfoglalták a Tindert, és Szofka nemrég éppen egyikükkel kavart.

         Törtük az utat a búskomor tereken át, ahol hintákon és padokon ültek a serdülők, mint a fagyott verebek sörrel, long drinkkel, szotyival és cigivel. Egyik kört tettük a másik után, míg a negyedik után kénytelenek voltunk megállni és megkérdezni az utat ezektől a gyanús elemektől. A kapucnis pulóveres és sötét színű dzsekis srácok és csajok nem voltak nagyon bizalomgerjesztőek, de olyan udvariasan válaszoltak, hogy én éreztem magam kellemetlenül, amiért mielőtt megálltam, ellenőriztem, lenyomtam-e a központi zárt. Azon a címen, amit kerestünk egy nemrég átadott újépítésű épület állt körbekerített gondozott területtel, parkolóval és játszótérrel, az új lift tiszta volt. Mindez egyszerre lazított el és feszített be engem. Egyrészről, most nem fogunk találkozni rossz életkörülményekkel, másrészről, az, hogy mi itt vagyunk, azt jelenti, hogy azoknak az embereknek az élete, akik nemrég még boldog családi életet terveztek és nyugodt otthonaikat építették a többé-kevésbé elfogadható bevételeikből és az olaszországi munkából származó jövedelem rendszeres átutalásaiból, fenekestől felborult. Vidám fiatal lány nyitott ajtót. A korombeliektől, akik öregkorukig megtervezett életet élnek és kötelesek gyermekekről gondoskodni, egyfajta távolságot érzek, idősebbeknek látom őket, mint például Olkát, de ez a lány itt még huszonöt sincs. Anyukájára hasonlító pisze orrú kisfia szaladt ki utána. Amikor meglátott minket, átkarolta anyja lábát és elbújt.

‒ Szia! Mikulás küldött neked valamit! ‒ hadarta Szofka egy rajzfilmfigura hangján.

‒ Mondj el egy verset, Marcsik, ‒ nézett a mama a háta mögé.

‒ M-m-m… ‒ nyafogott a kicsi.

A folyosón ácsorogtunk, egyik lábunkról a másikra álltunk, a frissen mosott fűtött padlón a cipőink alatt már kisebb tócsák keletkeztek, a nehéz dzsekikben melegünk volt, és mindez csak fokozta a kellemetlenséget. De attól, hogy a szobában, ‒ amennyire be lehetett látni ‒, a komódon különféle családi fényképek álltak, de egyik sem ébresztett sajnálatot, kicsit felengedtem. Végül a kölyök elkapta a csomagot és elhúzta a csíkot, miközben szájába tömte a csokis cukorkát.

Ez még csak az első kipipált cím volt. Ki tudja, mi vár még ránk.

Mert, nyilvánvalóan, még mindenféle várt ránk.

A második címen, már egy egyszerű szihivi panelben, a lépcsőházat hagyományos ikonosztázzá változtatták. Ez az installáció oly tökéletlen, közönséges és perverz volt, mintha egy eszement rakta volna össze. Angyalkák, nippek, műanyag temetői virágok és mécsesek, ukrán hímzett kendők, Szent Miklós ikonjainak fénymásolatai, különféle méretű színes szentképek, füzérek, lourdes-i forrásvíz. „A liftajtó kinyílhat a lift nélkül is” figyelmeztet a felirat szemben. A kapcsolótábla sem kelt bizalmat, úgy tűnik, hogy a szemétledobóból – amit ugyan behegesztettek –, bármelyik pillanatban kitódulhat egy patkánykolónia. Nyilvánvaló, hogy az emberek a szentek tekintetét figyelmeztetésnek vélték. A sorozatgyártással előállított gipszfigurákat el lehetne nevezni Ne-köpködd-a-szotyit-a-Szűzanyának, Ne-dohányozz-a-Szűzanyának, Ne-szemetelj-a-Szűzanyának, Ne-köpködj-a-Szűzanyának, Segítsd-a-babakocsit-tologató-nőt-a-Szűzanyának.

Ennek a családnak három gyermeke volt, a legkisebb még csecsemő. Az anya mellett itt volt a nagymama is, aki eksztatikusan rázta a bölcsőt, és folyton a gyerekhez hajolt: „Ni-ni! Á-á! Kukucs! Ki hasonlít itt nekünk apucira?!”, aztán röviden informált bennünket, hogy a gyerek kislány ‒ és hála Istennek, mert a fiúk csak a háborúnak születnek. És az a jó, hogy az apjára hasonlít, mert az szerencsét jelent, ő pedig emlékszik, hogy az ő Misikéje kicsi korában pont ilyen volt. Naná, hogy pont ilyen volt, merje valaki azt állítani, hogy az ilyen korú kölykök nem mind egyformák. A lakás áporodott levegőjében pelenka, tej és borscs szaga keveredett, káosz és rendetlenség uralkodott, amit a két nagyobb gyerek a játékok dobálásával és a szappanbuborékok fújásával csak fokozott. Mindketten fel-felkapták a játékpuskájukat, amihez hangkíséret is párosult: „Trrr! Szakadár! Meghaltál!” Ezt tették, amint megláttak bennünket az ajtóban. Így van, ezek a fiúk valóban a háborúnak születnek (vagy neveltetnek) ‒ tagadhatatlan. Az anyjuk rájuk rivallt, hogy maradjanak csendben, és bocsánatot kért tőlünk. Ez az elkínzott asszony valahogyan egy főtt kolbászra emlékeztetett, amibe életet lehelt egy kegyetlen tréfamester. Nyilvánvaló volt, hogy régen nem volt ideje hajat mosni, ki tudja mikor vette le utoljára ezt a pongyolát, és annyi együttérzést váltott ki belőlünk, hogy minél előbb békén akartuk hagyni. Operatív módon odaadtuk a két csomagot a fiúknak és a harmadikat a húgocskájuk részére. Azonnal összeverekedtek rajta, mi pedig kihasználva a zűrzavart megléptünk.

Még várt ránk a Csata utca, Levandivka és Rjaszne. Zboiscsa és a Topolyafa utca. Lviv olyan zugai, ahol korábban sohasem jártam. Minden kerületet furcsa hagyományok és rituálék tettek egyformává. Az ablakokat mindenütt gyerekjátékok díszítették, és ha változott az ablakok minősége, változott a játékok vagy a Kinder tojás figurák minősége is. A műanyag ablakkeretek mögött mindig valami szép színes, a sokszor átfestett fakeretek mögött régies, nosztalgikus játék volt. A régi kisutcákon is és a lakótelepeken is hosszú sorok kígyóztak a vizet osztó autók előtt, amiben én a történelmi emlékezet archetipikus törekvését véltem felfedezni: így jártak az emberek vízért a kútra.

A központot előrelátóan a végére hagytuk, reméltük, hogy marad időnk egy italra, feltételezve, hogy felmerülhet ilyen lélektani igény. Szíven talált az a kis cetli, ami egy régi ház bepárásodott ablakához tapadt a Jānis Rainis[14] utcán: a gyerek Mása babát és az apját kérte. A családok és a lakásaik különbözőek voltak, mint egy puzzle részei mutatták a társadalom általános portréját. Az első tíz cím után a családok a gyerekek sivalkodásából és a fáradt leány-szemek alatti szarkalábakból, a kicsi és tágas helyiségekből, a felfordulásból és pedáns rendből, a szenteket ábrázoló szintetikus szőnyegekből és az IKEA bútorokból, az esküvői és feketekeretes fényképekből, a rózsaszín giccses takarókból és a római rolókból, a terepszínű ruhákból és a Pampers csomagokból, a plazma TV-kből és a kinti folyosókról nyíló WC-kből (pont ott, ahol már nem bírtam tovább) álló kavalkáddá változtak. Bármilyen furcsa is, a legkisebb a feszültség az áttelepülők családjaiban volt, pedig eleinte a legjobban tőlük tartottunk, bár a két család pici lakásban, szemmel láthatóan nagy szegénységben élt, az egyik a Zsák utcában, a másik a Rjaszne-2 nyomornegyedben. Persze az itt uralkodó pozitív aura annak is betudható volt, hogy mind a két család teljes volt, ők azt érezték, hogy a legrosszabb már mögöttük van. A holmijukkal, berendezett házukkal, valószínűleg a fényképalbumokkal és az emlékként őrzött gyermek- és serdülőkori kacatos dobozaikkal. Nem tudom, mi volt a legértékesebb abból, amit magukkal hoztak, amikor örökre elhagyták otthonukat. Hogyan oldották meg a való életben ezt a játékos tesztet: „Mi az a három dolog, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre?” Amikor valójában nem engedheted meg magadnak, hogy jöhet egy bőrönd, egy kosár egy kép és egy mozsár. Egy dívány? Egy skatulya?
S végül egy aprócska kicsi kutya?[15] Talán otthon hagytak valamit, mivel tudat alatt hittek a visszatérésben, és most blokkolják gondolataikat arról, hogy ki és milyen céllal használja gyermekeik Duplo Lego kockáit. Mivel csak az előlényeket hozták el, az emberkéket és az állatkákat, többet nem volt szabad. És most ezekkel az emberkékkel az apukák játszottak. És közösen hozták meg a döntést, hogy új életet kezdenek. És jobb volt nem tisztázni, hogy áll-e még a házuk, gondoskodik-e valaki a macskáról vagy öntözi-e a virágokat. És hogy mi lett a sorsa a könyvtárnak.

Végül is úgy néz ki, hogy abban a korban, amikor már minden digitalizált, a legfontosabb nem is olyan sok. „Úgy tűnik, hogy amíg nem kezded megérteni, az ideiglenes áttelepülés státusza ‒ önámítás”, ‒ mondta nekünk a hipszter külsejű fiatalember, aki szimbolikusan a Bandera utcán bérelt lakást. És ezek nem csak szavak voltak, mert ő IT szakember volt, Szofka felismerte a verzátus Rubysták adatbankjaiból. Később mesélte, hogy mindenki rá gerjedt, de nekünk sem sikerült magunkhoz átcsábítanunk. Még azelőtt áttelepültek Luhanszkból, mielőtt elkezdődött a legnagyobb para, ezért egyszer sikerült visszamenniük és elhozniuk több dolgot. A kicsi játékait majdnem mind elhozták, olvasni meg a Kindle-on olvastak. A ruhát azonnal visszautasították, de kérték, hogy ezt ne vegyünk sértésnek, egyszerűen vannak, akiknek téli holmira nagyobb szüksége van. A lakásuk nagyon tágas volt, áradt belőle a diák kommunák fesztelen társalgásainak légköre. Könnyedén ismerkedtek új emberekkel és rögtön nyilvánvaló volt, hogy ide mindig jön valaki. Beszélgetni kezdtünk, levettük végre a cipőt és a dzsekit, ott maradtunk teára. „Hogy fogom megérteni őket, ‒ sopánkodott az ötéves Nika, ‒ hisz ez egy madárnyelv!” „De hát a gyerekeket az oviban érted, ne játszd meg magad. Nézd, milyen jók ezek az ünnepek, nem csak a télapó, a Mikulás is eljön a gyerekekhez”, ‒ adott neki egy verbális fenékbe billentést a mama, a törékeny barnahajú agyontetovált karú Lera. Látszott, hogy ők Antonnal laza, harmonikus, kalandra és friss emberekre éhes pár. Arra gondoltam, hogy az unsexy places után, ahol ma jártunk, azok után a feszültséggel teli, keresztjüket kétségbeesetten cipelő emberek után, nekem itt a legjobb. Lábamhoz dörgölődzött Lungadon, a jól táplált, vörös-fekete kandúr, aki olyan volt, mint a Szent György szalag. Nem tudtam, hogy ebben a helyzetben kit kell sajnálni, minek kell örülni. Értettem, hogy minden nő, aki belefáradt abba, hogy vészterhes gondolatokkal alszik el nap mint nap, aki még magának sem meri beismerni, hogy fuldoklik a hisztériától, amit a több mint féléves sexnélküliség vált ki, két másodperc alatt meggyűlölné ezt a párocskát, akik úgy csókolóznak alig ismerős emberek előtt, mintha a kölcsönös vonzalom kezdeti stádiumában lennének. Nyilvánvaló, hogy ez a kezdeti stádium az ő esetükben átváltott egy más, érdekesebb minőségbe, ami rendkívül ritka, de már ez is elég ahhoz, hogy azoknak a nőknek kedve támadjon kitépni a hajukat, megkövezni őket, akadályokat görgetni eléjük. Ugyan miről beszélünk, ha ehhez hozzáadódott az is, hogy a férfiak, akikre itt vártak, akiket maguk mellett akartak tudni, ha másért nem, azért, hogy elküldjék őket vásárolni vagy a gyereket elvinni a karate edzésre, ott voltak. Ott, ahonnan nem jött el Lera nagymamája és anyukája, akiket nem sikerült rávenni az áttelepülésre, mert „ha a banderisták itt lőnek ránk, akkor ott mi lesz?!”[16] Úgy látszott, hogy a fiatalok nem bánkódtak miattuk. Az volt a benyomásom, hogy belenyugodtak az öregek életpreferenciáiba, ami a mániákus növénytermesztést jelentette a rendszeres tűz alatt lévő területeken, ahol ráadásul nem igazán lehetett tudni, hogy éppen melyik oldalról lőnek. Azután konzerveket, befőtteket készítettek, hogy átvészeljék a telet a pincében, ahova a hadműveletek elején leköltöztek, ezért az amúgy is csapnivaló kapcsolat velük gyakorlatilag lehetetlenné vált. Zombi? Mordor? Még ha meg is érdemlik ezek az emberek ezeket a címkéket, miért alakult úgy, hogy rájuk ragadt? És hogy történt az, hogy Lera és Anton mások lettek? Beszélgetés közben kiderült, hogy Anton apja a donyecki egyetemen tanított, most Vinnyicába költözött. Talán ez is része volt annak a mozaiknak, ami Antont formálta.

Ettől az egész infótól túladagolásom volt, de mivel még vezetnem kellett, visszautasítottam a bort és kimentem az erkélyre rágyújtani. A háromszögletű épület egyik oldala a Politech[17] négyes számú épületére nézett, a másik a Bandera utcára. A behavazott síneken vígan száguldott és csilingelt néhány utassal a villamos, ez a kerekeken gördülő kivilágított fémház. Minden üres volt, a lámpáról tovább hullt alá a hó, mintha valaki abba sem hagyta volna az égi csirke kopasztását. Megjött tőled a rituális SMS, én meg néztem a szoba megvilágított akváriumában Antont Leraval, akik bort iszogattak a kanapén ülve, egymás combját fogták lábaikat rafináltan keresztezve, és vidáman trécseltek valamiről Szofkával, így hozták létre a hygget saját receptjük szerint. Most egyértelművé vált előttem, hogy amióta elmentél, teljesen egyedül maradtam, és ha Szofka nem próbálna kirángatni önkéntes elszigeteltségemből, még beszélnem sem volna kivel. Amikor összeköltöztünk, azonnal beleragadtunk abba a közös pókhálóba, ami mindkettőnknek nagyon megfelelt, csak az volt a probléma, hogy nem engedte be kívülről a fényt. Kölcsönösen használtuk-élveztük egymás társaságát, de valami miatt nem szereztünk új ismerősöket, ezért hiányoznak nekem most annyira az emberek ahhoz, hogy átevezzek ennek a télnek a másik oldalára. Egyre figyelmesebben nézem a párt a szobában, szememmel rázoomolok könnyed, reflexszerű érintéseikre, soha nem gondoltam volna, hogy egy házaspár ilyen is lehet. Nyilvánvaló, hogy amint a kicsi elalszik, ők a kölcsönös kielégülés új, leleményes módjait keresik majd. Ezek a gondolatok reményt keltenek bennem, ami felizgat. Érzem lábaim között a bizsergést és kábulatomban kapkodva írom neked SMS-ben, hogy le akarlak szopni. Ez volt a legjobb és legőszintébb az utóbbi hat hétben neked küldött rituális üzeneteim között.

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Гаська Шиян. За спиною. Харків: Видавництво "Ранок", 2019.

[1] Park kb. 20 percnyi járásra Lviv városának központjától.

[2] Lviv egyik leghosszabb utcája (8,4 km), Horodok városról kapta a nevét.

[3] V. R. Menzsinszkij szovjet pártfunkcionárius, aki F. Dzserzsinszkijt váltotta az OGPU (Egyesített Állami Politikai Igazgatóság) élén.

[4] M. O. Mencinszkij ‒ ukrán operaénekes.

[5] Augusztus 23-a ‒ Ukrajna állami lobogójának ünnepe, augusztus 24-e ‒ Ukrajna függetlenségének kikiáltása 1991-ben.

[6] Ljutneva utca február (ukr. лютий) hónapról kapta a nevét az 1917-es februári oroszországi forradalom emlékére.

[7] A szó, ha a hangsúlyt az első szótagra helyezzük, kívánatost jelent.

[8] M. Bázsán – ukrán költő.

[9] Məmməd Sadıx bəy Ağabəyzadə ‒ azeri származású orosz katonatiszt.

[10] Sadok Barącz ‒ örmény származású vallási vezető.

[11] I. Biberovics ‒ ukrán színész, rendező.

[12] Május 1-ét és május 9-ét.

[13] Török építőipari vállalat.

[14] Lett költő.

[15] A 7 felsorolt dolog Szamuil Marsak, orosz költő „A poggyász” c. versére utal, amely arról szól, hogy az úrnő feladta a csomagjait, de a kiskutya megszökött. A szállítók fogtak egy nagyobb testű kutyát, és a végállamosán a felháborodott reklamáló tulajdonosnak azt magyarázták, hogy útközben a kiskutya megnőtt. Magyar fordításban: Marsak. Erdei vendég. Budapest, Ifjúsági Könyvkiadó, 1955.

[16] A kérdés orosz nyelven hangzik el.

[17] Lvivi Műszaki Egyetem