Giorgio Scerbanenco: Odüsszeusz emlékére

Giorgio Scerbanenco, olasz anya és ukrán apa gyermekeként született Kijevben 1911-ben. Még csecsemőként Olaszországba került, előbb Rómába, majd Milánóba. Bár fiatalon különböző szakmákkal próbálkozott, már az 1930-as évek második felétől a legnagyobb olasz kiadók folyóiratszerkesztőségeiben találjuk, ahol rendre a legolvasottabb magazinok irodalmi rovatait szerkeszti és írja.

Indultak a kis kanári, Odüsszeusz temetésére, de nem egyszerűen csak indultak, mert az volt, hogy Furio megmondta, hogy másnap tartja a kanárija temetését, és amikor ezt mondta, vörös karikák gyűrűztek a szeme körül, a zakója zsebe meg, a jobboldali, kidagadt, ott volt benne a 9 milliméteres, és akkor erre mindenki teljesen komolyan rávágta, hogy természetesen nem fog hiányozni, és nem is hiányzott senki másnap, amikor ráadásul még az eső is eleredt, öt autó indult meg, az utolsóban három fegyveres, az utolsó előttiben Na-Ezt-Már-Tényleg-Nem-Bírom Federica és a banda másik két női tagja, az azelőttiben a kisvezér, aki ezzel a temetési részvétellel azt is kockáztatta, hogy a rendőrök lekapcsolják, és mehet vissza az életfogytiglanra, ahonnan megszökött mint többrendbeli visszaeső gyilkos, az azelőttiben, az ezernyolcas Lanciában, a két mindenes, és végül az elsőben, az Impalában ő maga ezzel a reménytelen gyásszal, meg persze a másik ülésen az aranyozott dobozban Odüsszeusz földi maradványaival és a színarany emléktáblával, amire az örökre elveszített kanári nevét vésték: Odüsszeusz.

És a nem szűnő esőben megérkeztek a tóparti villához, az öt autó felsorakozott a kerti kövesúton, Furio kiszállt az aranyozott dobozkával, lekuporodott, puszta kézzel nekiállt, és a virágágyás sáros földjében, a rózsabokor mellett, ásott egy mély lyukat, amiben elhelyezte a dobozt, s benne az egyetlen élőlényt, akihez valaha jó tudott lenni, és elfeledkezett gonoszságairól, embertelenségéről és mindazokról, akiket megölt vagy megöletett, mert már évek óta csak a kanárijával tudod kedves, emberi, nagylelkű és megértő lenni, csak akkor volt boldog, ha nézhette őt a kalitkájában.

Aztán felállt és így szólt:

– Ha valakinek kedve támad nevetni, most nevet utoljára…

Mindenki a kilenc milliméteresre gondolt, ő pedig végre megtörölte nedves szemeit.

Tényleg senki nem hitte el

A firenzei autópálya-felhajtónál átvette a volánt, mert Carpuccio nem bírta tovább. Száguldott Milánó felé az esős hétfői hajnalon. Százhatvan és száznyolcvan között hajtott, mert ha sikerül tartania ezt a sebességet, akár még időben be is érhet az irodába. Mint mindig. Még Carpucciónak sem válaszolt, aki ott bóbiskolt mellette és néha álmában beszélt:

– Az apád egy hülye, én pedig el nem veszem egy hülyének a lányát. Most ezzel a baromsággal jön, hogy neked dolgoznod kell.

Ja, talán tényleg baromság, gondolta ő mosolyogva, miközben nyomta a gázt, az irodában is mindenki nagyon tisztelettudó, sőt simulékony volt vele, mivel ő az Igazgató – nagy I-vel – lánya, de senki nem vette komolyan, lerítt róluk, hogy azt gondolják, mi a francnak jön ez ide munkát játszadozni, amikor ott az apjának a temérdek milliárdja? Kicsit zavarta is őket, hogy minden reggel óraműpontossággal megjelent, dolgozott rendesen, mint a többiek, és utolsónak ment haza.

Akár másnap hozzá is mehetett volna Carpuccióhoz, nem kellett volna egy évet várnia. Tegnap meg is jött hozzá a kedve, amikor a keményen átdolgozott szombati nap estéjén megérkezett Pisába, hogy ott lehessen Missi esküvőjén. Lenyűgözte az a csodálatos fehér ruhaköltemény. Minek hát az a munka? De szerette az apját. Nagyon. Csodálta és örömmel megcsinált mindent, amire ő kérte: dolgozni, keményen dolgozni, többet dolgozni, mint a többiek. És mindig pontosan érkezz! Poooontosssaaan!

– Figyu, cicám, menjél lassabban, mert ha itt szétcsesszük magunkat, tutira nem fogja senki elhinni, hogy azért nyomtad ennyire, hogy időben beérj az irodába.

Tényleg senki nem hitte el: az egyik hetilap fényképet is közölt a szétroncsolódott kasztniról, és azt írták, hogy az örökösnő, vagyis ő, Pisából, hazafelé hajtott egy lagziról, ahol túl sokat ivott.

Aztán csend

A sűrű ködben az autó lassan odagurult a határsorompóhoz.

Az ablakon kinyúlt egy férfikéz, benne két útlevél. A határőr átvette a két füzetecskét, kinyitotta, átlapozta. A hótól fehér hatalmas hegyek takarása és a köd ellenére júliusban még itt is kisütött olykor a nap. A határőr visszahelyezte az ablakon kinyúló kézbe az útleveleket, és intett a társának, hogy felemelheti a sorompót. Az autó áthajtott.

Egy darabig még hallatszott a motorhang, bár egyre halkabban: dübörgés, aztán zúgás. Aztán csend. Fél óra múlva két német túrázó érkezett, egy párocska, egyenzsdeki és egyennadrág, azt sem lehetett kivenni, hogy melyik a férfi és melyik a nő. Később az állomásépületben a kollégákkal ebédelt. Hallotta, hogy újabb autó érkezik. Kiment.

Kétüléses luxusautó volt, lapos, mint a poloska. Kinyúlt egy kéz az ablakon, benne két útlevél. A határőr átvette a két füzetecskét, kinyitotta és belenézett: a fotó megegyezett a valósággal: a volánnál fiatalosan napbarnította arcú, kemény tekintetű öregember ült, a környék legnagystílűbb és leggazdagabb mérnökvállalkozó nőcsábásza. Mellette – persze az útlevél alapján már tudta, mire számítson – a határőr a saját feleségét pillantotta meg, akitől évekkel ezelőtt vált el. Évek óta nem látta, de ebben a jéghideg hegyi magányban annyiszor maga elé képzelte, bárcsak egy kicsit is hűségesebb lett volna.

Nem volt mit mondania, vagyis nagyon is volt, de minek, visszahelyezte az ablakon kinyúló kézbe az útleveleket, és felemelte a sorompót. Az autó áthajtott a határon, ő pedig csak állt ott és fülelt. Dübörgés, aztán zúgás, aztán csend.

A síron is túl

Az öregasszony az ajtóból kukucskált, a lánya zenét hallgatott, valami különös, reszelős zenét, mintha elhangolt, rekedt hangszerekből jönne. Kicsit szégyellte magát itt a küszöbön ezzel a fényképpel a kezében, de neki akkor is tudnia kell, tudnia kell, tudnia kell, mert ha nem, soha nem lesz nyugalma, nem alszik többet, élni sem képes. Belépett, suta mozdulattal a lánya elé nyomta a fényképet, és már nem törődött sem a zenével, sem a lánya ideges és elutasító grimaszával.

– Tudod, ki ez? – mondta szinte hisztérikusan.

A lány felnézett, de nem igazán látott; nyújtózott egyet, mint aki most ébred, lassan kiemelkedett a reszelős zene vízalatti világából, és ránézett a képre, majd az anyjára.

– Fogalmam sincs – mondta kedvesen.

– Persze, hogy nincs – üvöltötte túl a vénasszony a zenét. – Nagyon is tudod! Ki tudja hányszor falaztál az apádnak, neked még be is mutatta ezeket… ezeket a kurvákat…

A lány leállította a lemezjátszót.

– Befejeznéd végre? – mondta, szánalom és undor volt a tekintetében. – Apa két éve halott. Hagyd már békén. Legalább holtában.

– Az egyik könyvében találtam, a bőröndbe rejtette. Biztos valami külföldi, az egyik üzleti útján ismerhette meg – kiabálta a lányának –, a német Linácska, nézd, milyen szőke. Te biztosan tudod, ki ez!

A lány a fejét csóválta, nincs mit tenni, az anyja féltékenysége túlér a síron. Talán már a fotón lévő lány is halott, de az anyja élőnek látja, ahogy apát és az ölelkezésüket is.

Az intuitív feleség

Eleinte, nagyon félt, hogy rátalálnak, két hónapig ki se mozdult a majdani apósáék házából, a menyasszonyát egyre csúnyácskábbnak látta, de ha a harminc év börtönhöz viszonyította, akkor úgy gondolta, hogy Pallasz Athéné és Aphrodité együttvéve se szebb.

Aztán Firenzében, a nászútjukon, olvasta az újságokban, hogy letartóztatták a szerencsétlen gyalogos kegyetlen gyilkosát, majd erről a gyilkosról már fotókat is közöltek a hetilapok. A per hat hónapig tartott, ő pedig ezzel a csúnyácska feleséggel az oldalán olvasta a híreket, a vád bizonyítékait, és a lebukás félelme lassan szorongássá alakult, valami természetfelettitől való szorongássá: a tanúvallomások és bizonyítékok alapján egyértelmű volt, hogy az a másik gázolta és hagyta kegyetlenül cserben a gyalogost, ugyanakkor mégis tudta, hogy azon az estén ő volt az, aki hullarészegen nekihajtott annak a nőnek. Vagy annyira részeg lett volna, hogy a gyilkosságot is csak álmodta?

Lassan-lassan a szorongás gyanúvá alakult. Perújrafelvétel, az eljárás hónapokon keresztül folytatódott, és a gyanúja egyre erősödött: mégsem ő ölte meg azt a szajhát. A másik volt, akit perbe fogtak, és biztosan egy másik kurváról volt szó. Ő meg annyira be volt rúgva aznap este, hogy szinte bebeszélte magának a gyilkosságot.

Amikor a másikat elítélték, a gyanú bizonyossággá alakult. A csúnyácska feleség azonban, aki szintén követte a perről szóló híreket, az ítélethirdetés utáni napon nagyon meglepte.

– Engem ez az egész egyáltalán nem győz meg. Valaki más volt. Érzem – mondta csúnyácskán, és bár semmit sem tudott, valamit megérzett. Benne pedig megfagyott a vér.

Összejött az öregnek

Későn jött el az irodából, mert a főrészvényes képviselője több mint egy órán keresztül feltartotta, gyakorlatilag minden ügyet átadott neki, de szerencsére még maradt ideje elmenni a kórházba is, ahol további fél órát töltött az orvossal, aki megpróbálta menteni a helyzetet – „Ugyan már, mi ez manapság? Rutinműtét!” –, de neki volt annyi orvos ismerőse és barátja, hogy pontosan tudja, hogy ez teljesen hiábavaló műtét lenne, mert a helyzet reménytelen, de azért csak bólogatott – „Igen, igen.” – mintha el is hinné, de az egyetlen dolog, amit valóban tudott és látott maga előtt, miközben az orvos mutogatta a röntgenképet és felesleges nyájassággal magyarázta, hogy mit is kellene látni rajta, az az volt, hogy legkésőbb jövő ilyenkorra, a felesége és a gyermekei már csak a temetőbe jöhetnek majd ki hozzá, és már látta is őket a saját sírja előtt.

Aztán elköszönt az orvostól, és ahogy vezetett hazafelé, megpróbált nem gondolni erre az egészre és sikerült is, leállt a bár előtt, megivott egy aperitifet, most már semmi sem árthat alapon, de vett egy üveg pezsgőt is, hogy azért a másik dolgot is megünnepelhessék, majd felment a lépcsőn, becsöngetett, szaladtak is elé mind, várták a hírt, ami már régen érett, a még mindig fiatal és pirospozsgás felesége és a két nagygyerek, a teddy boy és a teddy girl, így hívta őket, csak álltak és várták a bejelentést.

– Hát… összejött az öregnek – mondta, és tényleg öregnek gondolta magát, majd átnyújtotta az ünnepi pezsgőt a feleségének –, mától hívjatok főigazgatónak – mivel délután a főrészvényes képviselője valóban azt mondta neki, hogy őt fogják kinevezni a cég főigazgatójának. Karrierje csúcsa.

Átölelték, csókolták, és nem is kérdezték, hogy volt-e az orvosnál. Nem emlékeztek, hogy oda is mennie kellett.

Jegyzetek:

A fordítás forrása: Giorgio Scerbanenco, Il Centodelitti, Garzanti, Milano, 1970. [Legújabb kiadása: La nave di Teseo Editore, Milano, 2019.]

A Piergiorgio Nicolazzini Literary Agency (PNLA) szíves engedélyével.